Hirdetés
Hirdetés
Színes 2021. január 27. 13:27

Sinkovics Gábor: A boldogságtól ordítani


Hirdetés

„A filmekben folyton ölik egymást az emberek, csakhogy ezek a filmek épp azért készülnek, mert a közönség kilencvenkilenc egész kilenc százaléka képtelen ilyesmire. És ha ilyen nehéz megölni valaki mást, olyat, akit minden okunk meg volna elpusztítani, akkor képzeljük el, milyen nehéz önmagunkkal végezni...”

Philip Roth

Eljött hát! Bevallom, nem voltam biztos benne.

De várjon, leveszem ezt az átkozott maszkot, hogy legalább lássa az elnyűtt, idő barázdálta arcomat. Lássa, kivel is hozta össze a sors. Vagy inkább ez az ismerkedős oldal. Nem fázik? Nem tudtam jobbat kitalálni, minthogy sétáljunk itt a parkban. Jó levegő, távolságtartás, egészségmegőrzés, ilyesmi. Az igazi persze az lett volna, ha beülünk egy presszóba, kávét kortyolgatunk a langy melegben, és kiöntjük egymásnak a szívünket. Sokáig győzködtem magam, hogy regisztráljak erre az oldalra. Csak hát amikor az ember már hetek, hónapok óta szinte fogolyként él a saját két szoba összkomfortjában, akkor muszáj kiállni az ablakba és a világba kiabálni: elég, elég ebből! Már nem is emlékszem mikor randevúztam legutóbb. Ugye nem sértem meg vele, ha a randevú szót használom... Mert hát, végül is mi most, itt randevúzunk. Ismerkedünk, és talán egymásba kapaszkodunk. Csinos ez a szürke hótaposója, olyan benne mint egy eszkimó. De miket is beszélek. Hoztam magának egy Márai -kötetet. Ha nem is akar többet találkozni velem, ha úgy dönt inkább megpróbálja a Lajossal, a Jóskával vagy az Elemérrel legközelebb, akkor legalább lesz egy kis emléke tőlem. Hatvanöt elmúltam, és azt mondtam magamban, vagy leautózok a Kőröshegyi völgyhídig, és egy szép, látványos csukafejessel a mélybe vetem magam, vagy megpróbálok még valami értelmet találni a hátralevő ki tudja mennyi időnek. Olyan nehéz, annyira irtózatosan nehéz életkedvet csiholni ott legbelül. Ha már nincs is tűz, de legalább valami parázs pislákoljon, különben megette az egészet a fene. Nem fázik?

Tudja, már ott tartok, hogy inni sincs kedvem. Ne rémüljön meg, nem vagyok alkoholista, csak a bor, annak az illata és zamata kell olykor a lelkemnek. Mint valami jóbarát, úgy támaszkodhatok rá. És olykor még beszélek is, mondom a magamét, és azt kérdezem mostanában egyfolytában, mit kapunk mi még a sorstól? Mit tartogat nekünk az élet? Nem volt elég, hogy hazugságból hazugságba léptünk? Mert annak idején nyomták az agyunkba a hamis ideológiát – aztán most ugyanezt csinálják. Kommunisták – műkeresztények.

Egykutya.

Tudja, engem nem zavarna különösebben, hogy lopnak, folyamatosan lopnak, hogy dőzsölnek, helikoptereznek, magánrepülővel száguldoznak, orgiákon vesznek részt, jachton ringatóznak, ereszcsatornán másznak, ha közben tisztességes életet biztosítanak a számomra.

Száznegyvennyolcezer forint nyugdíjam van.

Rezsire, gyógyszerre, kajára.

Megélhetésre.

Amikor néhány évvel ezelőtt idő előtt nyugdíjaztak a munkahelyemen, és ott ült velem szemben a sunyi kopasz, meg egy hájfejű senkiházi, és csak mondták, mondták a magukét, hogy ők tulajdonképpen jót akarnak nekem... Ott megszólalni sem tudtam. Volt, nincs munka. Hetekkel később tudatosult bennem, hogy immár munkanélküli vagyok, öreg fejjel kell alkalmi munka, megélhetés után kajtatnom. Akkor jutott eszembe, hogy fogok egy baltát, aztán előbb a kopaszt, majd a hájfejűt vágom vele tarkón. De rá kellett jönnöm, hogy gyáva vagyok ehhez.

Jó lenne most meginni valahol legalább egy pohár forralt bort!

Mit akar még tőlünk a Jóisten? Spóroltunk, kuporgattunk egész életünkben, beértük a hat éves Wartburggal, folyton szereltük, vagy alámásztunk, vagy derékig benne voltunk a motorházban. Beértük az egy hetes balatoni SZOT beutalóval, fizettük a lakáshitelt, fizettük és azt mondogattuk magunkban, egyszer majd jobb lesz, minden jobb lesz. Belénk rúgtak, belénk törölték a cipőjüket, bárki is volt hatalmon itt ebben az országban. Most meg itt van ez az átkozott járvány. Hogy még a véghajrát se élvezhessük – már amennyire az öregkor élvezhető egyáltalán.

(fotók: Fortepan)

Köszvény, ízületi fájdalmak, szívritmus-zavarok, magas vérnyomás.

Hol ez fáj, hol az fáj.

Lehet, hogy megdöbben most attól, amit mondok, de vannak pillanatok, amikor úgy állok a Duna-parton, bámulva a szürke, koszos, lassan, unottan hömpölygő vizet, hogy fogom magam, és belesétálok. Bele bizony, amíg el nem lep, el nem tüntet, és magával sodor. Volt egy ismerősöm, aki megtette egy hideg februári napon. Lesétált valahol Dunabogdány közelében a partra, iratok és kabát nélkül, csak úgy pulóverben. Aztán addig lépkedett a hideg vízben, amíg elfogyott a levegő. Soha nem találták meg.

De én félek a haláltól.

Félek ettől a vírustól, hogy majd egyszer csak egy kilincsről, boltban vásárolt kifliről, vagy tudom is én, valamiről, valakiről bevetődik a számba, mintha valamiféle trambulinról ugrana. Lassan, irtózatosan lassan megy az oltás, össze-vissza írnak mindenfélét a vakcinákról, azok hatásáról, és közben mást sem hallok, minthogy „minden élet fontos...”

És közben halnak meg sorban az emberek.

Nem untatom? Tudja, olykor imádkozom, pedig soha nem voltam templomba járó ember, aztán idézem, mindig idézem azt a József Attila-verset, amit kívülről fújok:

„Atyát hívtál, elesten, embert ha nincsen Isten...”

Iszonyú ez a bezártság.

És még iszonyúbb a magány.

Elvált, megözvegyült emberek, akiknek a családtagjai messze távolban élnek, csak bámulnak ki az ablakon riadtan, kiszolgáltatva – sorsnak, hatalomnak, és saját lelkiállapotuknak.

Régen legalább annyi örömünk volt, hogy néztük a tévét, benne csodálatos színészekkel, imádnivaló karakterekkel. Ma már percemberek, idegesítő feltöltött szájú, feltöltött mellű nőkkel, hadaró, vihogó férfiakkal, nézhetetlen műsorokat sugároznak a csatornák. Régen meccsre mehettünk a Népstadionba, és azt kiabáltuk szegény Szűcs Lajosnak: „Lőjj, Lajos, lőjj!”

Most itt vagyunk bezárva, bezárva a magunk világába.

A magunk egykoron valahol elveszített világába.

Filléres emlékekkel, filléres gondokkal. Már nem szabad bemenni a közértbe, mert felmegy az ember vérnyomása az amúgy is magas vérnyomása, az árak láttán: élj meg százvalahány-ezer forintból.

Élj meg, és élvezd a hétköznapokat!

És közben hallgasd a nagyságos urak hazugságait. Nézd a rongyrázásukat.

Regisztráltam az oltásra. Egyszer, valamikor talán sorra kerülök. Ha addig megúszom. Valahogy már nem tudom elképzelni, hogy az életünk újra olyan lesz, mint két éve, vagy mint tíz évvel ezelőtt. Olyan távolinak tűnik az egész. Olyan távolinak és álomszerűnek. De hinni kell benne, és azért is hoztam ezt a Márai-könyvet, hogyha kifogyunk a szóból, és valamiféle kínos, feszengő csend telepedne ránk, közénk, akkor felolvassak belőle:

„És mégis, ma is, így is örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát. Ajándék ez, csodálatos ajándék...”

Hát így. És ha nem veszi tolakodásnak, azt mondom, négy nap múlva ugyanitt várni fogom.

Várni, mert látni akarom a hótaposóját, a maszk fölött kukucskáló, riadt világoszöld szemét.

És ha most nem haragszik, én bemegyek ebbe a közértbe, akciós a párizsi, a csirke farhát, és hát... mégiscsak veszek egy üveg bort. Valami olcsót, savanykásat. Megint van kedvem inni.

És talán élni.

A boldogságtól ordítani...

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: jegyzet Sinkovics Gábor vélemény
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés