Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2021. október 20. 13:15

Cuba libre – Sinkovics Gábor jegyzete

„Azt hiszem eredetileg csak jót akartam tenni. Ez két okból hiúsult meg: egyrészt megakadályoztak benne, másrészt feladtam. Mindig a legjobb szándékú emberek válnak szörnyeteggé. Ma már tudom, hogy úgy sem változik semmi. Lehetetlen, elkéstünk. Nem tudjuk felvenni a harcot egy mindenhol jelenlévő virtuális és jóindulatú ellenféllel szemben. Coubertin báróval ellentétben azt vallom, hogy a nem részvétel a fontos. El kell húzni a picsába, mint Gauguin, Rimbaud, vagy Castaneda, ennyi az egész. El, a lakatlan szigetre, Angelicával, aki napolajat ken Juliana mellére...”

Frédéric Beigbeder

Azon a reggelen.

Mert szikrázóan sütött a nap és a jókedvűen felénk vigyorgó napkorong sugarai bekúsztak, szinte bemásztak a pörköltszaftos tornatrikóm alá – be egészen a klottgatyába. Bizsergető, már-már erotikus töltetű vasárnap volt az. Várni a híreket, várni az adatokat, várni a napsugarak mellé – a reménysugarakat. Lassan, nagyon lassan telt az idő. Reggeli, kifli, párizsi, és mellé a zene, a vérpezsdítő zene. És Moby már énekelt hangosan, léleksimogatóan, vérpezsdítően, melankolikusan. A Mistake betöltötte a szobát, a dallamok mintha varázsszőnyegre ültettek volna, és csak repültem, repültem.

Don’t leave me again

Don’t leave me again

Ne hagyj el újra...

Ne hagyj el újra!

Tavaly télen egy viszonylag fiatalon meghalt színész sírjánál állva hallgattam ezt a dalt. A fülhallgatóból áradt szét bennem a muzsika, miközben a katonás rendbe rakott még nagyon is friss koszorúkat néztem. Üres volt a temető, a színész sírja pedig kiemelkedett az ürességből, a szürkeségből, a megannyi még élő virággal. A színész tele volt élettel, sokszor irigyeltem tőle a hedonizmusát, a falánkságát, a vibrálását. Azt gondoltam róla: lehet, hogy így kell élni, így ahogy ő. Habzsolva mindent, amit a Földgolyó elénk tár.

Aztán néhány pillanat alatt ragadta el a halál.

Vajon volt-e ideje megijedni ott az autóban, a végzetes szívroham közepette?

Néztem a sírt, miközben Moby ezt a dalt énekelte, és azt kérdeztem, már-már üvöltve a temető csendjében: mi ez az egész?

Mi ez a kiszámíthatatlan, szabályok nélküli valóságshow, amiben szerepet kaptunk?

Don’t leave me again

De ezen a vasárnapon a komor felhőkkel együtt eltűnt a melankólia is.

És amikor jöttek az első hírek, az első adatok, már nevetni is tudtam hangosan, felszabadultan, és azt kiabáltam kint a kertben, még csak reménykedve: Tónikám, mit találsz most ki? Olykor eszembe jutsz, Tóni.

Hiányzik a Gucci táskád látványa a válladon és a szemed alatt.

Mintha visszavonultattak volna, akár egy lelassult használhatatlan balszélsőt. De most újra eljön, eljöhet az időd, hiszen érkeznek az adatok, és drága jó Tónikám, az ország egyik fele üzent neked – neked, és a vezérednek.

Meg az egész korrupt, hazug, álszent rendszerednek.

Azon a délutánon.

Amikor már egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ki nyeri az előválasztást, hogy ki képviseli majd a darabokra szabdalt és kemény, formátlan gyurmává gyúlt ellenzéket, akkor már sejteni lehetett, hogy másnap új élet kezdődik Magyarországon. Hogy másnaptól valami végérvényesen megváltozik. És azon a vasárnap délutánon, amikor ragyogó formában tette a dolgát a nap, már az is kiderült, hogy a süket szövegelés, a mellébeszélés, az ígérgetés, a népbutítás véget érhet.

  • Hogy a korrupt kormány – korrupt és megvett ellenzéke valódi ellenfélre akadt.
  • Hogy a kollaboránsok ideje talán lejárt.
  • Hogy az „okosba” elosztott pénzek a hetven–harminc (a hetven a miénk, a harminc a tiétek, ha kussoltok, visszafogottak vagytok, és a mi kottánkból játszotok...) talán véget ér.
  • Hogy a hatalom kényelmes megosztása, a hagyjuk egymást békén, mindenki jól jár – ti is meg mi is – elve talán a múlté.
  • Hogy a gusztustalan pénzlenyúlás korszaka véget ér.

A gusztustalan pénzlenyúlás, a műellenzék segítségével egyszer és mindenkorra véget ér.

Mit találsz ki most, Tónikám?

Ez járt a fejemben, vasárnap kora este. Szinte látom magam előtt, ahogy összedugjátok a szép, okos fejeteket Árpival, a koronagondnokkal, Ibiza hősével, és új és még újabb stratégián dolgoztok. Hogy már készíttetitek elő a vödröket, amelyben majd sok-sok szart tároltok. Hogy aztán nap mint nap, hétről hétre, hónapról hónapra, egészen árpilisig Márki-Zay Péter fejére öntsétek.

Szép terv ez, Tónikám.

Mert most még csak zavarban vagytok, helyben jártok, és vaktában lövöldöztök felé. Mert például az Ottó haverod, a rendszer kitüntetett seggnyalója, a munkásőrhagyományok felélesztője azt írta napokkal később a pártlapotokban: „Összeszámolni is alig tudták, annyi szavazat érkezett a semmire...” Szólhatnál neki, hogy hülyét csinál magából ez az amúgy is vicces figura, ez a mélymagyar megmondóember, aki úgy folytatta a briliáns gondolatmenetét: „A vártnál többen hagyták magukat megbolondítani, és túl sokan hitették el magukkal, hogy akár Dobrev Klára, akár Márki-Zay Péter gyógyírt hozhat személyes kudarcaikra, enyhítheti sértettségüket, elfojthatja löttyös indulataikat...”

Namost a löttyös indulat kiváló megfogalmazás.

És az is, hogy a személyes kudarcokról, a sértettségről ír. Ez a propagandista. Namost mondd meg neki, Tóni, ha valamikor összefuttok, hogy bennem például valóban van személyes sértettség (bennem és nagyon sok mindenkiben...), amiért elvették a munkámat, páros lábbal rúgtak az utcára és meghurcoltak. Már önmagában ez is elég lenne ahhoz, hogy gyűlöljem ezt a kamukeresztény rendszert.

De nem elsősorban emiatt vártam a végeredményt.

Azon az estén is.

Ahogy öregszik az ember, úgy válik egyre szentimentálisabbá, vagy talán gyengévé. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy néztem Márki-Zay Péter győzelmi beszédét. Úgy látszik mégiscsak érvényes „a lágy, puhány, uniszex megközelítés a politikában...” Hiába mondta népünk bölcs vezére, hogy ez manapság használhatatlan.

De az ember gyarló és sérülékeny.

És harcol a maga igazáért.

Miközben naiv a végtelenségig.

Képzeld mit álmodtam, Tónikám...

Ott voltam a Moncada laktanya ostrománál, valahol Santiagóban, és lihegve, fegyverrel a kézben szaladtam Fidel és Raúl Castro mellett a forradalmárok között. És azt kiabáltam, hogy vesszen, Fulgencio Batista, és vesszen vele a sok seggnyaló, Fernandez Suero, Alberto Del Rio Chaviano, Cornelio Rojas és a többiek.

Vajon miért álmodtam bele magam a kubai forradalmár szerepébe?

Beteges dolog ez, Tónikám.

Betegessé, gyanakvóvá, gyűlölködővé tettétek ezt az országot.

Ez a legnagyobb bűnötök.

Nagyobb, sokkal nagyobb mint a lopás, az urizálás, a jachtozás, a magánrepülőzés, a helikopterezés. Nézd meg mit csináltatok szerencsétlen gázszerelővel. Addig-addig fogyasztottátok, amíg mára egyre inkább Máris szomszédra hasonlít. Minden kell nektek, minden és még annál is több. Talán ez a santiagói álom is onnan jött, hogy láttam megint a Keresztapát, ahol volt egy jelenet, épp Kubából. Michael Corleone tárgyalt ott, a helyi arisztokratákkal, a nagyságos urakkal, a jól öltözöttekkel, a jól élőkkel, a kivételezettekkel. Akik közben már járatták a magánrepülők motorjait, menekülésre készen.

A történelem olykor ismétli önmagát.

Azon az estén az ország egyik fele kapott valamit, amiről talán nem is álmodott. Kapott valamit, amit ti soha, de soha nem fogtok megérteni, Tóni.

Visszakapta a reményt!

A reményt, hogy egyszer, talán nem is olyan sokára újra normális országban élhessen. Gyűlölködés és megosztottság nélkül.

És naivak vagytok, ha azt gondoljátok, te, az Ottó, a Tót Ottó, meg a többiek, hogy megtévesztett emberek sorakoztak a pultoknál szavazásra várva. Mert olyan könnyű bélyeget sütni bárkinek a homlokára. Komcsizni, libsizni, buzizni. És ha láttad imádott filmemet, az Annie Hallt, akkor talán idézhetnél is belőle, a fiatal előszavazáson sorban álló egyetemista lányoknak, mondván:

„Akkor magának már megvolt a New York-i baloldali, zsidó entellektüelek, Centrál Park-i szabadegyeteme, meg néhány szocialista dzsembori ilyen nagy transzparensekkel...”

De Woody Allen valószínűleg nem a haverod, Tóni.

Ne tőle meríts az elkövetkezendő hónapokban, amikor majd elkezditek önteni a vödrök tartalmát. Nincs könnyű dolgod, Tónikám.

Keresztény, hétgyermekes, konzervatív, művelt emberbe kell majd belerúgnotok.

Nap mint nap, percről-percre.

És azt mondom Neked, nincs igaza Frédéric Beigbeder barátomnak – még sem kell elhúzni a picsába, ahogy Gauguin, Rimbaud, vagy Castaneda tette.

Itthon is meg lehet inni azt a Cuba librét, ha már Kubával álmodtam. A fehér rum jót tesz a léleknek.

És azon az éjszakán megint énekelt Moby, Don’t leave me again – Ne hagyj el újra!

A reményvesztettek talán hazatalálnak.

Talán hazát találnak.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: ellenzéki előválasztás előválasztás jegyzet Márki-Zay Péter Rogán Antal Sinkovics Gábor választás választás 2022 vélemény

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés