Egy éve élünk ebben a frászban – Szabó C. Szilárd jegyzete
És egy éve ebben a frászban élünk, amely hullámokban tör ránk.
Kevésbé aggódó ismerősöm azt írta tavaly márciusban, s itt a tavaly márciuson van a hangsúly, hogy egy-két hónap múlva röhögve nézünk majd vissza rémült önmagunkra, és a szokásos nyári találkozónkon térdünket csapkodva, egymás hátát veregetve, nevetve meséljük, mennyire tartottunk a koronavírustól, attól a helyzettől, amelybe akaratunkon kívül kerültünk.
Nem így lett. Sajnos.
A koronavírus továbbra is itt van velünk, sőt a mutációi fertőzőbbek, agresszívabban terjednek, s ha bekerülnek a szervezetbe, három óra alatt legyártanak több ezer „legóalkatrészt”, a harmadik óra végén pedig összerakják a „legókat”, szétrobbantják a sejtet, és elindulnak. A hatodik óra végén érzi az ember, nincs minden rendben vele. Plasztikusan így írható le, mi zajlik a testünkben, ha covidosak leszünk.
De mi van a lelkünkkel? Mentálisan mennyire vagyunk rendben az egy éve tartó bezártság után, melynek még mindig nem látni a végét?
Kolléganőm, Dombai Tünde tavaly az első hullám végén egyebek mellett arról írt ezeken a hasábokon, hogy észrevette, szeret otthon lenni, és ha megválaszthatja a jövőben, mikor marad otthon, ez eszébe fog jutni. Példaként említette, hogy többet beszélgetett a barátaival.
„Túlságosan rászoktunk a rövidke üzenetek írására ahelyett, hogy kérdezgessük, végighallgassuk és segítsük egymást, azaz ennek is eljött az ideje. Korábban nem szerettem sétálni, de mert más kinti mozgást nemigen találtam a biciklizés mellett, ezt is kipróbáltam, és megkedveltem. Egyedül is érdekes, társaságban pedig még élvezetesebb, ha beszélgetünk, és közben odafigyelünk a töltés aljában legelésző kecskékre, a fejünk fölött gomolygó felhőkre” – írta, és a karantén alatt szerzett új és a „békeévek” régi szokásai azóta is jól megférnek egymással nála.
Hát így. Gondoskodó forródrótnak hívják ezt a Lajtán túl. Ebben a rendkívüli helyzetben még mindig nincs fontosabb az egymásra figyelő kis közösségeknél. A sógorok, akik, ugye, Orbántól tudjuk, a mi laboratóriumunkban élnek, nagyon komolyan veszik a gondoskodást, az egymással való törődést – rendszeresen biztosítanak ingyenes tesztet mindenki számára, egyedülállóan erős a szociális rendszerük, átlátható és egyértelmű az oltási tervük, maximális segítséget adnak azoknak, akik elveszítették a munkájukat, a kormány pedig nem sarcolja, hanem jelentős forrásokkal támogatja az önkormányzatokat a járvány alatt.
Egy dolog talán közös bennünk, derült ki a Telex pár napja Bécsben forgatott kisfilmjéből: mi is nyugodt keserűséggel vesszük tudomásul, hogy nem mostanában fog véget érni ez az egy éve tartó rémálom.
Kibírjuk, ki kell bírni! Figyeljenek egymásra, tartsák karban a testüket és a lelküket! A környékünkön például nagyon sokan kezdtek el gyalogolni, futni a második hullámban. Láttam, milyen tempóban kezdték egyesek, s némelyek ma már olyan fittek és lelkesek, hogy akár Makóig is el tudnának futni mezítláb.
Szabó C. Szilárd
* * *
Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!
