Hirdetés
Hirdetés
Színes 2021. február 17. 13:18

Sinkovics Gábor: Zabhegyező


Hirdetés

„Nagyon sokan, főleg ez a pszichoanalitikus pofa azt kérdezi, igyekszem-e beilleszkedni az ottani rendbe, ha jövő szeptemberben visszamegyek az iskolába. Ez olyan hülye kérdés, szerintem. Mert honnan tudná az ember, mit fog csinálni, amíg meg nem csinálta? A válasz: sehonnan. Én azt hiszem, igyekszem majd, de honnan tudjam? Esküszöm, hülye kérdés...”

J. D. Salinger

Annyi minden kavarog a fejemben. Kicsit zavarban is vagyok. Mert jó lenne most az élet nevű társasjátékról írni önnek, miniszterelnök úr. Annyi, de annyi szépség van ezen a földgolyóbison. Néztem, egészen közelről néztem a jéggömböket, mint ezer meg ezer téliesített golflabda, hát, csodaklassz látvány volt. A Balaton a jakutföldi hangulatával is vonzotta az embereket, fiatalok, idősek fotózták a tél bábjátékát, a partközelben megdermedt, mozdulatlanságra ítélt vizet. Jó lenne ilyesmiről írni, beszélni.

Vagy a futballról, közös szerelmünkről. És úgy kiabálni egy-egy meccsen, ahogy drága Szepesi Gyuri bácsi tette: „Most lőj, most lőj, góóóóól!”

De valahogy nincs kedvem.

Túl sok minden kavarog bennem, és hát mondogatom magamban a költő után szabadon, hogy: „Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat, légy ami lennél: férfi, a fű kinő utánad...”

És én megpróbáltam férfiként viselkedni.

Férfiként harcolni.

Még úgy is, hogy makacs gyermeki lelkületem sehogyan sem fogadta be és értette meg, mit is keresek a bíróságon. Lenne is rögtön egy kérdésem, miniszterelnök úr! Hogy értette azt, hogy:

„A keresztény szabadság azt tanítja, hogy amit nem akarsz, hogy neked vagy veled cselekedjenek, te se cselekedd azt másoknak, és pozitíve is...”

Akkor én most, mint egyszerű keresztény ember épp olyan, mint ön, hogyan éljem meg a meghurcoltatást, a megaláztatást, amiben részem volt? Miként illeszkedik az önök ideológiájába belerúgni olyan emberekbe, akik, fogalmazzunk így, másként gondolkodnak?!

Az a néhány millió ember.

Miért gondolják azt, (és hát muszáj többes számban fogalmaznom, hiszen önnek megszámlálhatatlan pártkatonája és komisszárja dolgozik különböző fontos és kevésbé fontos hadállásban...) hogy el kell tüntetni, minimum hallgatásra ítélni a kritikát megfogalmazót és a szabadgondolkodót.

Meddig tart még ez a szellemi polgárháború, amit immár évek óta vívnak?

Naiv kérdés.

Ahogy ücsörögtem ott a bíróságon, miután az ön követői, emberei odacitáltak, úgy éreztem magam, mintha én lennék Monte Cristo grófja, akit hamarosan If várába zárnak majd. Nem volt kellemes érzés. És bevallom, soha nem terveztem, hogy forradalmár leszek, ha rajtam múlik, még mindig a szögletarányt számolgatnám, a felcsúti stadionban, a Kisvárda vendégjátéka alkalmával.

Számolnám a szögletarányt, és éldegélnék csendesen.

Átlagemberként.

De az önök keresztény rendszere valamiért bosszúálló. És hát idéznék újra az ön nagyívű beszédéből, merthogy még azt is mondta:

„Nőjünk fel ehhez a küldetéshez, teremtsük meg magunknak és mutassuk meg a világnak, milyen is az igazi, mély és magasabb rendű élet, amelyet a keresztény szabadság eszményére építettünk...”

Mély és magasabb rendű élet.

A bíróságon volt benne részem. Amikor a vádlottak padján ücsörögtem, és hallgattam egy harminc-akárhány éves ügyvédnő monológját, aki rólam beszélt, és akit azért küldtek oda, hogy lehetőség szerint tönkretegyen, pénzt vasaljon be tőlem, és hogy szégyenkezve, csöndben, sőt kussolva vonuljak vissza valahová az erdő mélyére. Hallgattam ezt a nőt, akinek én csak egy ügyiratszám voltam, és fogalma sem volt róla, mit jelentett nekem sportújságíróként dolgozni.

Harminc esztendeig.

Ott ültem, és azt kérdeztem magamtól, mit keresek itt?

Miért nem valamelyik meccsen vagyok, és írom a sablonos tudósításaimat, a közhelyekkel teli beharangozóimat?!

Tudja, miniszterelnök úr, én csak egy átlagember vagyok. Afféle hangya, akit még eltaposni sem érdemes. Hogy jövök én ahhoz, hogy a CEU-hoz, a Népszabadsághoz, az Indexhez, a Klubrádióhoz vagy a szabadságharcot folytató színművészetisekhez mérjem magam? Aztán tessék, amikor napvilágot látott, hogy másodfokon felmentett és nekem adott igazat a bíróság, ott szerepeltem megannyi hírportálon, mint valami Lúdas Matyi, aki majd háromszor veri vissza Döbrögin.

Andy Warholnak igaza van, tizenöt perc hírnév nekem is járt.

De a hírekben nem a személyem volt a fontos, sokkal inkább a jelenség – a hatalom viszonya az emberekhez.

A hatalom nem szereti, ha kritizálják.

Nem szereti, ha a sertéstelep kifejezés jelenik meg egy cikkben – jobban szereti, ha nyesttelep szerepel ott. És a hatalom azt sem szereti, ha a „közös megegyezéssel” utcára tett, nemkívánatos munkavállaló egyszer csak visszapofázik. A hatalom jobban kedveli, ha az eltüntetett, lenullázott, semmibe vett polgár kussol és eloldalog. Azt gondolom, ötven-akárhány éves embereket (de fiatalabbakat is...) a mai világban munkanélkülivé tenni, az bizony nem annyira egészséges, mint csipkebogyó teát iszogatni.

Csoda-e, ha több millió ember nem akarja ezt a rendszert?

Mert nem szereti a megosztottságot, nem szereti a két Magyarországot, és egyre jobban utálja a gyűlölködést, az egymásra mutogatást. Az egyik oldal meg a másik oldal – senki nem vágyott ilyen országra. És hiába akarják, sem a piros-fehér-zöld zászló, sem a Himnusz nem az önöké.

Az közös.

Az mindannyiunké.

Akárcsak ez az ország.

Még akkor is, ha legszívesebben világgá kergetnék azokat, akik majd nem önökre szavaznak.

A legegyszerűbb lenne megjelölni a másként gondolkodókat, de a maszk alatt már nincs helye az álarcnak. Meg aztán a csilingelő, csörgő bohócsipka is foglalt.

Pedig a maszkabál még eltart itt egy ideig.

Szerepet játszunk valamennyien – mert ilyen-olyan szerepbe kényszerítenek bennünket.

Hogy miért vagyok az utcán?

És miért került az utcára a Népszabadság megannyi újságírója?

Miért menekült máshová az Index komplett stábja?

Miért? Miért? Miért?

De ahogy Salinger regényének főszereplője, úgy én is megpróbálok beilleszkedni. Hogy öreg fejjel hová, azt még nem tudom. Igyekszem majd, ahogy Holden barátom is – de honnan tudjam, hogy mit hoz a holnap. Talán hamarosan eljutok oda, hogy majd magamban beszélek, aztán levizelem a mackónadrágomat, és egyre több gyógyszert nyelek. Talán az is eljön. De addig még... Nos addig még igyekszem nem feladni, hiszen – a fű kinő utánam.

És az ítéletnap, amely immár mögöttem van, egyre csak doppingol. És azt is tudom, hogy eljön majd az önöké is. Addig meg hallgassuk együtt Paul McCartney Hope of deliverance című számát, mert nekem, nekünk, önöknek énekel.

Kösz, Paul!

Hopp, hopp, hopp – az élet valóban szép, írhatnám Paulo Coelho magasságokba emelkedve.

És hát közben elolvadtak a jéggömbök.

A tél bábjátéka szünetel.

Keserédes darab ez – immár statiszta vagyok az életem filmjében.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: jegyzet Nemzeti Sport Orbán Viktor Sinkovics Gábor vélemény

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés