Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2021. október 28. 11:32

A pillanat ura kényszerpályán – Lakner Zoltán jegyzete

„A diplomácia célja, hogy éljük meg a jövő századot, a politikáé, hogy éljük meg legalább a péntek délutánt”

– formulázza a lényeget az abszolút klasszikus Yes, Minister! sorozatban Sir Humphrey.

Habár Orbán Viktor október 23-án sokadszorra ösztökélte híveit azzal, hogy a Fidesznek nem igaza van, hanem igaza lesz, valójában az orbáni stratégia ma már teljes egészében a kormány, a kormánypárt, a NER napi politikai érdekeihez igazodik. Ez a napi politikai érdek pedig nem egyéb, mint a rendszer maga, azaz a hatalom fenntartása és megőrzése. Minden partner jó, aki ebben támogatja Orbánt, mindenki rossz, aki kritizál. Távlatok nincsenek, csak kényszerek.

Habár kétségkívül egyfajta politikai teljesítmény, hogy a miniszterelnök három teljes – és nagyobb részben kétharmados – kormányzati ciklus végén is úgy képes beszélni, minthogyha ellenzékben lenne, az az „ünnepi” felszólítása, hogy „ha eljön az idő, álljatok a házatok elé, és védjétek meg”, mégiscsak valamiképpen a lenyomata annak a kényszerpályának, amelyre magamagát lavírozta.

A kényszerpályára sodródás oka a rendszer lényege: a demokrácia felszámolása, ami nélkül nem lehetne kontrollálatlanul szétlopni az országot. Az Orbán-rendszer minden európai és globális megmozdulása arról szól, hogy a rendszert tíz körömmel védeni kell, s aki ezt bírálja, pláne akadályozni próbálja, az ellenség.

Lehet erről még jó sokat konzultálni, tárgyalni a magyar (és a lengyel) kormánnyal, ahogyan a távozó német kancellár javasolja, mielőtt a jogállami eljárást alkalmaznák, de az igazság az, hogy minden tárgyalási kör csak időhúzás és kibújási lehetőség. Addig is rendületlenül tovább épül a rendszer, szívja el a levegőt minden autonómiától, és lopja, rabolja a közös kasszát. Nem csak a mi, de az európai adófizetők pénzét is elnyelve.

Kínos lassúsággal kezdődött el az erre való ráébredés az Európai Unióban, s azon belül különösen az Európai Parlament – amelynek ennek megfelelően a megszüntetését követeli Orbán és Matolcsy – az, amely saját befolyásnövelő törekvése egyfajta tesztjeként is tekint a jogállamisági kérdésekre. Amelyek nem elvontak és nem légből kapottak, ellenkezőleg, definíciószerűen szerepelnek az uniós alapszerződésekben, amelyeket önként, sőt dalolva fogadtuk el magunkra nézve is kötelezőnek. Mégpedig abban a meggyőződésben, hogy ez az ismert kormányzati berendezkedések közül a legjobb és legélhetőbb.

Aki – például a magyar igazságügyi miniszter – szerint a jogállamiság fogalma homályos és országonként változó, az hazudik.

Szóval, zajlik végre valamiféle ráeszmélés arra, mi folyik Magyarországon, annál is inkább, mert az Orbán-rezsim stratégiai célokat áldozott fel a napi visszaszólások kedvéért. Az úgynevezett külügyminiszter tevékenysége abból áll, hogy immár repülővel közlekedve látja el pártszóvivői feladatait. Főnökével együtt úgy kiosztott mindenkit, hogy a Fidesz idén nagy nehezen csak kiszorult az Európai Néppártból, s a magyar kormánypárti képviselők a legnagyobb európai parlamenti frakcióval alaposan kibabrálva frakciókon kívül ücsörögnek fél éve.

Egy újabb óriási siker. Jól megmutattuk nekik. Nem lennék most a helyükben.

Orbán egy ideje már többnyire nem vezető kormánypártokkal, hanem az olasz Ligával, az attól is jobbra álló, mondjuk ki, fasiszta Olasz Testvérekkel, a spanyol és a holland szélsőjobboldali pártokkal és persze a meggyőződésből vagy számításból hasonszőrű közép-európai pártokkal haverkodik. Hivatkozván tizenöt ilyen eresztésű párt nemrégiben tett közös nyilatkozatára, elhallgatva azonban a tényt, hogy a két európai parlamenti populista jobboldali frakció egyesítése nincs napirenden, s e frakciók valamennyi pártja nem is csatlakozott az említett közös nyilatkozathoz. Megosztja őket például az ahhoz a putyini Oroszországhoz fűződő viszony, amelynek Orbán az egyik leglelkesebb kijárójává vált. Úgyszintén eltérően állnak az egyes országokon belüli elszakadási és autonómiatörekvésekhez, kételyt ébresztve, vajon a határon túli magyarokkal kapcsolatos orbáni politikához lehet-e valós támogatást találni a nacionalista internacionálé körében.

Orbán legújabb művelete, hogy kapcsolatokat gyűjt a francia szélsőjobboldalról. Nemrég Éric Zemmour, legutóbb Marine Le Pen járt Budapesten – akik amúgy rivális elnökjelöltek –, mivel valószínűleg egyikük sem értesült arról, hogy általában hogy járnak az Orbánnal fotózkodó politikusok a választásokon. De ez legyen az ő bajuk, érdemes azonban felidézni, hogy két évvel ezelőtt Orbán hogyan nyilatkozott Le Penről:

„Semmilyen kapcsolatom nincs vele. (…) Semmi esetre sem fogok vele szövetkezni, mert nincs hatalom a kezében. (…) Ha egy felelős politikus nincs a hatalomban, azt mond, amit csak akar, nincsenek korlátjai. Nem akarok ebbe belekeveredni.”

A helyzet az, hogy Le Pennek ma sincs hatalma, Orbán mégis „belekeveredett” a vele folytatott politikai viszonyba, nyilvánvalóan azért, mert azzal tart fenn kapcsolatot, aki hajlandó vele kapcsolatot fenntartani. Természetesen pragmatikus alapon a magyar kormányfő sok kisebb-nagyobb alkut hozhat tető alá őt szívbő utáló politikusokkal is – és viszont –, de az értelmes stratégiai cél mégiscsak a befolyásos viszonyok számának növelése kellene hogy legyen, nem pedig a jobb híján való barátkozás. 
Orbán beszűkült mozgástere bizony nagyon rossz Magyarország számára is.

Az is elég borús jövőt vetít előre, hogy Brüsszel mellé felzárkózott Washington is a főellenségek listáján. Ez egy szép magyar hagyomány egyébként. Oké, tudjuk, hogy Orbán letette a voksát Trump mellett – 2016-ban bejött, 2020-ban nem – de itt most nem a pártközi kapcsolatok építéséről, hanem a nemzeti érdekről van szó, amely azt diktálná, hogy ne mérgesedjen el a viszony a legutóbb megválasztott és még jó ideig regnáló washingtoni adminisztrációval. Amúgy is, Trump feldicsérése önmagában nem hozott eredményt Orbánnak, hatalmas fegyvervásárlási ajánlattal tudott csak bejutni a Fehér Házba Trump elnökségének harmadik évében. Azóta a Trump vereségétől végképp hiszterizálódott republikánus jobbszél valóságos búcsújáróhelye lett Magyarország, és persze nyerhetnek is legközelebb, csak hát az egy olyan fura ország, ahol a választásokon bárki hatalomra juthat. Nem árt tehát, ha a külföldi partnerek mindenkivel jóban vannak.

Miközben Orbán fennen hirdeti magáról a távlatos gondolkodásra való egyedüli képességét, valójában egy alternatív valóságra alkalmazott narratíva jegyében rombolja országunk jelenbeli kapcsolatait és jövőbeli esélyeit. Logikus, amit mond, de csak akkor, ha a számára kedvezőtlen tényeket nem vesszük figyelembe. Ilyenkor lepleződik le, hogy „a pillanat uralása” nem áll össze beláthat pályaívvé, a mindennapos győzelemakarás kényszermegoldások sorozatához vezet.

Ezt látva egy olyan politikus arculata rajzolódik ki előttünk, akinek a péntek délután – 2022. április – megélése mindent, minden konfliktust és minden pénzünket megéri.

Utána a vízözön.  És ha kell, hát addig is.

Lakner Zoltán

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: jegyzet Lakner Zoltán Orbán Viktor Orbán-kormány vélemény

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés