Hirdetés
Hirdetés
  • Kezdőlap
  • Hírek
  • Túl a városon
  • Nem az segít az ellenzéknek, aki folyton dicséri, hanem az, aki következetesen bírálja – Lakner Zoltán jegyzete
Túl a városon 2021. január 7. 12:39

Nem az segít az ellenzéknek, aki folyton dicséri, hanem az, aki következetesen bírálja – Lakner Zoltán jegyzete

Hatpontos közös nyilatkozattal lépett az új év politikai színpadára a közös választási indulásra készülő ellenzék.

Hirdetés

A pártelnökök deklarálták, hogy majdani, remélt kormányzásuk alapelvei az önmagával békében élő nemzet megteremtése, a demokratikus jogállam helyreállítása, a jövőbe tekintő kormányzás, a gondoskodó társadalom, az igazságos gazdaság és az európai Magyarország lesznek.

Az ember – mert az elemző is az – azon kapja magát, mennyire nehéz újat írni minderről, miután tíz éve fogalmaz meg kisebb-nagyobb lélegzetű dolgozatokat az ellenzéki politikai stratégia dolgában. Az ugyanis, hogy az ellenzék csakis valamilyen szövetséget alkotva veheti fel a versenyt a Fidesszel szemben, egy évtizede világos. Mint ahogyan az is, hogy önmagában az összefogás még nem elegendő a sikerhez, ahhoz az is szükséges, hogy láthatóvá váljon, miként akarja a mai ellenzék kormányozni a hazát, bizonyítva egyúttal, hogy képes is rá.

A korábban sok százszor hiába kimondott, semmibe puffanó evidenciák és az ezeket túl pontosan megőrző memória óvatossá tesznek. Ezzel együtt azonban kellő realitásérzékkel érdemes számba venni, melyek a mostani szituáció tényleges újdonságai a korábbi választásokhoz képest. Merthogy hiba lenne nem látni, hogy most tényleg valami más történik, mint eddig.

Éppen hat éve deklarálta az akkori baloldali és liberális ellenzék három fő pártja, akkori erősorrendben az MSZP, az Együtt-PM és a DK, hogy közös listán indulnak, amelyre – ki tudja miért – meghívták Fodor Gábort is. Ez lényegében a választási kampány megkezdése előtt másfél perccel történt, belátva, hogy az ellenzéki pártok egyike sem érte el egymaga, amit szeretett volna: az MSZP nem tudta lelépni riválisait, az Együtt nem tudta megelőzni a szocialistákat, a DK pedig csak megközelíteni volt képes a bejutási küszöböt. Azt sem lehet elfelejteni, hogy a cukisodást a kiskutyás plakátokkal éppen csak megkezdő Jobbikkal való együttműködés fel sem merülhetett. Az összefogás-ellenzék abban bízhatott, hogy az egyéni választókerületekben egyszerű többség is elegendő a sikerhez, tehát viszonylag kevés szavazattal is nyerni lehetett volna, amihez azonban jócskán 40 százalék alá süllyedő Fideszre lett volna szükség. Ilyen fordulat nem lévén, a kormánypárt behúzta a második kétharmadot.

A 2018-as választást még utolsó pillanatos országos együttműködési erőfeszítés sem előzte meg. Pontosabban, a szövetségkötést zömmel elutasító ellenzéki pártok többször kinyilvánított kölcsönös elzárkózása és az ezt mégis kikényszeríteni próbáló, de erre csak néhány egyéni választókerületben képes civil kezdeményezések párhuzamossága jellemezte 2018 kora tavaszának tumultuózus heteit. A saját miniszterelnök-jelöltjét megbuktató, legyengült MSZP a Párbeszéddel közös listát alkotott, a DK-val jelöltkoordinációról döntött. Mindenki más úgy gondolta, egyedül is sikert arat – értsd: javít saját korábbi pozícióján –, élen az egyenesen győzelemre számító Vona-féle Jobbikkal.

A választópolgárok ekkor már sok esetben igyekeztek a helyben legerősebbnek vélt ellenzéki jelöltre voksolni, ám néhány visszalépést leszámítva a totális „szétindulás” jellemezte a két évvel ezelőtti eseményeket. Ez meg is hozta az eredményét, nevezetesen a harmadik kétharmadot a Fidesznek.

Itt kell megjegyeznünk – részleges felmentést adva a pártoknak –, hogy szövetséget kötni nem olyan egyszerű dolog ám. A jelenleg szóban forgó szervezetek, a DK, a Jobbik, az LMP, a Momentum, az MSZP, a Párbeszéd ténylegesen eltérő történettel, sok esetben nagyon különböző induló értékpakkal rendelkeznek, sokan közülük kifejezetten a többiek meghaladására, legyőzésére, kiszorítására jöttek létre. Meghatározóak továbbá körükben a politikai értelemben terhelt személyes múltak, míg másoknál a múlt nélküliség, értve alatta a politikai tapasztalatok, a helyzetfelismerés, a már ezerszer lejátszódott eseményekre való ráismerés hiányát.

A mostani együttműködés alapját a 2019. októberi önkormányzati választás ellenzéki sikerei szolgáltatják. Ennek egyik előzménye pedig éppen az volt, hogy az ellenzéki pártok egymással szembeni dominancia-kísérletei addigra mind megbuktak. A legerősebb ellenzéki párt ma sem éri el a 20 százalékot sem. Nem maradt más hátra számukra, mint az együttműködés.

Az ellenzék vezetésére tett kísérletek kudarcai azonban azzal is jártak, hogy az egyes pártok politikai arcéle elhalványult, legalábbis a választók tömegei számára érzékelhetetlenné és szinte teljesen érdektelenné váltak. Ma az összellenzéket a nagyközönség számára nem annyira éles profilú pártok jelenítik meg, hanem egyes vonzó, szimpatikus, jellegzetes hangütéssel élő, fontos ügyekben aktív politikusok, akikre, úgy érzik az emberek, lehet számítani és meg lehet bennük bízni.

Természetesen fontos, hogy erős személyes szimpátiák alakulnak ki a választókban néhány ellenzéki politikus irányában, sőt még több markáns karakterre lenne szükség. Az ellenzéki szervezeti kontúrok elmosódásának viszont van egy olyan következménye, hogy az ellenzéki politika inkább áll bátor szólóprodukciókból, mint szisztematikus erőfeszítésekből, lett légyen szó az együttműködés technikáinak kialakításáról, a világos jövőkép felrajzolásáról vagy az átfogó közös program megalkotásához szükséges háttérmunkák elvégzéséről.

Persze, minél inkább az Orbán-rezsim leváltása a kérdés és a tét, ezek a dolgok annál kevésbé fogják érdekelni a választókat. És minél inkább bizonyítani képesek az ellenzéki pártok az elszántságukat arra, hogy ők most tényleg komolyan gondolják a győzelem lehetőségét, annál inkább állíthatják a rezsimváltást az érdeklődés középpontjába. Nem szabad azonban, hogy mindez elhomályosítsa gondolkodásunkat: jövőképre, azonnal alkalmazható kormányprogramra, az országot üzemeltetni képes politikai garnitúrára, az önkényuralom teljes felszámolásához szükséges jogi eszközök kidolgozására, valamint az egész koalíciós nagyüzemet működtetni képest mechanizmusokra iszonyatosan nagy szükség lesz a remélt ellenzéki győzelem bejelentésének percétől fogva.

Ma az segít az ellenzéknek, aki nem elégszik meg az alélt örömmel az összefogás újabb és újabb ünnepélyes bejelentései kapcsán, hanem elvárásokat fogalmaz meg. Az segít, aki azt mondja, fontosak ugyan az egymást érő deklarációk, de nem lehet a program csupán annyi, hogy most végre mindenki egymás mellett áll. Ez fontos, észre is vettük, de távolról sem csupán ennyi a feladat.

Magyarországba új életet kell lehelni, célt, méltóságot, igazságérzetet kell adni neki, hogy ismét közös hazánknak tekinthessük mindannyian, mindennemű politikai és társadalmi kirekesztés nélkül. A rezsimváltás ügyét azok szolgálják igazán, akik mindegyre azt kérik számon az ellenzéki politikusokon, agytrösztökön, miért nem tesznek még többet a változásért. Tetemes a lemaradás, sokat kell tenni, hogy az ellenzék utolérje magát, hozzásegítve az országot, hogy végre az is utolérhesse európai, demokratikus, igazságos önmagát.

Lakner Zoltán

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: ellenzék ellenzéki összefogás jegyzet Lakner Zoltán választás 2022 vélemény
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés