Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2021. május 5. 14:19

Háááádujudu? – Sinkovics Gábor jegyzete


Hirdetés

„A társadalomnál úgy általában nem értem el semmit, ezen a ponton és szinte minden más ponton is csak hagytam, hogy ide-oda dobáljanak a körülmények, többször is bebizonyosodott, hogy nem vagyok képes kezembe venni az életemet, a szögletes, viharvert ábrázatomról tükröződő, látszólagos férfiasság valójában csalétek, vegytiszta átverés – amiről én igazság szerint nem tehettem. Isten rendelkezett fölöttem, valójában nem voltam más, soha nem voltam más, mint egy ingatag, beszari alak...”

Michel Houllebecq

Beszéljünk, mint férfi a férfival, kérem tisztelettel!

Elvégre mindketten megittuk már a magunkét. Annak idején ugyanúgy örültünk, amikor Szőke Pista a jobbalsóba nyeste a lasztit a románok elleni válogatott meccsen Belgrádban. Rég volt. Akkoriban még azt gondoltam, csupán egy mozdulat benyúlni, bejutni a lányok szoknyája alá, ma már pontosan tudom, hogy nagyon is hosszú kitartást igénylő, kudarccal kecsegtető meló ez. De hagyjuk is tisztelt, miniszterelnök úr! Nem a nőkről akarok beszélgetni önnel. Láttam azt a fotót, amelyen egy söröspoharat emel a magasba, valamilyen teraszon, mögötte, körötte emberek, és azon gondolkodtam, vajon statiszták lehettek, vagy valóban bemerészkedett testőrei nélkül az emberek közé.

Jó volt újra sört kortyolni, igaz?

Bevallom, nekem is hiányzott, az évek múlásával egyre csak szűkül az örömforrás. Már a tévé sem köti le az embert, meg a futball sem. A magyar bajnokságban lassan már nem játszik egyetlen magyar futballista sem. Így aztán marad a pia, meg az elmélkedés, hol is rontottuk el.

Mert elrontottuk, szinte valamennyien.

El bizony.

A bezártság alatt

  • férjek csodálkoztak rá, hogyan is voltak képesek ezzel a folyton perlekedő, életunt nővel együtt élni hosszú éveket?
  • Asszonyok döbbentek meg, amikor egy ólomszürke reggelen nézték a párjukat, ahogy trottyos melegítőalsóban, pörköltszaftos tornatrikóban (ismerős hasonlat, igaz...?) pocakosan, szőrösen vitték le a szemetet.

Jó lenne visszacsinálni. Újrakezdeni mindent. Másként, máshogy.

Szóval koccintanék én is önnel, tisztelt miniszterelnök úr, valahol, valamikor, és hát lenne néhány kérdésem. De mindenekelőtt arra kérném, higgadtan, nyugodtan, hogy igyon, koccintson – de ne ünnepelje a győzelmet.

Mert nem győztünk.

És hagyja a statisztikákat, könyörögve kérem, hagyja azokat. Ez nem a Felcsút-meccs, ahol érdemes számolni a szögletarányt, a sárga lapokat és azt a nyolcvankilenc nézőt. Elég a sikerpropagandából, a beoltottak számából, amit óránként belevernek a fejünkbe, mint egy százas szöget. De ha már számolgat, ha már elégedetten emeli magasba újra a söröspoharat, akkor álljon fel egy pillanatra, és így tisztelegjen az elhunytak emléke előtt.

  • Huszonhétezer ember.
  • Huszonhétezer magyar, akinek ön azt ígérte, hogy majd megmenti.
  • Hogy minden élet számít.
  • Hogy mi, a halottak számában mérjük a járvány elleni harc sikerességét.
  • Ne ünnepeljen, tisztelt miniszterelnök úr.
  • Nincs mit.

Napóleon is csöndben maradt Waterloo után. És hát remélem, nem veszi sértésnek, hogy Napóleonhoz hasonlítom, szókimondó Bödőcs Tibi miatt van, aki ezt megtette már előttem. Ha találkoznánk, és kortyolnánk a sört, nagyokat bambulva, azért csak megkérném rá, hogy legyen őszinte hozzánk. Legyen őszinte a népéhez, ha már folyamatosan vezérként viselkedik. Nem kedvelem különösebben Gyurcsány Ferit, őszintén szólva nincs sok szeretnivaló rajta, de ő legalább képes volt beismerni, hogy hazudtak reggel, délben és este.

Önök is ezt teszik, tisztelt miniszterelnök úr.

Hazudtak, amikor sikeres harcot ígértek a járvány ellen, amikor folyamatosan azt emlegették, az egészségügy igenis felkészült mindenre. És az emberek, idősek, fiatalok hitek önöknek. Aztán egyszerre csak ott találták magukat azt intenzíven, és a lélegeztetőgép mögül, levegő után kapkodva, riadtan pislogva, halálfélelmektől gyötörve, azt látták, hogy – nincs, aki megmentse őket. Hogy azok a szerencsétlen, megmaradt, ottragadt ápolónők, ápolók, kétségbeesve rohangásznak egyik ágytól, egyik lélegeztetőgéptől, egyik betegtől a másikig.

Ez ölte meg honfitársainkat.

A lerohadt, kivéreztetett, fillérekből működtetett egészségügy.

Az omladozó vakolattal, a vécépapír, orvosi eszközök hiányával, a külföldre menekül ápolók hiányával. Ez vitte el a magyart – no meg a saját, amúgy is katasztrofális egészségi állapota.

Igyunk, koccintsunk, tisztelt miniszterelnök úr, de csendben tegyük!

Csendben, főhajtással.

Eltűnt egy városnyi magyar ember – volt, nincs.

És a megmaradtak, a hozzátartozóik, a szeretteik most azt látják, mintha minden rendben lenne, egyik napról a másikra elmúlt volna a járvány, mintha nem is lenne mögöttünk ez az átkozott, kitörölhetetlen, tragédiákkal teli egy esztendő.

Mintha túl lennénk ezen az egészen.

  • Hogy vagyunk akkor mi most, tisztelt miniszterelnök úr?
  • Valóban jól vagyunk már?
  • Énekelhetjük teli torokból, hogy Hááááádujudu?

Bevallom önnek, nem vagyok az a nótázós fajta, irigykedve néztem, ahogy egy videón danolászik a haverjával, a Vágási Ferivel, és azt éneklik stampedlis pohárral a kézben, hogy „Megjöttek a fehérvári huszárok...”

Vajon dalra fakad-e a haverja, a gázszerelő lagziján?

Erről is kérdezném, a sör mellett könyökölve, és persze a titokról, hogy egy átlagos szaki hogyan lett az ország leggazdagabb embere? Mesélnie kellene erről, hadd tanuljunk belőle, mert jobb száztizenhárom Mészáros Lőrinc, mint egy.

Mennyivel jobb...

És hát a nép, mi magunk, szurkolunk ám nagyon, ennek a tehetséges embernek, hogy találja meg a boldogságot abban a kis garzonban, amit ott építenek a hegytetőn, mert bizony ráfér az évek, évtizedek kemény melója után. És én nem adok igazat azoknak sem, akik azt mondják, hogy érdemes lett volna még várni bármelyik magyar lánynak, asszonynak, mert... Bill Gates is válik.

Sörözzünk egyszer, tisztelt miniszterelnök úr!

És beszéljünk egymáshoz őszintén.

A nép nem szereti, már nagyon nem szereti, ha hülyének nézik.

  • És adjuk meg a tiszteletet azoknak, akik már nem lehetnek közöttünk.
  • És ha lesz ilyen pillanat, akkor majd a háttérben szóljon nekünk Iggy Pop dala, a Passenger, mert utazók vagyunk valamennyien ezen a bolygón, és tényleg csak a teremtő tudja, mikor és hol ér véget az életút.
  • És nem mindegy, nagyon nem mindegy, hogy a tükörben az a kép cinikusan, megvetően, sajnálkozva néz vissza ránk.

Amiért végighazudtuk az egész életünket.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: járvány jegyzet koronavírus Orbán Viktor pandémia Sinkovics Gábor vélemény világjárvány
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés