Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2021. július 15. 10:37

Lakner Zoltán: A leszakadás és a szétszakadás biztos receptje

Habár a kormány szerint nincs is tanárhiány, mégis reagál rá, persze a maga módján: lejjebb veszi a képzési követelményeket, és ha már arra jár, NAT-osítja az egész pedagógiai tudásanyagot. Az a tudás, ami nem passzol a kormányzati elvárásokhoz, mehet a levesbe.

Hirdetés

De nézzük egy kicsit messzebbről.

A politikusok nem szeretik a hosszú távú döntéseket, mert az ő órájuk gyorsabban jár, mint a „közpolitikai idő”, választási ciklusokban számolnak. Ezzel szemben a nagy rendszerek átalakításához gyakran akár egy évtizedre is szükség lehet, nem szólva arról, hogy például a nyugdíjrendszer vagy az oktatási rendszer reformjának hatása még hosszabb idő alatt érik be. A kormányok rendre azzal szembesülnek, hogy az átalakítás salakja hamar port ver, míg az eredmények csak sokára jelentkeznek.

Ezért aztán sokszor hagyják inkább az egészet.

A közszolgáltatások meg különben is olyanok, hogy hosszan eldöcögnek reformok nélkül is, hiszen igény mindig van rájuk, a nap felkel, az intézményajtók minden reggel kinyílnak, az ott dolgozók hivatástudatára és/vagy tehetetlenségi erejére lehet építeni, már ameddig el nem szivárog, aki tud. De akkor meg majd többet dolgozik, aki marad. Nincs definiálható összeomlás, csak fokozatos lerohadás. Ha meg lázongás tör ki, be lehet vezetni egy kis bérrendezést, amit nevezhetünk akár életpálya-programnak is, és akkor azonmód új követelményeket is lehet rendelni a plusz pénzekhez.

Az állampolgárok is reagálnak a maguk módján: megkeresik azt a helyet az ellátásban, szolgáltatásban, ahol kicsivel vagy éppen sokkal jobban járhatnak, többet kapnak az adójukért, és elindul egy csendes, de annál kitartóbb versengés a jobb helyekért. Amiben az fog alulmaradni, aki eleve rosszabb helyzetből indul.

Már ezzel is elég sok baj van, de ez még nem minden. Az egyenlőtlenségeket termelő, összességében pedig alacsony hatásfokon üzemelő, egy-egy csúcsintézményt és csúcsdolgozót produkáló, ám egészében rugalmatlan, lyukacsos közszolgáltatás rosszul teljesít, mert nem nyújt elegendő tudást, biztonságot, egészséget, támogatást – melyik nagy rendszernek mi volna a dolga – az embereknek, akik így ezeket vagy megveszik inkább maguknak, vagy ha nem képesek rá, akkor lemaradnak.

És ha sokan lemaradnak, akkor lemarad az ország is, mert kevésbé okos és egészséges, mint amilyen lehetne.

Nem egy olyan fene bonyolult összefüggés.

Van azután egy másik fajta probléma is a politikai idővel. Mégpedig az, hogy időnként egy kormány sokáig hatalmon marad. És bár semmilyen szakpolitikai vezérelve nincs továbbra sem, ha a hatalompolitikai döntései ugyanabba az irányba húznak, akkor azok nyomot hagynak a nagy rendszereken. Ha tehát sokat rongál rajtuk, akkor hosszú idő alatt jó nagy károkat okozhat.

Pontosan ez történik az elmúlt évtizedben.

Kétségtelen, hogy az Orbán-rezsim megértette az oktatás ideológiai-hatalmi jelentőségét, a szellem és a lélek uralásának fontosságát, az iskolák központi helyét a társadalom megszervezésében, a gyerekek szocializációjában, valamint felmérte a tanárok kiszolgáltatottsággá alakítható állami függésében rejlő politikai lehetőségeket. Kilőtte a közoktatási rendszerből az önkormányzatokat, bevonta az állami oktatásnál magasabban dotált egyházakat, az egész rendszerre rápakolta a KLIK nevű monstrumot, és politikai felügyeleti szervként létrehozta a tankerületeket. Rászabadította a NAT-ra Takaró Mihályt. Ma abszurd módon a minisztérium nevezi ki vagy nem nevezi ki az iskolaigazgatókat, válogatott és váltogatott komisszárok fújják a passzátszelet az oktatási rendszerben. Közülük Maruzsa Zoltán bizonyult a legtartósabban berendezkedő végrehajtónak.

Voltak az elmúlt években béremelési lépések is, amelyek azonban az óraszám és az adminisztrációs terhek növekedésével jártak együtt. A pályaelhagyás számai és a fluktuáció ugyanúgy riasztóak, mint mondjuk a szociális rendszerben, közben a lemorzsolódás és a szegregáció erősödik, az iskolán belüli problémákra pedig nem szociális munkások és pszichológusok adhatnak választ, hanem az iskolarendőrség. És még ennek a sorait sem tudják feltölteni.

Tényleg minden csak propaganda, még a kirakatban mutogatott rendpártiság is.

Mióta világ a világ, az oktatási reformhoz értő szakemberek arról írnak, hogy az átalakítást a képzéssel kell kezdeni: olyan pedagógusokat kellene a pályára engedni, jó fizetéssel, akik eligazodnak a digitális világban, készségszinten használják az internetet, stabil a nyelvtudásuk, nyitottak és alkalmasak a saját tudásuk folyamatos fejlesztésére, együttműködésre és feladatmegoldásra tanítják a gyerekeket, s tudnak mit kezdeni a speciális nevelési helyzetekkel. A pedagógusképzés e szellemben történő átalakítása hosszú idő alatt, de biztosan jelentősen javítaná az oktatás minőségét, és a jó minőségű oktatás általános elérhetőségét.

Ehhez képest van most az, hogy a tanároknak a jövőben azt és annyit kell csak tudniuk, amennyit a Nemzeti Alaptanterv szerint a középszintű érettségi megkövetel – emelt szinten tanításhoz külön gyorstalpaló lesz szükséges. Ily módon egy csapásra lenne biztosítható a követelménycsökkentés révén a pálya nagyobb „vonzereje”, a lefelé tartó verseny jegyében, valamint az ideológiai kontroll biztosítása.

Ehhez tényleg Maruzsa kell.

Olyan ember ugyanis, akiben csak egy egészen kicsi szakmai elköteleződés és társadalmi felelősségérzet lakozik, nem állna elő ilyen ötlettel, vagy nem hajtana végre erre vonatkozó politikai utasítást.

Az ország teljes leszakadásának és belső szétszakadásának megalapozása készülődik. Ahogy az elején jeleztem, az oktatásban évtizedek alatt futnak végig a változások. Amit tehát most szétvernek, az egy nemzedékre szól.

Ha a jelenünk félre is ment, jó lenne legalább a jövőt megmenteni.

Lakner Zoltán

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: jegyzet közoktatás Lakner Zoltán Maruzsa Zoltán NAT nemzeti alaptanterv oktatás Takaró Mihály vélemény
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés