Hirdetés
Hirdetés
Színes 2021. június 16. 14:18

Gyűlölet–szeretet 6–0 – Sinkovics Gábor jegyzete


Hirdetés

A nőket hajkurászó férfiak, kétféle, könnyen felismerhető csoportba sorolhatók. Az egyikben azok vannak, akik minden nőben a saját szubjektív és soha sem változó női eszményképüket keresik. A másik csoport férfijait az objektív női világ végtelen sokszínűsége izgatja, azt akarják birtokolni...”

(Milan Kundera)

Mindjárt meghal... Istenemre mondom, mindjárt meghal!

A férfi felpattant a rozzant fotelból, amelyet még nagyapja hagyott rá, aztán közelebb ment a televízióhoz. Döbbenten nézte a jelenetet, ahogy a dán futballista fekszik a földön, és körülötte mindenki kétségbeesve fut és integet. A kamera mutatta egy pillanatra a magatehetetlen sportoló arcát. A férfit kirázta a hideg, arra gondolt, ezt a túlvilági tekintetet már látta valahol. De hol...? Aztán eszébe jutott az a fiatal magyar válogatott játékos, aki Portugáliában meccs közben halt meg, és az egyik bulvárújság címlapján volt látható a már eszméletlen játékosról készült fotó, amelyen a semmibe révedő tekintete látszott. Felkavaró fotó volt, óriási botrányt kavart. A férfi most ugyanezt élte át. Riadtan nézte, ahogy a zöld gyepen küzdenek a sportoló életéért – ahogy próbálják visszahozni a halálból. Néhány órával később, amikor már tudni lehetett, hogy a dán fiatalember talán túl van a nehezén, a világhálón egyre-másra jelentek meg a drámát megelőző felvételek, ahogy a játékostárs bedobáshoz készülődik, ahogy elhajítja a labdát – és ahogy Christian Eriksen néhány tétova lépés után arccal előre a földre zuhan. A férfinek az jutott eszébe, hogy milyen brutálisan egyszerű az élet, hogy az ember tervez, jövőt épít, álmokat kerget, jókedvűen teszi a dolgát a hétköznapokban, vagy épp a futballpályán – aztán két lépés után már a mennyországban találja magát.

Néhány lépés a mennyország.

Ilyen egyszerű lenne?

A férfi mostanában sokat gondolt a halálra. Alighanem a vírushelyzet hozta ki belőle. A sokkoló adatok, a kiszolgáltatottság, a bezártság, és az egyedüllét. Olykor mérleget készített, és megpróbálta feleleveníteni, mikor is érezte magát jól utoljára.

De úgy istenigazából.

Örült, hogy most futballmeccseket nézhetett, egyiket a másik után. Kikapcsolta gondolatait, és még úgy is belefeledkezett a látványba, hogy a játék már réges-rég nem volt rá olyan hatással, mint fiatalkorában. Akkor rajongásig szerette a labdarúgást, kívülről fújta a hazai csapatok összeállítását, de tudta azt is, hogyan áll föl az Ajax, vagy az Arsenal csatársora. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kezdte el egyre jobban unni az egészet, és amikor a szovjetek egy Irapuato nevű mexikói városban 6–0-ra nyertek a magyarok ellen, azt mondta: inkább elmegyek pecázni. Azóta tisztes távolból figyelte mindazt, ami futball cím alatt zajlik:

  • a folyamatos kudarcokat,
  • a szélhámosok megjelenését a sportágban,
  • a lepukkant pályákat,
  • az egyre több idegenlégióst.

Aztán amikor megkezdődtek a stadionépítések, és csak jöttek a hírek a brutális pénzlenyúlásokról, a túlárazott beruházásokról, a közpénzlopásról – és amikor megannyi klubnál megjelent a politika, odavezényelt helyi kiskirályok képében, végképp elment a kedve tőle.

De most mégis megnézte az Európa-bajnoki meccseket.

Szurkolt a magyar csapatnak, és megpróbálta elfelejteni, hogy a politika lassan már a válogatottat is kisajátította. A válogatottat, a stadiont, a múltat, a jövőt, a labdát, és az emberek lelkét. Egyre jobban gyűlölte a politikát. Soha nem tartozott egyetlen párthoz sem, és csodálkozva nézte, ha valaki túl sokat foglalkozik ezzel.

Rövid az élet, hogy tolvajokkal foglalkozzunk.

Ezt mondogatta.

Loptak ezek mindig, bárki is került hatalomra, saját zsebre dolgozott, és magasról tett arra, hogy az átlagember beledöglik-e a melóba, vagy sem. De az utóbbi időben mégis felidegesítették a hírek. Olvasott például Árpi órájáról, és azt hitte rosszul lát, amikor leírták, mennyit is érhet az egykori koronagondnok, az ibizai ideológus karórája. Aztán látta Philip luxusterepjáróját – Philipét, akinél irritálóbb embert keveset látott, a műarisztokrata stílusától kirázta a hideg. És látta a miniszterelnököt is nyilatkozni újságírók kérdésére válaszolni néhány nappal ezelőtt, és abban sem volt sok köszönet. Hebegett, habogott, mellébeszélt, olykor zavartan grimaszolt, és legszívesebben elküldte volna a büdös francba azokat, akik az igazságot próbálták kicsikarni tőle.

Az igazságot, amely nem létezik.

Csak bennünk, a lelkünkben. De talán ott sem.

Kire, vagy mire szavazzon jövőre a szerencsétlen magyar?

Ezekre?

Ezekre a hangemberekre? Akiknek egyetlen esélyük van: szítani, egyre jobban szítani a gyűlöletet az országban. A megosztottság az ő ideológiájuk, az egymásra mutogatás, az ellenségképgyártás. Ez tartja őket életben, ez tartja őket hatalomban. Hogy az egyik gázpisztolyt vesz elő kampányrendezvényen, a másik slaggal locsolja az aktivistát, a harmadik belerúg a bútorba, és legszívesebben a mögötte álló emberbe, a negyedik meg követ dob a pártiroda ablakába.

Végletekig frusztrált, egymást taposó, egymást leköpő nép lettünk.

Ezekre szavazzak?

Ezekre, akik megbélyegzik a homoszexuálisokat, azzal sem törődve, hogy közöttük is vannak szép számmal. Mi lesz az ő buzijaikkal? Mi lesz azokkal, akik hűségesküt tettek a vezérnek, miközben meztelen, vagy épp bőrtangás férfiak között koktéloznak, és aztán riadtan, félve a lebukástól, ereszcsatornán menekülnek?

Mennyire képmutató ez az egész!

De akkor kire szavazzon?

Azokra? Azokra, akik látszólag összefogtak, de már most egymásra mutogatnak?

Már most pozíciót keresnek?

Szegény, szegény Magyarország!

És a besúgók, az egykori provokátorok még mind itt élnek közöttünk. Vagy már meghaltak, de amit ránk hagytak, attól felfordul az ember gyomra. Titkos jelentések kerülnek napvilágra, de a jelenlegi hatalom mégsem képes feltárni az ügynökaktákat. Mégsem képes megnevezni az egykori besúgókat.

Szép új világot építettünk.

A férfi nézte a meccset, ahogy a magyarok játszottak a portugálokkal, nézte és hallgatta a tömeget a lelátón, és arra gondolt, ez még mindig jobb, lélekemelőbb élmény, mintha valamelyik valóságshow-szereplőnek kellene szurkolni. VV Icának, vagy BB Lacinak, mert évekig ez jutott a magyarnak szórakozás gyanánt. Nézte a meccset, ahogy a magyarok hajtottak, küzdöttek, becsúsztak, odavágtak, és a közönség vastapssal jutalmazta mindezt. Arra gondolt, lám már ennyi is elég. Egykoron labdaművészek cselsorozatai, góljai után tört ki ilyen eufória.

Nézte a meccset, majd a végén a három portugál góltól bosszúsan, kissé felajzott állapotban felhívta azt a nőt, akivel néhány hete ismerkedett meg. Már maszk nélkül sétáltak az utcán, láthatták egymás szemét, a másik grimaszait – láthatták az embert, vagy legalábbis amit magából mutatni mert. Próbált flörtölni a nővel, csak úgy öregesen.

De mit is írt Milan Kundera? Ezt többször is elolvasta:

„Mi a kacérság? Mondjuk talán azt, hogy a kacérság olyan magatartás, mely éreztetni hivatott a másikkal, hogy a szexuális közeledés lehetséges, miközben ez a lehetőség soha sem tűnhet bizonyosságnak. Más szavakkal, a kacérság, a közösülés kötetlen ígérete...”

Megbeszélték, hogy találkoznak, és kimennek a Dagályba. Odakint tűzött a nap, a meteorológusok már hőhullámról beszéltek, tikkasztó, embert próbáló hőségről. Néhány napja még fűteni kellett. Csoda-e, ha a mentőautók folyamatosan száguldoztak az utcákon? A férfi várta a randevút, és közben megnyugodott: a dán futballista, aki összeesett a pályán, már mosolyogva üzent a világnak, hogy jobban van. A férfi várta a randevút, megkereste a pálmafás, okkersárga fürdőgatyáját, hogy majd abban sétál végig büszkén a nő mellett a medencék között. És közben elmondja majd neki, hogy izgalmas meccseket játszanak Magyarországon, de nem csak a pályán.

És a gyűlölet 6–0-ra vezet a szeretet ellen.

És a meccsnek még messze nincs vége...

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Christian Eriksen Dánia foci jegyzet labdarúgás Sinkovics Gábor vélemény
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés