Hirdetés
Hirdetés
Színes 2021. március 17. 13:21

Hétfő – Sinkovics Gábor jegyzete


Hirdetés

„A giccs forrása a lét határozott igenlése.

De mi a lét alapja? Az Isten? Az ember? A harc? A szerelem? A férfi? A nő?

A vélemények e tekintetben különböznek, és ezért giccsből is többféle van: katolikus, protestáns, zsidó, kommunista, fasiszta, demokrata, feminista, nacionalista, internacionalista. A francia forradalom óta Európa egyik felét baloldalinak, míg a másikat jobboldalinak nevezik. Akár az egyik oldalt, akár a másikat, szinte lehetetlen meghatározni, olyan elméleti alapelvek segítségével, amelyekre támaszkodnak. Ezen nincs mit csodálkozni: a politikai mozgalmak nem racionális állásfoglalásra épülnek, hanem elgondolásokra, képekre, szavakra, archetípusokra, melyek együttvéve ilyen, vagy olyan politikai giccset alkotnak...”

Milan Kundera

„Egyél háztartási kekszet, édes jó Lajosom, hiszen tudod, hogy sok a savad...”

A férfi bólintott. Ránézett a fűrészpor ízű, háztartási keksszel telezsúfolt zacskóra.

Aztán inkább kibámult az ablakon.

Valahová a semmibe. A nap épp két látványos testcsellel kerülte meg az elé tolakodó túlsúlyos felhőket, és mintegy jókedvűen bekacsintott a konyhába. A férfi kinyitotta az ablakot, odalent a negyedik emelet magasságából csak a nagy ürességet látta. A máskor oly nyüzsgő lakótelep a csend szimfóniáját hallgatta, azt is pianóban, lábujjhegyen. Vajon beleőrülünk-e ebbe a bezártságba? Ez járt a férfi fejében. A panelház kétszobás lakására, a sajátjára, amelyet húsz éves futamidőre kapott hitelből vásárolt meg annak idején, és amelyből még mindig volt tizennyolc év, precíz, pontos perkálása után is 1,7 millió forint... – immár börtönként tekintett.

Itt ülni naphosszat.

Itt ülni nap mint nap, és vagy a tévét, vagy a falat bámulni, és közben hallgatni az asszonyt, aki folyamatosan a járványhelyzetet elemzi, és naponta háromszor emlegeti fennhangon:

„Én előre megmondtam, én előre figyelmeztettem mindenkit, hogy csak vásárolunk, vásárolunk, költjük a pénzt feleslegesen... Én előre megmondtam, hogy ez lesz...”

A férfinak hiányzott a nyüzsgés, a tömeg, az illatok az utcán, az emberek közelsége.

Hiányzott az életéből – az élet maga.

Mert az mégsincs rendben, hogy félünk a másiktól. A másik közelségétől, hogy távolságot tartunk, hogy úgy tekintünk a másikra, mintha a köhögése, a tüsszögése, a nyála, a lehelete valamiféle gyilkos fegyver lenne. Hegyes lándzsa, amit bárki bármikor belénk döfhet. Ezért aztán futunk, menekülünk, rohanunk haza a biztonságot nyújtó négy fal közé, és várunk.

De mire is?

Illsuztrációink a Fortepanról valók. A fotók Bojár Sándor adományai, mindhárom Budapesten, a békásmegyeri lakótelepen készült 1979-ben

„Egyed azt a háztartási kekszet, édes jó Lajosom...”

Harminc éve éltek együtt, szerette az asszonyt, és azt találta legkülönösebbnek ebben a folyamatos vonzalomban, érzelmi kötődésben, hogy olykor kifejezetten rondának látta a nőt. De azzal is tisztában volt, hogy a felesége is így lehet vele. Néhány befröccsözött este végén mondta is félig tréfásan a párjának, hogy előbb kívánja meg az építkezésen felejtett betonkeverőt, mint őt. Már egyiküknek sem volt munkahelye. Az asszonyt épp az első hullám közepén bocsátották el az üzletből, ahol dolgozott, főnöke mosolyogva, barátságosan, biztatóan mondta neki, hogy csak átmeneti időszak ez, ahogy a dolgok úgy alakulnak, természetesen visszaveszi őt.

Ha a dolgok úgy alakulnak.

A férfi már korábban elveszítette a munkáját, azóta alkalmi melókat vállal, ilyen-olyan építkezéseken dolgozik. Az érettségijével, a nyomdász szakmunkás bizonyítványával téglát pakol, maltert kever, és olyankor úgy érzi magát, mint Hajnóczy Péter regényhőse, a fiú, aki Kleistet olvas, közben kubikol, és a téli nagy hidegben bortól, pálinkától megrészegülve, kigombolt felöltőben fütyörészve sétál végig az utcán.

Miből merítsek most erőt?

Ez jár a férfi fejében folyamatosan, mert a napok szinte egymásba kapaszkodnak, egyik öleli a másikat, öleli és nem engedi. Mintha mindig hétfő lenne. Hétfő, az újrakezdés napja. De nincs mit újrakezdeni. A férfi irigyelte azokat, akik hittek valamiben, de úgy isten igazából. Akik templomba járnak, akik valamilyen párthoz, ideológiához kötődnek. Irigyelte például azt az énekest is, akit annak idején egy underground koncerten szétcsúszott állapotban látott, és aki a színpadon két szám között egy pengével felvágta az ereit. Ma meg jólfésülten, elegáns öltönyben ott ücsörög az egyik gyülekezetben és az élet értelméről énekel.

Jó lenne tartozni valahová.

De a férfi képtelen volt elkötelezni magát bárhová is, a politikától undorodott. Miként a politikusoktól is. Olykor belenézett a hírműsorokba, és csak a folyamatos magyarázkodást hallotta. Az öndicséretet, az üres lózungokat. Az áhítatos süketelést...

Van aki még elhiszi ezeket? Van aki még azt gondolja, hogy a lopáson, a hatalom megszerzésén és megtartásán kívül érdekli ezeket bármi is?

Egyiket vagy másikat.

Itt van ez az átkozott vírus, itt van egy valós, ha nem is kézzelfogható, de nagyon is létező ellenség, nem az a nyolc, tizennégy szerencsétlen migráns, aki valahogy idetévedt, azt sem tudja, a földgolyó melyik részén van... Itt ez a vírus, ezt le kellene győzni, távol kellene tartani, kitiltani, bíróság elé állítani, kivégezni, felnégyelni...

Az egyetlen kemény ellenfél.

És lám, vereség a vége. Halottak, túlzsúfolt kórházak, lelkiismeret-furdalással küzdő, végsőkig kitartó ápolók, orvosok, akik lassan kő, papír, ollóval döntik el, ki éli túl a járványt, kinek adjanak még egy utolsó esélyt a lélegeztető gépen, és ki az, akit finom mozdulattal a mennyország, avagy épp a pokol felé löknek.

Csak a pénz és a hatalom számít.

Pedig jó lenne hinni: „emberben, ha nincsen Isten...”

„Kinyissam Neked a háztartási kekszes zacskót, édes jó Lajosom?”

A férfi Hajnóczy Péterre gondolt, szerette az írásait, az egyszerű mondatformálását, az alkoholizmusát, az életképét. Hogyan is írtak róla? „Hajnóczy Péter művészetének kizárólagos problematikája tehát a magányos szuverenitás, és az adott valóság feloldhatatlan konfliktusa...”

Az adott valóság.

A négy fal közé zárt élet, a hamis ideológiákkal körülvett hétköznapok. A hazugság és a világjárvány korszaka. Ebből kellene újra építkezni, reményt kapni, életkedvet előcsiholni. Ebből a fogolylétből, a négy fal közé menekültség állapotából, a konzumboldogságból, amelynek immár csak két örömforrása maradt: az evés és az ivás.

  • Miben higgyek?
  • Miben higgyen és miben bízzon az átlagember? A végletekig kiszolgáltatott átlagember.
  • Mit higgyen el a hamis propagandából, a cenzúrázott kórházi jelentésekből?
  • Sőt, a letiltott, némaságra ítélt orvosok, ápolók jajkiáltásaiból?

Nem szabad gondolkodni. Vagy nem szabad túlgondolni a világot magunk körül. Együnk, igyunk, bámuljuk a tévét, vagy a falat.

És rágcsáljuk azt a fűrészpor ízű háztartási kekszet.

Ez maradt.

A férfi becsukta az ablakot, levette a polcról Hajnóczy kisregényét, és hangosan felolvasta az alkoholmámoros útkeresés legeslegutolsó mondatát, amely úgy szólt:

„A városon túl édesvízi patak folyik, és zöld ismeretlen nevű fák levelei remegnek a nyugati szélben...”

És odakint feltámadt a szél, és a férfi arra gondolt, kimegy az utcára, kigombolja a felöltőjét, ahogy a fiú abban a könyvben, és elindul valahová, mindenféle cél nélkül, mert a négy fal között előbb-utóbb megőrül. És a zsebében ott lapul majd fél zacskó háztartási keksz – csak az íze kedvéért.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: jegyzet Sinkovics Gábor vélemény
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés