Hirdetés
Hirdetés
Szegeden 2021. február 23. 21:07

„Mi már sínen vagyunk, azt hiszem”

Két hónap híján három éve nem jártak a vonatok Szeged és Hódmezővásárhely között. A 2018. áprilisi vágányzár után hétfőtől újra a Nagyállomásról és a Nagyállomásra futnak be a Békéscsaba és Orosháza felől érkező vonatok.

Hirdetés
Hirdetés

Azt talán túlzás volna állítani, hogy félkarú óriás lett a szegedi Nagyállomás, ám az tény, hogy ide Budapestről és Békéscsabáról érkeztek, és oda indultak a vonatok. Így amikor közel három éve megszűnt a két Csongrád megyei nagyváros, Szeged és Hódmezővásárhely között a vonatközlekedés, akkor jókorát esett az utasforgalom – és a vonatok száma.

Ez még akkor is igaz, ha az állomás elől indultak a vonatpótló buszok, sokkal hosszabb menetidővel, mint ahogy a vonat teszi meg a két város közötti alig húsz kilométernél hosszabb távolságot. A buszozás kényelmetlenségeiről nem is szólva.

Érkezés, hosszű idő után újra a Pfaff-épület „emeleti oldalára”, oda, ahol a sínek vannak (fotók: Szabó Luca)

Nem kevés nosztalgiával szálltam fel kedden a 13.21-es Békéscsabára tartó személyvonatra. Szerény tervem annyi volt, hogy Vásárhelyig elmegyek, és a szembejövő vonatra azonnal felszállva, visszaszáguldok Szegedre. A menetidőt svájci pontossággal tartva 13.58-ra érkeztem meg Vásárhelyre, ahol már várt rám Békéscsabáról érkező vonat, és ezzel 14.40-re begördülhettem a Nagyállomásra.

Minthogy az utóbbi években legkevesebb százszor tettem meg az utat Gyuláról Békéscsaba érintésével Szegedre, és természetesen az ellenkező irányba, bevallhatom, hogy a Nagyállomás elmondhatatlanul hiányzott. Az onnan indulás és az odaérkezés. Milyen szívet melengető érzés volt most a pénztártól a peronra kisétálni, és nem lecaplatni a lépcsőn a buszhoz. Valami elfeledett életérzés kerített hatalmába.

Ahogyan elhelyezkedtem a vagonban, ahol meglehetősen szellősen ültünk, újra hallhattam, hogy a vonat Szeged-Rókusra és Algyőre megy. Három éve nem hallottam ezeket a szavakat. Az pedig külön élményt jelentett, hogy az orosz motorvonatok helyett ezúttal Csörgő húzta a Fecske névre hallgató kocsikat. Komfortban ez nem kis különbség!

Félig megkerültük a várost. Újra láthattam onnan, ahonnan hosszú ideig nem. Hiába vettem magamnak újságot, egy csöpp kedvem nem volt olvasni. Bámészkodtam az ablakon. Elém szalad a Topolya, új szögből láttam Pick-tornyot, és elmentünk az új stadion, a Szent Gellért Fórum mellett, amelynek három éve még nyomai is alig volt a sínpálya mellett. Így változik a világ – állapítottam meg magamban lapos okoskodással.

Sok időm nem volt, gondolataim azonban folyton elkalandoztak. Volt valami felszabadító érzés abban, hogy ha csupán másfél órára is, kiszabadulok a városból. Vonatozok, ami a szabadság illúzióval ajándékoz meg. Hirtelen eszembe jutott Márai egy kis prózai remeke, amelyben arról ír, hogy nem kell az embernek messze utazni, ha világot szeretne látni. Ehhez éppen elég Füzesabonyba elmenni. Vonattal, persze.

Erre a délutánra úgy döntöttem, hogy az én Füzesabonyom Hódmezővásárhely lesz. Egy kicsit világot látni indultam el, ami tudom, igen szerényen hangzik, de ha valamire megtanított a mögöttünk álló pandémiás év, akkor az alighanem a szerénység. Magamon tapasztalom, hogy ma már sokkal kevesebbel is beérem, mint korábban. Nem hajszolom az élményeket, jönnek azok maguktól.

Akár egy vonatúton is Szeged és Vásárhely között. A pálya remek. Úgy siklik a vonat, mintha a pesti vonalon járnánk, noha a sebesség dolgában azért maradt hiányérzet bennem. A telefonomra telepített MÁV-applikáció segítségével értesültem vonatunk sebességéről, ami a 81 kilométer/órás csúcson nem jutott tovább.

Sok mindent lehet erre mondani, de hogy ez volna a XXI. század vagy a harmadik évezred, még a legnagyobb jóindulattal sem. Persze nem vagyok telhetetlen. A Fecske zajtalan, kényelmes, tiszta. Nem álljuk a versenyt a Szeged–Vásárhely közötti úton száguldó autókkal, de egyszer talán ez is megtörténik.

Némi reményt ad, hogy a két város közötti pályaszakasz – olvasom egy szakmai ismertetőben – 100 kilométer/órás sebességet biztosít a vonatoknak. Holnap, holnapután akkor majd ennyivel mehetünk. Rendben, jó lesz.

Csodálatosan süt a nap, a visszaút még csodálatosabb. Mindig imádtam Szegedre vonattal megérkezni, és ezt az élményt három évig nélkülöznöm kellett. Ahogy közeledünk a város felé, 79 kilométer/órás nem lélegzetelállító sebességgel, feltűnnek a lakótelepek megszámlálhatatlan négy- és tízemeletes házai, a víztorony.

A látványt az 1980-as években még talán futurisztikusnak találtam. Ma azt érzem – legyen ez bármennyire képzavaros –, hogy a futurizmus is képes megöregedni. De valahogy ez is Szeged egy részlete – nekem. Ezek az első képek a városról a vonatablakból, ahogyan robogunk a Nagyállomás felé.

Rókus. Az elfeledett Rókus. Úgy képzelem, három évig használaton kívül volt az állomás, aminél nagyobb büntetést aligha élhetett volna meg: nem fogadhatott, és nem indíthatott vonatokat. Itt öt perc pihenő, és nekirugaszkodunk az utolsó etapnak.

Érkezés Vásárhely felől, helytelenben. De itt, Rókuson, ez a szokás: ha itt van kereszt, akkor a Békéscsabára tartó szerelvények járnak kitérőbe, balra

Vonatunk magától értetődő természetességgel érkezik meg a Nagyállomásra. Tudom, hogy csak három éve volt, de hirtelen úgy érzem magam, mint aki eltévedt az időben, és sokkal régebben érkezett volna meg ide utoljára.

Nem kell kapkodnom, nincs sok utas. Kényelmesen szállok le a vonatról, megindulok a kijárat felé, és nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy semmit nem vehetünk természetesnek. Akaratomon és szándékomon kívül túlságosan ábrándosra sikerült ez a kedd kora délután Szeged és Vásárhely között. Oda-vissza.

De jó ezt leírni, elnézve a végtelenben vesző síneket, hogy oda-vissza. Sínen vagyunk, azt hiszem...

Bod Péter

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Algyő Békéscsaba Hódmezővásárhely MÁV-Start Orosháza Szeged Nagyállomás Szeged-Hódmezővásárhely vasútvonal vasút

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés