Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2021. május 6. 11:20

A „nem tudom” előnyei – Lakner Zoltán jegyzete


Hirdetés
Hirdetés

Talán nem véletlen, hogy a járványkorszak nyilvánosságát leginkább jellemző mondatokat éppen Karikó Katalin mondta ki – a Telexnek adott interjúban – mégpedig úgy, hogy rögtön követésre méltó magatartásmintát is nyújtott:

„Most hirtelen mindenki járványszakértő lett, de én nem vagyok az. Én egy biokémikus vagyok, aki ért az RNS-ekhez.”

Adva van egy helyzet, amiben mindannyian benne élünk, tele rengeteg ismeretlen, félelmetes és kellemetlen következménnyel, sokféle aggodalommal, bizonytalansággal. Lehet hivatkozni történelmi példákra, de az itt és most a mi és a szeretteink élete. A járványtörténelemmel ugyanaz a helyzet, mint bármilyen párhuzammal: vannak mintáink, tapasztalataink, amelyekre támaszkodhatunk, de pont ilyen sosem történt még. Ez a járvány a mai társadalmi és technológiai viszonyok között zajlik, tehát sok mindenben szükségképpen egyedi.

Egy szó, mint száz, szomjazzuk a magyarázatokat, biztos pontokra, fogódzókra, és persze elviselhető kilátásokra vágyunk. Tudni akarjuk, meddig megy még ez így, hogyan lesz vége, milyen állapotban fogunk kiérni a járványkorszak alagútjából.

Támaszkodhatunk hitekre, meggyőződésekre, ideológiákra és vallásra, de ezek legfeljebb arra nézve adnak valós útmutatást, hogyan vészeljük át a helyzetet, milyen következtetésre jussunk ebből az egészből. Ami persze fontos. Ám a szakértők azok, akiktől magyarázatot várhatunk mindarra, ami történik, hiszen, vélhetjük, nekik tudásuk van a dolgok állásáról.

Itt áll elő a nehéz kérdés: ki a szakértő? És ki minek a szakértője?

E kérdések környezete sem semleges, hiszen a tudomány és a tudományba vetett bizalom évszázadai után minthogyha egy olyan korszakba léptünk volna át, amikor óriási tömegek élvezik a tudományos felfedezések eredményeit a hétköznapokban, miközben ismét fellángolt a tévhitek, mendemondák, összeesküvés-elméletek tüze.

Adott továbbá egy olyan nyilvánosságszerkezet, amelyben már nem a tekintélyes lapok tapasztalt szerkesztői szűrik a híreket az olvasók számára – szigorú szakmai standardok szerint, de szilárd belső meggyőződésektől sem mentesen –, hanem éppen az a nyilvánosság új lényege, hogy mindenkinek lehet véleménye. Sőt, mindenkinek lehet véleménye arról is, hogy szerinte mi a tény és mi nem az.

Ezen a ponton pedig ingoványossá válik a talaj a lábunk alatt. Ettől kezdve ugyanis a percenként frissülő hírfolyamban könnyen összemosódik a több év tudományos kutatásával kialakított következtetés a hasraütésszerű bemondással, a tippelgetés a prognózissal, a stabil értékrenden alapuló vitaképes világnézet megnyilvánulása a minden ellenvélemény mögött összeesküvést sejtő paranoiával.

Bizonyosságra vágyunk a járványkrízis közepette, ezért szomjazzuk az információt, amiből elképesztő mennyiség áll rendelkezésünkre – éppen csak azt nem lehet eldönteni, melyik mire jó. Melyik jó arra, hogy tényleg megtudjunk valamit arról, mennyire veszélyes a vírus, vagy miképp hathat a járványkrízis az életnívónkra, és mely nyilvános megszólalások adnak pusztán arról információt, hogy a kibocsátóját milyen félelem vagy milyen érdek vezeti, esetleg egész egyszerűen mit tart aznap eladhatónak.

És akkor ehhez jönnek a szakértők, akiknek a megnevezése is arra utal, hogy megszakértik az ügyeket, hiszen olyan tudással rendelkeznek, amely speciális felkészültséggel vértezi fel őket.

Szerkesztői munkám legnagyobb része azzal telik, hogy átgondoljam, kiket kellene egy-egy témáról megkérdezni, és hogy vajon az adott szereplő – anélkül, hogy tudnám, mit fog a konkrét kérdéseinkre válaszolni – vajon tényleg rendelkezik-e azzal a tudással, hogy az adott témában nyilatkozzon, tudja-e azt, amire mi kíváncsiak vagyunk.

Félreértés ne essék, a világjárvány összefüggései számosak. Van hozzájuk köze a kutató biológusnak, a virológusnak, az infektológusnak, a tisztiorvosnak, a háziorvosnak, a tüdőgyógyásznak, a kórházigazgatónak, a közgazdásznak, a kormányfőnek, a polgármesternek, a pszichológusnak, a szociálpszichológusnak, a szociális munkásnak, a mentőorvosnak, az önkormányzat népjóléti ügyintézőjének, az óvónőnek, a társadalomtudósnak és még bizonyára hosszan sorolhatnánk, ki mindenkinek van joga szakértőként fellépni a járványhelyzet egy-egy szegmensét illetően.

Az is igaz, hogy a különböző területeket gyakran nehéz egymástól pontosan elhatárolni.

Mégis, talán, legalábbis felvethető kétféle határmegvonás lehetősége. Az egyik, hogy különbséget tegyünk szakterületek között. Karikó Katalin úttörő technológiájú vakcinát fejlesztett ki munkatársaival, de attól még nem lesz sem virológus, sem, mondjuk, egészségügyi logisztikai szakértő. Mert bár „minden mindennel összefügg”, mégis vannak kérdések, amelyekre felkészítenek bennünket a tanulmányaink, élet- és munkatapasztalataink, és vannak, amelyekben egyszerűen nem vagyunk illetékesek.

A másik határvonal a biztos tudás és a feltételezések világa között húzódik. Van a kettő között összefüggés, hiszen feltételezések nélkül nem indul el új irányok felé a tudásvágy, de a két tartomány éppen ezért markánsan különböző. Különösnek tűnhet, de egy nyilvánosan megszólaló szakértő esetenként akkor tanúsíthat igazán felelős magatartást, ha azt mondja: „nem tudom”. Merthogy időnként tényleg nem tudja, mert nem is tudhatja a választ. Ilyenkor feltételez, valószínűsít, spekulál – de akkor szól, hogy ő most ezt teszi –, netán hallgat. Nem mond olyat, ami bizonyosságnak tüntethető fel, holott csak lehetőség vagy találgatás.

Olykor ki is lehet hagyni egy szereplést. Többet segít a tudományba vetett bizalom megőrzésében a tudás határainak elismerése és e határok létezésének megértetése, mint az, ha valaki szakértőként próbál vátesszé lenni.

És akkor nem beszéltünk még azokról, akiknek bizonyos értelemben az a foglalkozásuk, hogy mindenhez értsenek – mondom ezt erős önreflexióval –, újságírók, politikai elemzők, politikusok, minden egyéb rendű és rangú megmondó emberek, akik általános tanulságokat szűrnek le és tálalnak fel a rendelkezésükre álló információk alapján. Ráadásul ők – mi – abból élnek, hogy van véleményük, pontosan emiatt fogyasztanak minket. Egyszerre kell tehát tudnunk szűrni és következtetni, amihez már önmagában szükséges valamilyen előzetes tudás. Ez jó esetben rendelkezésre áll, rosszabb esetben gyorstalpaló módszerekkel fúrjuk bele magunkat az adott témába, hogy megértsük a fő összefüggéseket.

Én például tanultam az egyetemen kutatási módszertant – kevesen tudják, hogy sok társadalomtudós (nem én) magas szintű matematikai tudással rendelkezik –, így képesítve vagyok legalább arra, hogy le tudjak olvasni egy bonyolultabb összefüggéseket tartalmazó táblázatot, vagy egy számsort képes legyek a valóságnak megfelelően értelmezni. Azt is megtanultam, hogyan dolgozzak fel egy lényegében tetszőleges tartalmú szöveget, miként ássam bele magam egy témába legalább a tájékozottság szintjéig. Csakhogy kettő vagy akár tíz virológiai tanulmányt elolvasva sem válok virológussá.

Számomra a szakmai alázat példája, hogy Karikó Katalin a szóban forgó témához – a virológiához – közeli és a maga területén kifejezhetetlenül nagy tudással sem gondolja önmagáról, hogy ért ahhoz, amihez nem.

Jó lenne, ha mások is képesek lennének erre az önmérsékletre, megálljt parancsolva önmaguknak.

S mivel ez a cikk döntően azt szeretné elmondani, milyen hasznos két szó a „nem tudom”, így leüthetem a saját magas labdámat, miszerint, nem tudom, pontosan hol kellene megvonni a határokat. Csak sejtem, hol húzódnak a megszólalás és a meg nem szólalás kötelessége közötti határvonalak, s más nyilván máshová rajzolná ezeket.

Abban vagyok csupán biztos, hogy bármennyire vágyunk is a bizonyosságra, a bizonyosság látszata olykor sokkal veszélyesebb lehet, mint annak tudott, bevallott hiánya, amivel meg kell próbálnunk együtt élni.

Lakner Zoltán

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: BioNTech járvány jegyzet Karikó Katalin koronavírus Lakner Zoltán pandémia Pfizer vakcina védőoltás vélemény világjárvány

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés