Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2021. április 14. 12:06

Hallelujah! – Sinkovics Gábor jegyzete


Hirdetés
Hirdetés

„A nép sokasága, a király dicsősége – a nép elfogyása pedig az uralkodó romlása...”

(dicsérjétek az Urat!)

Élni akarok. Csak élni. Jól, rosszul, de élni. Ezt mondta G, amikor várta a mentőt. Már halkan beszélt, el-elcsuklott a hangja, de még kipréselt magából néhány mondatot a telefonban. Afféle búcsúbeszéd volt ez, rövidke, Örkény egyperces-szerű, és benne volt minden és még annál is több. A vágyainkról, az álmainkról, a körülöttünk lévő világról. Csak élni. Túlélni ezt a zűrzavart, ezt a hirtelen ránk tört, és el nem múló rosszérzést. Látta-e miniszterelnök úr, a Sohóban készült fotókat? Látta-e a tömeget, a boldog és még annál is boldogabb angolokat, korsó sörökkel a kézben, mámorosan, felszabadultan? Látta-e a hétfői Londont, a kiszabadult világvárost, ami visszakapta az élet ízét, kesernyés sör, citrommal ízesített Martini és sós-édes csók formájában.

Napi tizenöt halott.

Soha nem gondoltam volna, hogy ezt lelkesen írom le.

mert az ember már ott tart, hogy lesi folyamatosan a statisztikákat, de mintha a totóeredményeket hallgatná, mintha a Crotone ikszelne a San Benedettesével, már nincs izgalmi állapot, már nincs érzelemkitörés, már csak a csendes beletörődés van, a vállvonogatás, az egykedvűség. Itt tartunk. Egy esztendő alatt, mintha eke szántotta volna végig a lelkünket. Fásultak vagyunk. Fásultak és egykedvűek. Ezt az átkozott maszkot legszívesebben elégetnénk – elégetnénk, mint egy szimbólumot. Mesélnék önnek miniszterelnök úr É-ről.

É kórházban dolgozik a fővárosban, covid-osztályon vezetőként. Nem ott kellene lennie, hiszen nincs meg hozzá a végzettsége, a képzettsége, korábban altatóorvos mellett dolgozott, asszisztensként. De a helyzet, ez az átkozott helyzet úgy hozta, hogy előléptették – felelősségteljes pozícióba tették.

É lelkiismeretes ember.

Temperamentumos, tűzről pattant nő, aki szembenéz mindennel, amit az élet rásóz: kurvázó férjjel, áskálódó, irigy kollégával. rázúduló rosszindulattal, megcsalással, napi gondokkal. szembenéz mindennel – csak a halállal nem. Azzal nem tud. Az nem megy neki. Pedig nap mint nap rákényszeríti a sors. Rohangál egyik betegtől a másikig, ágyról ágyra, lélegeztetőgépről lélegeztetőgépre.

De olyan mint egy vesztésre ítélt futballcsapat.

Emberhátrányban van.

É és a kolléganője futnak versenyt a halállal, ketten.

Aztán ha É elakad, ha nem tudja mi a teendő, mi a következő lépés, mi az életben tartást jelentő megoldás, akkor telefonál a másik osztályra, a következő emeletre, hívja a tapasztalt kolléganőt, és azt mondja neki: mit csináljak, mondd meg, mit csináljak...?

A válasz pedig újra és újra ugyanaz: oldd meg, valahogy oldd meg.

És nincs megoldás – az emberhátrányban lévő csapat vereségre ítéltetett.

A Sohóban isznak, vedelnek, az életről beszélnek – mi itthon a halottakat számoljuk.

Kétszázhatvankettő.

Kétszáznyolcvanhárom.

Háromszáznégy.

Ez az a pont miniszterelnök úr, amikor önnek hangos, zajos futball Európa-bajnokságot kell ígérnie? Ez az a pont, amikor telt házról kell beszélnie? Amikor életre szóló sportélmény kell vizionálnia? Jól átgondolta? Mert értem én, hogy ez lesz, ez lehetne az ön igazi megdicsőülésének a nagy, a legnagyobb pillanata. Ahogy a talpnyalóival kisétál a VIP-páholyba, ahogy körbetekint a jócskán túlárazott, okosban megoldott „Népstadionban”, és mint Julius Ceasar az amfiteátrumban majd szétnéz, a nép, az alattvalói között, és kiint nekik.

Mámorító pillanat.

Mámorító, életre szóló, tökéletes pillanat.

Megéri-e ez a földöntúli élmény, hogy kockáztasson?

Kockáztasson sok-sok ezer magyar életet?

Mert lehet itt süketelni átoltottsággal, lehet a számok bűvöletében élni, hogy már három, meg három és fél millió polgártársat oltottak be, első meg második vakcinával. De ez akkor is hazárdjáték. Nem futball – hazárdjáték.

És ha ön valóban vezetője és nem uralkodója lenne ennek a népnek, akkor lelkiismeretesen döntene. Írom ezt mániákus futballrajongóként, egykori sportújságíróként, aki a labdánál fontosabb, szebb, tökéletesebb, érzelemdúsabb játékszerrel még nem találkozott. Értem én a szándékot, valamit adni a népnek, ha már nincs meló, vagy ha van, akkor meg éljen meg a szerencsétlen a brutálisan növekvő árak mellett, közepette. És fizesse újra a hitelt, mert hát... Miniszterelnök úr, az ön ajándéka a moratóriummal... Hogy is mondjam, inkább átok, mint segítség. Sokan megkapták az uzsorás bank levelét, hogy mennyit fizessek a folytatásban, mennyivel lesz több, hosszabb ez az átkozott, soha véget nem érő futamidő. És persze mondhatná erre bárki: az a hülye, aki ezt nem tudta előre, csakhogy rengeteg családnál gondolták azt, hogy fellélegezhetnek, időt nyerhetnek, mert jött mellé a süket duma, a szokásos hitegetés, hogy nem lesz itt semmi baj. Pedig van baj. Van baj bőven. Még áprilisban is fűteni kell, a Teremtő, a mi nagy mókamesterünk valahogy még csavar egyet a történeten, a világjárvány mellé ránk zúdítja az égi apokalipszist, egy napba zsúfolja bele a nyarat meg a telet, csak a térfa kedvéért.

Fásultak vagyunk, miniszterelnök úr.

Már nem kapjuk fel a fejünket a lopásra, a korrupcióra. Már nem éri el az ingerküszöböt, ha azt olvassuk, hogyan is került ide a kínai vakcina, milyen csellel, csavarral. Már nem ámuldozunk, amikor felülről láthatjuk a zseniális gázszerelő, a legokosabb magyar vadászházát, a tóval, a stéggel, a körülötte kiirtott erdővel.

Ez járt neki ugye?

Ezért megoldozott, nem?

De hagyjuk is ezt. Hagyjuk, amikor a szülők attól rettegnek, hogy nyitnak az iskolák, hogy a gyerek majd újra bemegy, aztán hazahozza a vírust. Bemegy és hazahozza. Megfertőzi a papát, a mamát, a nagypapát, a nagymamát. Hogy nem is kell majd születésnapi zsúr ahhoz, hogy nem sokkal később halotti tor legyen belőle.

Mesélhetnék még É-ről, az ő harcáról – a mi reményeinkről és reménytelenségünkről. Mesélhetnék a mentőautó szirénájáról, amely immár a mindennapok része, olyan, mint a déli harangszó. Nem szabadulunk tőle. Mesélhetnék É-ről, a félelmeinkről, a bizonytalanságunkról, de inkább azt kérem miniszterelnök úr, óvatosan a futballal, a teltházas Népstadionnal, az idehívott külföldiekkel, a zsúfolt nézőtérrel, a tömegrendezvénnyel.

Az Atalanta szurkolói mesélhetnek önnek arról, hogy a futball az több, sokkal több, mint játék.

Úgyszólván élet-halál kérdése.

Bill Shankley, a legendás liverpooli menedzser mondta ezt.

De ennek a mondatnak a világjárvány közepette súlyosabb, sokkal súlyosabb jelentése van.

G csak élni akart.

Csak élni.

Nem vágyott Maldív-szigeteki nyaralásra, dubaji kiruccanásra, Adriai tengeren ringatózó, kurvákkal ilyen-olyan porokkal színesített bulira, nem tervezte, hogy egyszer, egyetlen egyszer ereszcsatornán mászik le a brüsszeli lakásból, nem akart kastélyt, vadászházat, úszómedencés otthont, két lakást a várban – csak élni akart.

És tudom, hogy a sorsunk nem ideológiáktól függ, hogy valamennyien ki vagyunk szolgáltatva, hogy a vírus bejön, bekúszik, belopódzik a kulcslyukon, ezért aztán azt mondom, higgyünk az úrban.

Higgyünk és énekeljünk hozzá, ahogy Jeff Buckley tette.

Hallelujah!

Más lehetőségünk úgy sincs.

Hallelujah! – Londonban a Sohóban már jókedvűen szól a dal. Valamit jól, nagyon jól csináltak – másként, mint itthon.

A sok süketelés, a kritikus sajtó kizárása, és a megtizedelt, külföldre száműzött, éhbéren tartott egészségügyi dolgozó.

Így kellett?

Így kellett és így kell háborúba menni a vírus ellen?

Vesztésre állunk, még ha, önök, miniszterelnök úr folyamatosan győzelemről tudósítanak.

Néhány gól júniusban, a Népstadionban aligha fordíthatja meg a mérkőzés végeredményét.

Több mint húszezer halott, kizsigerelt orvosok, ápolók, veszélybe sodort pedagógusok.

Ez lesz ám a nagy meccs – játék életre-halálra.

Hallelujah!

A teremtő alighanem megunt minket.

Már nem hallja, ahogy a covid-osztályon a fásult orvos azt mondja a mélyaltatás előtt a halálra ítélt betegnek, hogy számoljon vissza! Öt, négy, három, kettő, egy...

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: foci járvány jegyzet koronavírus labdarúgás Orbán Viktor pandémia Puskás Aréna Sinkovics Gábor vélemény világjárvány

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés