Művház 2020. december 30. 14:29

Sohaország – Sinkovics Gábor jegyzete


Hirdetés
Hirdetés

„A hírnök jön és integet, hírek már rég nincsenek. Rég nem háború, rég nem béke. Felizzik a vágy a villamosszéke. Európa Kiadó, Európa Kiadó...”

helyzetjelentés

A férfi háromszor is elolvasta a hírt.

Állt sorban a hentespultnál, mustrálgatta a virsliket, aprócskákat, füzérbe rakottakat, a tekintélyt parancsoló, szólózó nagyokat, és közben leste a telefonját, nehogy lemaradjon valamiről. Elolvasta a hírt háromszor, és megkönnyezte:

A miniszterelnök megvárja a sorát a vírus elleni oltással.

Ez ám a vezető! Ez az igazi államférfi.

Erre gondolt sorban állás közben, és az járt a fejében, vajon ezt most hogyan kell érteni. Vajon abécésorrendben szólítják majd népünk vezérét, vagy beosztás szerint. Mert ugye azt kommunikálták, hogy az egészségügyi dolgozókkal kezdik, a frontvonalban harcolókkal, az életüket kockáztatókkal, és ha ez így van, még az is előfordulhat, hogy a Korányi Kórház műtős segédje a Klinikák fűtője, vagy valamelyik egészségügyi intézmény ápolónője után kerülhet sorra a miniszterelnök. Mindegy is, az a fontos, hogy ő nem akar kivételezett helyzetbe kerülni, nem él vissza a pozíciójával.

Egy közülünk.

A férfi nézte a virsliket, és megdöbbent az árak színvonalán. Szart se ér a pénzünk, ez motoszkált a fejében. Az infláció valósággal sokkolja az átlagembert. Ami tavaly még öt forintba került, az ma már tíz, vagy inkább tizenöt. Nézte a közértben tülekedő honfitársait, és egy pillanatra az volt az érzése, hogy az a sok maszk már a szilveszteri buli kelléke. Ám a szemek a maszkok fölött kukucskáló, fáradt, fásult szemek már egészen másról tanúskodtak.

Túlélni, túl lenni, túllendülni.

Ezt üzenték a pillantások. A férfi végül két pár roppanóst vásárolt, neki elég lesz, tíz óra körül majd szépen, komótosan elmajszolja, mustárba mártogatja, felhörpintve három pohár fröccsöt, aztán megpróbál fennmaradni éjfélig.

Milyen év volt ez?

Édes istenem milyen esztendő volt ez? Tavaly ilyenkor már javában készült a szokásos év végi Demjén-koncertre. Szeretett együtt danolászni, állva énekelni a pongyolájukat és a fakanalat egy estére elhagyó, és a fiatalságukat néhány pillanat erejéig visszanyerő háziasszonyokkal. Becsukta a szemét, és látta a tömeget a sportcsarnokban, emberek egymás mellett szorosan, ismerősök és idegenek, vállat vállnak vetve, hangosan, mámorosan énekelve...

Lesz még ilyen...?

Mennyit bosszankodott apróságokon. Egy éve még idegeskedett, ha dugóban kellett állnia a tizenöt éves fakószürke Passatjával. Ha a villamoson lökdösték, ha a veséjébe könyököltek, ha a kocsmában majdnem ezer forintot kértek el egy korsó sörért.

1976., Schönherz Zoltán utca, Skála Budapest Szövetkezeti Nagyáruház (fotók: Fortepan/Urbán Tamás)

Mintha egy másik világ lett volna.

A férfi araszolt a pénztár felé, és közben figyelte az embereket. Vajon mennyire félnek? Félnek-e egyáltalán? Mert a járványhelyzetről meglehetősen kusza, ellentmondó hírek látnak napvilágot. Az ember már azt sem tudja, kinek, vagy minek higgyen. De ez nemcsak a vírussal van így – mintha két Magyarország lenne.

Az egyikben most megtorpant ugyan a folyamatos fejlődés, de csak percek kérdése és megkezdődik az aranykor, a gazdasági fellendülés, és jólét köszönt ránk.

A másikban tombol a munkanélküliség, az emberek egyre inkább elszegényednek, s egyre nagyobb a szakadék a jómódúak és a nincstelenek között.

Két Magyarország létezik.

Az egyik a keresztény, a jóravaló, a tisztességtudó, az erkölcsös, a nemes szabályok szerint élő, a következetes, a haza javát szolgáló – vele szemben a hedonista, hazaáruló, buzibarát, nárcisztikus, folyamatosan Marx és Engels műveit olvasó, egészalakos Vlagyimir Iljics fotó alatt szexelő bitangok gyülekezete.

A férfi szerette a miniszterelnököt.

Kedvelte a beszédstílusát, a rátartiságát, határozottságát, a dakota közmondásait. És azt is, ahogy köpködi a szotyit a házától kőhajításnyira lévő felcsúti stadion lelátóján. Hitt benne – és hitt az üzeneteiben és a világképében is. De egyre jobban zavarta a körülötte lévők erőszakossága. A megmondóemberei fröcsögése, a talpnyalói udvarlása, és a beosztottai alkalmatlansága. Volt olyan pillanat, amikor elhatározta, felkeresi az egészségügyi minisztert, és mint annak idején Pelikán József gátőr, ő is egy levágott, csendes szárnyast csomagol be újságpapírba és teszi az asztalára, miközben megkéri, hogy ne beszéljen ostobaságokat folyamatosan. Ne emlegesse a bibliát, mert az nem segít semmilyen vírussal szemben. És ne dicsérje folyamatosan a hazai egészségügyet, mert az bizony romokban hever, akár tetszik, akár nem. És nem szerette azt sem, hogy a tanároknak előírják, megmondják mit és hogyan tanítsanak a gyerekeknek. Aki ezt kitalálta, annak tizennyolcszor kellene megnézni a Holt költők társaságát, Robin Williams zseniális alakítását, és akkor talán rájönne, hogy az élet színes.

Ezerszínű.

És az emberek is ezerszínűek minimum – az egyenruha, az egyengondolkodás már nem divat. Hagyni kéne a tanárokat dolgozni, és gondolkodni.

  • És közben tisztességesen meg kéne fizetni őket.
  • Mint ahogy az egészségügyben dolgozókat is.

A férfi sorban állt a pénztárnál, a kosárkájában két pár roppanós virslivel. Egy olcsó fröccsnek való Irsai Olivérrel, és arra gondolt, jó hogy legalább ezt megvehette magának szilveszter estére. Otthon volt egy üveg „szovjet” pezsgője, még valamikor év közben kapta ajándékba, és elspejzolta magának. Az elmúlt egy esztendőben elvesztette a munkahelyét, három hónapig kapta a segélyt, aztán az állam köszönte szépen, rábízta a továbbiakat, élj meg ahogy tudsz. És nemcsak a munkáját veszítette el, az átkozott vírus elvitte a felhők közé néhány barátját is.

1981., Budapest, Blaha Lujza tér, Corvin Áruház (fotó: Fortepan/Magyar Rendőr)

Mi lesz velünk 2021-ben?

A férfi félt a jövőtől, a bizonytalanságtól, a kiszolgáltatottságtól, és attól is félt, hogy a rendszer amit évek óta támogat egyszer csak összeomlik, mert egyre több hazugságra derül fényt, hogy az ideológia, a keresztény szentségről, a hazafiasságról szóló ideológia úgy olvad le a vázról, mint egy hirtelen kigyulladt, majd lángba boruló autóról a festék. Az ügyek elkeserítették.

A pedofíliával vádolt nagykövet, a lyukas zokniban kurvákkal szexelő tornász, az ereszcsatornán menekülő meleg, ám a hivatali óráiban buzigyűlölő bukott képviselő története megviselte a lelkét.

Ezekre, rájuk szavaztam...?

Kifizette a szilveszteri ünnepi menüt, majd kint a friss levegőn levette a maszkot. Gyűlölte ezt a textildarabot, gyűlölte, mert nem dobhatta el, nem mehetett nélküle sehová. Szimbólum volt ez, egy új, korszak szimbóluma. Beült a kocsijába, az öreg járgány motorja engedelmesen felbőgött, aztán gurult haza, és közben a rádióban azt énekelte egy női hang, hogy „kék az ég és zöld a fű...”

A férfi lehalkította a dalt, és azt kérte magában a teremtőtől, hogy jövőre legyen vége a járványnak és még inkább legyen vége a gyűlölködésnek.

Két Magyarországból legyen egy, újra egy.

Sohaországban nem jó élni.

Amikor hazaért felhörpintett egy fröccsöt, csak úgy ráhangolásként levette a polcról kedvenc regényét, Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvét, és elolvasta sokadszor a végét, amely így szólt:

„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami...”

Történhetik valami...

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: járvány jegyzet koronavírus Orbán Viktor pandémia Sinkovics Gábor Szilveszter vakcina védőoltás vélemény világjárvány virsli