Hirdetés
Hirdetés
Ziccer 2021. augusztus 4. 19:30

A negyedik te magad légy! – Sinkovics Gábor jegyzete


Hirdetés

Most lőj, most lőj, góóóóól!
(magyar, győzd le a világot!)

Gellért Gábor mondta a magáét. Szenvedélyesen, ezer fokon égve. Körötte, mögötte szinte hullámzott az élet, a forrósággal küzdő Tokió adta a háttérképet, ám a kamera az edző arcára fókuszált. És az az arc megmutatta, mit is jelent álmokat kergetni. Megmutatta mit jelent lemondani, alázatosnak lenni, szorgalommal, tehetséggel kitűnni. Az az arc az olimpia szimbóluma is lehetne: mert rajta van minden, a remény, a reménytelenség, a vágy, a vágyakozás és mindenekfelett a siker.

A siker – negyedik hely az olimpián.

De lehetett volna ez a helyezés akár a nyolcadik, az ötödik, a harmadik, vagy az első is!

Lehetett volna olimpiai bajnoki cím!

Gellért Gábor talán akkor sem lett volna megrendültebb és érzelgősebb. Csodálatos pillanatok voltak ezek. Egy sportember, aki végigmelózta, végigküzdötte az egész életét, és arról ábrándozott, hogy majd az ő versenyzője, akivel nap mint nap kora hajnaltól késő estig dolgozott, akinek folyamatosan ápolta a lelkét, és tökéletesítette a testét... Hogy majd épp az ő lánya lesz az ünnepelt.

Negyedik hely.

Tán vannak, akik legyintenek, mondván az érem a mérvadó, az arany, az ezüst vagy a bronz, ahogy megcsillan rajta a napfény. Pedig ez a negyedik hely, amit Olasz Anna a nyíltvízi úszásban elért tíz kilométeren, az már az álmok megvalósulása.

Bár ezt nem mindenki így élte meg.

És ha a kamera vált és mondjuk Tokióból Budapestre kapcsol a kommentátor, akkor már egészen másfajta hangulatba keveredhet a néző. Mert az olimpiai ötödik helyezést például Hosszú Katinka kudarcként élte meg. A háromszoros olimpiai bajnok úszó alighanem a maximumra törekedett Tokióban is, ám a siker ezúttal elmaradt. Mégis a vészkijáraton távozott a Liszt Ferenc repülőtérről. Elbujdokolt a rá is váró szurkolók és újságírók elől. Leszállt a gépről – és nem nézett szembe a közvéleménnyel.

Borzalmas.

Borzalmas mindaz, ami vele és körülötte történik.

Tokióból így érkeztünk vissza mi, magyarok a valóságba.

A valóságba, amelyet immár úgy hívunk: Abszurdisztán.

Ha egy normális országban élnénk, Hosszú Katinkát az ötödik helyezéssel, az olimpiai szerepléssel együtt taps fogadta volna itthon. Szenvedélyes taps. És az a taps annak szólt volna, hogy

  • ő a példakép,
  • ő a háromszoros olimpiai bajnok,
  • ő az, aki megmutatta, hogy Bajáról elindulva, hogy lehet felúszni a hullámokat meglovagolva egészen a világ tetejéig.

Mert ott volt. Nekünk egyértelműen ott volt.

És lám, most a kertek alatt, csendben, szégyenkezve, elbujdokolva távozott.

Miért?

A hírek az utóbbi napokban sokszor arról szóltak, mennyien támadják őt. Kritikaözön, sőt, gyűlöletcunami zuhant rá folyamatosan. Azt, hogy nem került dobogóra egyetlen számban sem, olyan volt a közvélemény egy részének, mint egy teli s tele pakolt mikuláscsomag. Köszönték az ajándékot, és meghálálták.

Már-már a durvaság határát súroló kommentekkel.

Abszurdisztánban ezen nem kell csodálkozni. Egy olyan országban, amelyet középen kettéfűrészeltek. Bármi előfordulhat. Innen odaköpni szinte már kötelező, onnan ide visszahányni a minimumok minimuma. A gyűlölet mindennapos és csak nő és nő és nő.

Orbán csókja a gyújtóláng.

Mert akit a miniszterelnök képletesen megcsókol, az onnantól kezdve az övé. Az hozzá tartozik. Az az ő embere, az ő táborának a tagja, az ő szavazóbázisának a vezéralakja. A NER díszpintye, akit lehet mutogatni, és aki bármikor odaáll, május 1-jén, augusztus 20-án, Anyák napján a gondosan megépített dobogóra, és integet az ünnepi beszédet mondó miniszterelnök mögött.

Hosszú Katinka sokat kapott ettől a rendszertől. És sokat kapott személyesen a miniszterelnöktől. A Karmelita kolostor erkélyén ácsorogni, a háttérben Pest panorámájával, lüktetésével már több mint üzenetértékű. Oda akárki nem juthat el. És a Duna Arénát használni sem egy utolsó lehetőség, miközben az átlagember be sem juthat oda.

Orbán csókja miatt kellett elbujdokolnia Hosszú Katinkának.

Emiatt támadták és olvasták a fejére a „bűneit” a gyenge szereplést, Jakabos Zsuzsanna „kipöckölését” és tán még azt is, amikor annak idején nadrágkosztümben, elegánsan felöltözve gyilkos tekintettel a kamerák kereszttüzében tépte össze az úszószövetség által készített szerződés-tervezetet.

Nem volt szimpatikus húzás.

Még akkor sem, ha esetleg igaza volt.

Ötödiknek lenni az olimpián igenis dicsőség. Mert hiába mondjuk évtizedek óta, hogy mi sportnemzet vagyunk, hiába szeretnénk újra világbajnoki döntőt játszani futballban – meg kell becsülnünk minden apró sikert bármelyik sportágban.

Így gondolkodik az átlagember, aki melózik hétköznap, megpróbál spórolni, és riadtan nézi, hogy hogyan emelkednek az árak. És persze kikapcsolódna, és közben szurkolna, mert olykor épp a sport adhat neki sikerélményt. Sikerélményt, ami az ő életéből annyira, de annyira hiányzik.

Az átlagember szurkol, a NER pedig követel.

Mert minden egyes érem őket igazolja. Őket, akik folyamatosan hangoztatják, hogy a sport Magyarországon igenis sikerágazat. Öntik bele a pénzt, elvéve, megvonva az egészségügytől, az oktatástól, a nyugdíjasoktól, a kétkezi melósoktól.

Demagógia, igaz?

Hogy lehet összehasonlítani egy vasesztergályos fizetését mondjuk egy birkózóarannyal?

Sehogy.

És senkit nem érdekelne itthon, hogy mennyi pénzt fizetnek ki stadionépítésre, a versenyzők támogatására, az olimpiai érmekre. Senkit nem érdekelne. Ha közben nem tűnne el a közpénz szőrén-szálán, a Balatonon a stadionépítések közepette, a közbeszerzésben, a strandon, amelyen ott a tábla, hogy fürödni tilos. És nem mutatná közben a kamera az új jachtot, a még nagyobbat mint az előző, ha nem számolna be az a kevés megmaradt valós hírt közlő híradó, a dőzsölésről, a szemérmetlen nagyzolásról, az urizálásról.

Hosszú Katinkának nem kellene elbujdokolnia.

Orbán csókja sem érdekelne senkit, ha nem Abszurdisztánban élnénk.

Egyébként ha már sportnemzet vagyunk: a miniszterelnök a saját futballcsapatának játékosaival is elbeszélgethetne. Merthogy a Felcsút, amely előbb Puskás Ferenc szellemiségét, majd a szellemét is rabul ejtette és nem engedi – bizony szégyent hozott az országra.

Magyar, győzd le a világot!

Felcsúti, verd meg a letteket! Vagy legalábbis ne kapj tőlük hármat ott, kettőt itt. Vagy ha igen, akkor jöjjön a mennydörgés, jöjjön a propagandasajtó, és kritikája, hogy ennyi pénzből, ennyi közpénzből, tao-tengerből, a mi lóvénkból ne járassák már le az országot ezek az innen-onnan összeverbuvált, felcsúti mezbe öltöztetett, és minimális érdeklődésre sem számot tartó játékosok.

Önkritika.

Sok minden más mellett ez is hiányzik a NER világából.

De van remény. Nekünk sportszerető átlagembereknek bizony van remény. Csak meg kell nézni újra meg újra Gellért Gábor monológját, ahogy elérzékenyülve, könnyeit törölgetve beszél a szegedi úszóklubról, erről az imádnivaló leányról, Olasz Annáról, a sport csodájáról és a büszkeségről.

Olasz Anna, ha hazajön, bátran, büszkén sétál majd be a fotocellás ajtón át az emberek közé.

Az ő sikere – a mi sikerünk.

Ő egy kicsit mi vagyunk.

Mi, magyarok, akik nem akarunk mást, csak összetartozni, együtt szurkolni, egységes nemzetté válni.

Gyűlölködés nélkül.

Hogy senkinek: sem politikusnak, sem újságírónak, sem sportolónak ne kelljen a vészkijáraton vagy az ereszcsatornán át elszökni, elbujdokolni.

Elbujdokolni leginkább önmaga, önmagunk elől.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Gellért Gábor Haász SZUE Hosszú Katinka hosszútávúszás jegyzet Olasz Anna olimpia Sinkovics Gábor Tokió Tokió 2020 tokiói olimpia úszás vélemény
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés