Hirdetés
Túl a városon 2021. október 12. 15:52

Fekete-Győr András dicsérete – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Az előválasztásnak számos drámai pillanata volt. Ismert, a politikában évtizedek óta jelenlévő személyiségek, a Fidesz 2018-ban sikeres kihívói maradtak alul más ellenzéki jelöltekkel szemben, az egyik miniszterelnök-jelölt élő adásban vonta meg a bizalmát egy befolyásos támogatójától, vesztett választást több botrány szereplője, és bukott el az első forduló után miniszterelnök-jelölt, alpolgármester és – pártelnök is.

Hirdetés

E sok drámai pillanat között számomra egészen különös jelentősége volt annak, ami Fekete-Győr Andrással, a Momentum elnökével történt, aminek több oka is van. Évek óta bizonyos szimpátiával figyelem pártját, és ezt a NOlimpia-kampány, az elmúlt tizenkét év egyik leginnovatívabb, legszervezettebb, legokosabb kezdeményezése alapozta meg bennem, amivel a Fideszt saját terepén sikerült váratlanul meghátrálásra kényszeríteni, az országot pedig megmenteni egy katasztrofálisan rossz döntéstől. A nevével is akkor találkoztam először, amikor egy emléklapot adtak az aláírásunkért cserébe és azon ott szerepelt a neve.

Naiv lelkesedésemben – sokan voltunk így akkoriban – máris arról ábrándoztam, hogy egy új, százezreket megmozgató tömegmozgalom születhet a Momentumból. Nem így lett.

Pontosabban nem úgy lett: a Momentum szervezői, élén Fekete-Győr Andrással, inkább úgy döntöttek, nem hagyják elcsábítani magukat a feléjük áradó lelkesedéstől és inkább arra figyeltek, hogy egyensúlyt találjanak a szervezeti növekedés természetes korlátai és a nagyobbá válás természetes igénye között. Biztosan nem volt könnyű nekik, sok vitával és csalódással járhatott. Nem hiszem, hogy jóleső érzés lehetett sok szavazatot gyűjteni 2018-ban, de nem eleget ahhoz, hogy bekerüljenek az országgyűlésbe. Utólag persze nyilvánvaló, hogy nem jártak rosszul. A parlament, főleg a mostani autoriter viszonyok között, nem egy tapasztalatlan kispártnak való, de a nagyobbak se sok politikai hasznot tudnak belőle hajtani.

  • Ugyanígy, biztosan nem lehetett könnyű, hogy a 2019 tavaszi EP választási siker eufóriáját vagy a 2019 őszi önkormányzati sikereket követően a Momentum már nem tudott szintet lépni.
  • Vagy, hogy a koronavírus-járvány hosszú hónapokra megbénította az ellenzéki politizálást, újra és újra a terveik újratervezésére késztette őket.
  • Vagy, hogy idővel világossá vált, hogy a teljes politikai nemzedékváltást ígérő Momentum nem fog boldogulni a többi ellenzéki párt nélkül.

Ezekről a nehézségekről nagyrészt nem ők tehettek, egyszerűen csak így alakult a történelem.

A Momentum politikusainak meg kellett tanulniuk, hogy Bizánc kapuját bevágó merész Botondok helyett (amilyennek a NOlimpia-kampány idején érezhették magukat) veszélyes partmenti vizeken, szirtek, zátonyok, örvények között átvezető révkalauzoknak kell lenniük. Úgy tűnik, megtanulták és nem lehet olyan szigorú kritikusnak lenni Fekete-Győr Andrással szemben, hogy ne ismerje el az ember, hogy ő volt az, aki majdhogynem egyszemélyben felelt azért, hogy egy fél évtizeden át ez a kis baráti társaság minden nehézségen keresztül átverekedve magát százezres tömegnek politikai otthont tudjon stabilan nyújtani. Nagy teljesítmény ez? Nem is vitás.

Ehhez képest találtam egyszerre szimpatizánsként bosszantónak és egyúttal külső megfigyelőként lebilincselően érdekesnek azt a jelenséget, hogy mekkora szakadék választja el Fekete-Győr Andrásnak a saját pártján belüli megkerülhetetlen alapítói, integrátori, iránymutató szerepét és a külső megítélését.

Ha megnézzük a mostani szereplését is, nagyon jól látszik, hogy még olyanok sem szavazták rá, akik egyébként a Momentum helyi jelöltjeit támogatták. És még olyan helyeken is, ahol a Momentum kockázatos, bátor és karakteres döntéseket hozott, mint Hadházy Ákos mellé állásukkal, akinek köszönhetően igen jelentősen növelhették a szavazatszámukat, a momentumos jelölt elsöprő népszerűsége nem akadályozta meg Fekete-Győr leszereplését. És ha azt hinnénk, mindez azért történt, mert Hadházy nem „igazi” momentumos jelölt, nézzük meg Orosz Anna vagy Hajnal Miklós választókerületeit: Fekete-Győr természetesen egyiket se nyerte meg. Nagyon nem. De a probléma, amiről beszélek, általánosabb érvényű. Mindig is álmélkodva figyeltem, hogy éveken át nem találtam senkit, aki nem Momentum-tag vagy nagyon elkötelezett szimpatizáns és mégis pozitívan nyilatkozna Fekete-Győrről. Ebbe nemcsak a Facebook-buborékomat értem bele, de a véletlenül elkapott beszélgetéseket is, sajtóban megjelent véleményeket is. Ha volt is ilyen, nekem elkerülte a figyelmem, és ez annál különösebb volt számomra, mert tőlem mi sem állt távolabb, mint hogy másokhoz hasonlóan a fiatal Orbánt lássam benne vagy – hogy a másik végletet idézzem – a frissen megbukott „pesti liberális” tipikus képviselőjét.

Ha valamit, én főleg azt hiányoltam belőle, külső, egyúttal saját szavazatára érdemes politikai közösséget kereső szemlélőként, hogy meglegyen benne a fiatal Orbánban megfigyelhető komolyanvehetőség, súly, gravitas, liberálisként pedig mindig azt gondoltam a Momentumról és róla is, hogy na, még egy párt, amelyik nem akar liberális lenni (és mivel e pártok piacán nagy a verseny, bizonyos értelemben az a párt maradt számomra, liberális szavazó számára, amelyik nem bizonyult elég ügyesnek a nem-liberálisságban).

És ezt nem azért mondom, hogy „megvédjem” Fekete-Győrt, csak jellemzőnek tartom, hogy van benne valami, ami miatt a nagyközönség nagyon különböző tagjai egyaránt tudták nem kedvelni és mivel ők maguk nagyon különbözőek voltak, értelemszerűen más és más módon próbálták racionalizálni ezt az érzésüket. Hogy ez a valami, ez a titkos összetevő, ez a je ne sais quoi pontosan micsoda, nem tudom, és nem is hiszem, hogy most tudható, micsoda és hogy vajon hogyan és milyen mértékben orvosolható.

  • Vannak kiváló szónokok,
  • vannak emberek, akiket spontánul szeretni szokás,
  • vannak bizalmat keltő tárgyalópartnerek,
  • vannak kemény, de korrekt alkudozók,
  • vannak, akikről kissé szorongva azt érezzük, hogy az anyjukat is eladnák az ördögnek, de cserébe biztosan tudhatjuk, hogy a föld alól is megszerzik, ami kell...

a sor még folytatható lenne másfajta jól ismert politikai karakterekkel, amelyek részben tanult szerepek, részben a közönség ítéletét fejezik ki, részben az illető személyiségének, alapvető elkötelezettségeinek a termékei. És ahogy egy színész se tud bármilyen szerepet eljátszani, és ahogy egy operaénekes se tud bármilyen szólamban énekelni, az írók se írnak egyformán megbízhatóan minden műfajban, egy tudós se ért egyformán mindenhez, az iparosok is ritkán generalisták, úgy egy politikusnak sem való minden politikuskarakter.

Fekete-Győr, így tűnt nekem, azért került ebbe a különös helyzetbe, mert a külső közönség előtt egyáltalán nem állt neki jól az a karakter, amelyet magára vett.

Hogy azért-e, mert nem volt neki való vagy azért, mert nem volt elég ideje kibontakozni vagy azért, mert még tanulnia kell a saját hangját vagy azért, mert a közönségnek most nem kellett ő, nem tudom. Kétlem viszont, hogy fair lenne a korára hivatkozni ezzel kapcsolatban.

Nekem Ceglédi Zoltán indulatos, Fekete-Győr mellett nagyon szép szavakkal kiálló írása hívta fel a figyelmem arra, hogy ez az engem régóta foglalkoztató probléma az előválasztás első fordulója után a Momentumon belül egyszerre hevesen vitatott politikai kérdés lett: a csalódást keltő választási eredményeket Fekete-Győr elnöki és miniszterelnök-jelölti működésével kötötték sokan össze. Utóbb, ha jól értem, ez vezetett a bizalmi szavazáshoz, annak eredményéhez és Fekete-Győr lemondásához, Orosz Anna ügyvezetői megbízásához.

Jó ötlet volt ez a Momentum részéről? Nem tudom. A frusztrációt, ami ide vezetett, mindenesetre érteni vélem. És azt is gondolom, hogy ha valamikor, akkor alighanem most, az előválasztás második fordulójának hangzavarában volt érdemes ezt megtenni. Egyrészt, mert elég közeli az inger (a rossz szereplés) és a válasz (a leváltás) ahhoz, hogy mindenki képes legyen megtanulni belőle a leckét, hogy a politikai vezetés felelősséggel jár, a tetteknek következményük van, illik is a drámai pillanathoz, viszont eléggé sok egyéb esemény veszi körül, hogy ne kapjon indokolatlanul nagy figyelmet. Másrészt, elég messze vagyunk a tavaszi kampánytól, hogy a Momentum ne a vezetője tekintélye körüli bizalmatlanság légkörében vágjon neki a következő nagy feladatának. Ettől még persze rosszul is elsülhet a váltás, mint a politikában minden. Ám nem minden rosszul elsülő ötlet rossz ötlet: a kivitelezésen is sok múlik, és persze a körülmények is változhatnak drámaian. Márpedig, ha valamit az elmúlt két évben megtanulhattunk, az az, hogy a magyar politika külső környezete egészen drámai méretű változásban van, gyakorlatilag egyfolytában. És nemcsak a Covidra gondolok, amelynek érkezésére és fordulataira senki sem számított a politikai döntéshozók közül, de a nemzetközi politikai tájkép átrendeződésére is. De szerencsére sem jós, sem politikai elemző nem vagyok, hogy úgy kelljen tennem, mintha az eseményeket valamilyen magasabb szempont és nem a személyes meggyőződéseim, politikai ítélőképességem alapján ítélném meg. Ezek alapján pedig, nekem úgy tűnik, hogy a Momentum mint párt bátor és felelős döntést hozott, és egyelőre mindenki méltósággal kezelte a helyzetet.

És hogyan tovább? Nem tisztem megítélni, nyilván. Ez a Momentum közösségére és Fekete-Győr Andrásra tartozik. De kívülállóként egy dolgot azért mondhatok: tapasztalataim szerint vannak igazi politikai lények. Max Weber hivatásos politikusoknak mondta őket, ami nem a megélhetési politikusra vonatkozott, hanem a politika hivatásként való felfogására, egy nagyon mély, megingathatatlan belső elkötelezettségre a politika művelése iránt. Ahogy egy sportoló, egy író, egy olvasó, egy tudós, egy amatőr bútorfelújító sem azért teszi, amit csinál, mert éppen most pozitív visszajelzéseket kap, egy politikai lény is elsősorban belső kényszerből cselekszik.

Egyfajta függőség ez, ha tetszik, amelynek olyan nagy az ereje, hogy azt is megváltoztatja, aki csak alkalmilag vált politikussá.

Nem egy olyan embert ismerek, aki mindig is volt miniszter, volt képviselő, volt polgármester, volt tanácsadó fog maradni, legalább részben, ha egyébként az élet azóta el is sodorta a politikából való megélhetés lehetőségétől, és ha magát eredetileg nem is érezte kifejezetten politikusnak. Igaz, sokan sose fognak tudni visszakerülni a politika világába, akkor se, ha nagyon szeretnék, de sokan igen. Nem egyszer, többször is meg tudnak újulni, mert nincs semmilyen vastörvény, ami kizárná, hogy valaki tanuljon, fejlődjön, másodszor-harmadszor-ötödször-századszor is nekifusson. Épp ellenkezőleg. A kitartás fél siker, azt hiszem. Nagyon csodálkoznék, ha Fekete-Győrt más anyagból gyúrták volna, mint a legtöbb embert, aki a politikával valaha kapcsolatba került, és ha nem lenne ízig-vérig politikai lény, hivatásos politikus. Ha pedig így van, akkor az eddigi sikerei alapján nehezemre esik elképzelni azt is, hogy Fekete-Győr Andrásra ne várnának még nagy feladatok a magyar politikában. Az egyik ilyen, nyilván, az lesz, hogy megfejtse, hogyan tud kitörni a saját közösségére korlátozott tekintélye, elismertsége korlátai közül és megtalálja a közönség számára legvonzóbb és a saját személyéhez is legjobban illő politikai karaktert magának.

Szűcs Zoltán Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Fekete-Győr András jegyzet Momentum Szűcs Zoltán Gábor vélemény Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés