Hirdetés
Hirdetés
Szegeden 2021. május 22. 11:05 Forrás: Szeged Televízió

Karikó Katalin: Most már tudom, mit érzett a lányom a londoni olimpia előtt

Nem álmodik a Nobel-díjról, sőt, egy kicsit zavarja is már, hogy ennyien, ennyit kérdezik erről. Kicsit idegelte annak idején a kiköltözés, de ahogy kiértek, másnap már ment is dolgozni. A Szeged Televízió hírigazgatójának, Balogh Juditnak az interjúja még szerdán, a Szegedi Biológiai Kutatóközpontban készült Szeged díszpolgárával.

Hirdetés

– Mikor járt utoljára a Szegedi Biológiai Kutatóközpontban?

– Nem olyan régen, de akkor angolul tartottam előadást, a módosított RNS-ekről beszéltem, meglátogattam Vigh Laci kollégámat is. Mindig végigsétálok a parkon, ez kedves emlék. A Herman-kollégiumban laktam egyetemistaként, akkor is így jöttem át ide. A férjemmel, akivel akkor ismerkedtünk, is sokat jártam erre, rendszeresen hazakísért.

– Milyen volt akkor itt dolgozni?

– Nagyon szerettem itt dolgozni. Nem vágytam el, nagyon jól éreztem magam itt az intézetben, csak hát megszűnt az állásom, és akkor kellet „más után nézni”.

(fotók: Szabó Luca)

– Az nagyon fájt akkor, amikor megszűnt az állása?

– Hogyne, ugyanis nagyon jól ment minden, már az iskolákban is. A középiskolában végig kitűnő voltam, az egyetemen népköztársasági ösztöndíjas voltam. Majd 1978-tól 1980-ig akadémiai ösztöndíjas voltam. Aztán egyszer csak nem lett állásom. Pedig azt gondoltam akkor, mindent jól csinálok, de nyilvánvalóan nem dolgoztam úgy, mint akkor, amikor elmentem a világ végére. Ahol muszáj volt jól dolgozni a körülmények miatt.

– Magyarországon egyáltalán nem is volt lehetősége azzal foglalkozni, amivel szeretett volna?

– Néhány rutinállás volt: iparba elmenni méregetni. De úgy gondoltam, ennél nagyobb kihívásra vágyok. Azért mentem el. Először Európában próbálkoztam, különböző helyekről visszaírtak, hogy hozzam az ösztöndíjamat. De 1985-ben Magyarországon nem lehetett nyugati ösztöndíjakra pályázni. Montpellier-be akartam menni, ott is RNS-molekulákkal foglalkoztak. Aki meghívott, azzal nagyon jó a kapcsolatom a mai napig. Végül elmentem az óperenciás tengeren túlra, ami egyébként nagyon idegelt.

– Miért?

– Vásároltam a makkosházi ábécében, és közben arra gondoltam, egy hét múlva már dollárral kell fizetnem... Ilyenek...

– Nehéz volt a kiköltözés?

– Nagyon. Nem volt semminek, csak az a kis pénzünk, az a száz dollár. Plusz amit még nemhivatalosan el tudtunk vinni. Nem ismertünk senkit, senkitől nem tudtunk segítséget kérni. Ott egy kisgyerek, két és fél éves volt akkor a lányom.

– Hogy kezdték akkor ott az életüket?

– Állásajánlatom volt a Temple egyetemtől. Az ottani rektor kibérelt egy lakást, onnan mentem másnap dolgozni. Közben a férjemnek ki kellett találni, hol lakunk majd. Kicsit zűrös volt, nehéz volt. Lecsusszant az életszínvonalunk. Nem volt kolbászból a kerítés. A labor sem volt világszínvonalú, míg itt, Magyarországon nagyon szép laborunk volt. De belehúztunk. Mindennek megvolt a maga jelentősége, de akkor azért félelmetes volt.

– Amikor elkezdett ezzel a technológiai foglalkozni, sokan nem hittek benne.

– Így volt. De ha belegondolunk, 1961 májusában írták le először, hogy az RNS egyáltalán tényleg létezik. Két cikk jelent meg abban az évben, és mind a kettő hangsúlyozta, „unstable”, azaz instabil. – Akkor tudták először izolálni. És ez végig rányomta a bélyegét a munkámra: beviszed a sejtbe, és gyorsan lebomlik.

– Miért hitt benne?

– Mert úgy láttam, hogy részben az is jó, hogy gyorsan lebomlik. A tüskefehérje esetében sem lenne jó, hogy sokáig ott lenne a szervezetünkben, elég az az egy nap. Ezért akartam terápiás fehérjét kódoló RNS-t kifejleszteni.

– Mi volt az eredeti célja?

– Egy genetikai betegséget akartunk eredetileg gyógyítani.

– Sokasodnak a díjak, elismerések, mit gondol, ott lehet a végén a Nobel-díj is ezek között?

– Ezt nem tudom befolyásolni. De én valójában nagyon sok ember munkájára építettem. Tudom, hogy van bennem egy kis kun konokság, hogy kitartottam amellett, hogy a messenger RNS legyen valami. És közben meg nagyon sok „if”, nagyon sok „ha” volt benne, majdnem abbamaradt az egész. A nagy cégeknek is nagyon nagy a jelentősége. És aztán most a koronavírus-járványban ilyen gyorsan reagáltak a cégek, az az ő elismerésük. Mi mikrogrammokban, grammokban gondolkodunk, dolgozunk. Most meg tonnákat kell gyártani, ez az ő érdemük. Ehhez is szakemberek kellenek, akik kitalálják, hogyan kell ezt megoldani.

– Álmodik azért a Nobel-díjról?

– Nem, komolyan mondom. És kicsit most már zavarban is vagyok miatta, hogy mi lesz, ha nem nekem ítélik oda. Amikor a lányomék megnyerték a világbajnokságot a londoni olimpia előtt megjelent az egyik sportújságban, blama lenne, ha nem ők nyernék az aranyat. Így elmenni versenyezni... Tudom már, mit érzett akkor. Azért dolgozom, hogy megismerjem, amire nagyon kíváncsi vagyok. Mindig örültem, hogy ha valaki felfedezett valamit a területemen, mert úgy voltam vele, na, ezt se kell már megcsinálni.

Balogh Judit

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Balogh Judit BioNTech díszpolgár járvány Karikó Katalin koronavírus pandémia Pfizer SZBK Szeged Televízió Szegedi Biológiai Kutatóközpont vakcina védőoltás világjárvány
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés