Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2020. december 22. 13:04

Mindenfajta racionalitás elveszett a kormányoldalon – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Különös, különös téli nap volt december 19-e. 189 covid halottat jelentett az ezzel megbízott hatóság, a megszokottnál közel másfél órával később. Ez a 189 halott a második legnagyobb halálozás volt a járvány hazai történetében.

Hirdetés

A miniszterelnök pedig bejelentette, hogy az úgynevezett gazdaságvédelmi intézkedések keretében elengedi az iparűzési adó felét a vállalkozóknak, amihez a kisebb, zömmel Fidesz-szavazó települések önkormányzatainak automatikusan kompenzációt biztosít majd a kormány, míg az ellenzéki nagyvárosok esetében egyedi döntések fognak majd születni a kieső bevételek esetleges kompenzálásáról. Azt már egy nappal korábban is lehetett olvasni, hogy a kormány által elüldözött CEU helyébe állítani kívánt, összességében 1 milliárd eurónyi részvénycsomaggal, ingatlanokkal és további pénzekkel kitömött rezsimbarát MCC havi 5–10 ezer eurónyi (plusz minden egyéb), nemzetközi szinten is párját ritkítóan pazarló ösztöndíjakkal akar magához csábítani kutatókat, egy nappal később pedig azt is megtudtuk, hogy az MCC kanadai vadontúrát és havi 1 millióval jutalmazott alkotói évet is kínál.

Vasárnapra 185 covid-halott bejelentése, péntekre 187 covid-halotté jutott. A koronavírus-járvány elismert áldozatainak száma meghaladta a 8000 főt. Akkor már azt is tudtuk, hogy a novemberi többlethalálozás 52 százalék volt a KSH szerint az előző évek azonos időszakához képest. Ennek csak egy részéről adott számot az elismert covid-halálozás. Ekkoriban az egymillió lakosra eső covid-halálozás a világ élvonalába vitte Magyarországot. December 16-ai adatokból az előző hét nap átlagában például az jött ki, hogy ebben az időszakban Magyarországon volt a világ negyedik legtöbb covid halálozása. Csörtettek bátran a senkik, és meglapult az igaz ember, s a kényes rabló is rabolt: különös, különös téli nap volt.

Érdemes ezt a három dolgot:

  • a koronavírus-járvány szemünk láttára kibontakozó és a kormányzat által derűs gondtalansággal figyelt hazai katasztrófáját,
  • a mindeközben rendíthetetlenül folytatódó rezsimépítő szabadrablást
  • és a kormányzat nagy műgonddal válságkezelésnek álcázott, magyar állampolgárok millióit közvetlenül sújtó, de az ellenzék mozgásterének korlátozására irányuló pártpolitikai manővereit

egyetlen nagy játszma részeként felfognunk, amelynek igazi tétjeit nem a WHO covid témájú adatsorait böngészve, talán még csak nem is a gazdaság helyzetét tanulmányozva, hanem a kormánypártok és az ellenzék népszerűségével kapcsolatos legújabb fejleményekre figyelve tudjuk megérteni. Ahogy ugyanis a Vox Populi blog szerzője felhívja a figyelmet, 2012 óta először kerül annak közelébe az ellenzék (jut eszembe, ugyanezekben a napokban az ellenzék közös listaállításról állapodott meg és hozzá egy közös minimumprogramról), hogy képes lenne egy aktuális választáson több mandátumhoz jutni, mint a Fidesz–KDNP. Ez nemcsak azért figyelemreméltó, mert a jelek szerint még a rezsim házi közvélemény-kutatója, a Nézőpont maga is hasonló eredményekre juthatott, hanem azért is, mert a 2012-es ellenzék számos tekintetben reménytelenebb helyzetben volt a mostanihoz képest: szavazóik egy jelentős része nem szavazott volna át más ellenzéki pártokra, s részben maguk az ellenzéki pártok is makacsul különutasok voltak.

A kormány megtehette volna ezekben a napokban, hogy elsősorban a járványt kezeli, de mint az iparűzési adók esetéből is látszik, voltak fontosabb dolgai, világosan megmutatva, mik a prioritásaik. Mondott persze olyanokat is a miniszterelnök, hogy ha kellene, egy hétvége alatt le tudnák bonyolítani az ország átoltását. Lehetett regisztrálni oltásra is, bár arról ellenmondó hírek jöttek, hogy mi szükség lehet rá. Felületes szemlélő akár arra is következtethetett volna, hogy a kormány első helyen kezeli a járvány elleni védekezés ügyét, de ez nem is meglepő, hiszen éppen ez volt a célja ezeknek a kommunikációs fogásoknak.

Ehhez képest Palkovics miniszter, aki már tavasszal is lenyűgöző inkompetenciáról tett tanúbizonyságot a gazdasági mentőcsomag összeállításakor, és a gazdasági visszaesés megbecslésében, nem átallotta azt mondani, hogy „minisztériumunk zászlóshajója volt a gazdasági védekezés megszervezésének. (...) A járványválság ellenére a teljes innovációs környezet újjászervezése sikeresen befejeződött ebben az évben. Eredményeink majdhogynem vég nélkül sorolhatók.”

Nem azt állítom, hogy nem akarták a gazdasági csődöt elkerülni, hanem, hogy nem itt és nem is a járvány kezelésében látták a legsürgetőbb kihívást.

E tekintetben semmi sem volt árulkodóbb, mint a járványkezelést közvetlenül szolgáló adminisztratív szervezet sokkoló szervezetlensége, amiről újra és újra meggyőződhettünk (egy alkalommal például két számjegy véletlen felcserélése azt árulta el, hogy a kormányzati tájékoztató adatsorokban nem közvetlenül a megyei adatokat tüntetik fel, hanem azokat az aggregált adatokból osztják vissza). Feleannyi ráfordított energiával, amennyivel megtervezték az ellenzéki önkormányzatok kivéreztetését és az erre épülő alpári kommunikációs kampányt (Kocsis Máté például úgy reagált a fővárosi kritikákra, hogy „Ne hisztizzen, főpolgármester úr!”), a világ legjobb színvonalú járványügyi tájékoztatását lehetett volna megszervezni. De hát a prioritások.

Vagy, hát igazából nehéz megmondani, hogy mi mutatja a legjobban a kormányzati prioritásokat. Az ellenzéki önkormányzatok pénzügyi megfojtására tett kísérlet egyértelműen meglehetősen alantas, átlátszóan pártpolitikai célú lépés, és mint ilyenben, látszólag van benne logika, de a költségei is világosak. Az iparűzési adó a főváros bevételeinek például négyötödét teszi ki, a fővárosban lakik 1,7 millió ember, további másfél millió napi szinten része a főváros életének. Budapestnek hatalmas tömegközlekedési infrastruktúrája van, ami nélkül megbénulna az ország szíve, az önkormányzatai egy sereg közszolgáltatásért felelősek mind a mai napig és ezreknek adnak munkát. A többi ellenzéki megyei jogú városnak hasonló a helyzete, nyilván a méretkülönbségek figyelembevételével. Ezzel játszadozni nem csak felelőtlenség, de egyúttal milliók szemen köpése is. Ezt a kormány csak akkor lépheti meg, ha úgy értékeli, hogy hatalmas bajban van politikailag, hogy az ellenzék mozgástere és esélyei megnövekedőben vannak és hogy a kormányzat kilátásai a választásig tartó két évben nem biztatóak a külső feltételek miatt. Minden más esetben az ilyesmi nélkülözi a politikai racionalitást, mert túl nagyok lennének a politikai költségei az ellenzéki önkormányzatokkal való ilyen nyílt konfrontációnak.

Csakhogy, ezért volt érdemes felidézni az MCC esetét, van azért a mostani rezsimben egy nehezen elvéthető elszakadás is a valóságtól.

Miközben

  • tízezrek vesztették el a munkahelyüket vagy kerültek rosszabb anyagi helyzetbe,
  • ezrek és ezrek betegedtek meg, ezrek haltak meg,
  • emberek millióinak élete állt a feje tetejére,

aközben a rezsim elitje még csak nem is szégyelli a kanadai vadontúrákat, a havi milliós juttatást az egy év semmittevésért, az amerikai csúcsegyetemek tiszteletdíjait megszégyenítő kegydíjakat a rezsimhez közelálló külföldi értelmiségieknek.

Ne legyen félreértés: a havi 10 ezer euró minden más költség megtérítésén felül nem mást jelent egy külföldi szemében is, mint hogy az ösztöndíj kiírója nincs tisztában a nemzetközi viszonyokkal, hogy az intézményének nincsen nemzetközi presztízse és hogy egyáltalán nem képes és nem is akar prudens módon gazdálkodni.

Na igen, a CEU, a nyilvánvalóan példának tekintett rivális nem így gazdálkodott harminc évig. Nem is lett rögtön a maga területein jelentős tekintéllyel bíró intézmény, csak évtizedek kemény munkájával. De az ilyesmi nagyon távol áll az Orbán-rezsim naiv voluntarizmusától. Ez a rezsim konzekvensen hisz abban, hogy csak akarni kell és sok pénzt rákölteni és akkor nem lehet baj. Így öntenek rá számolatlanul százmilliárdokat az élsportra, így költik el rendszeresen az eredeti költségvetés sokszorosát értelmetlen presztízsberuházásokra, így vásárolnak maguknak médiát példátlan agresszivitással, ellenfeleiket szétzilálva már tíz éve és így tovább. Az eredményeik, összességében, meglehetősen visszafogottak, ha csak nem a rezsim hátországának gazdagodását és arcpirító luxusát, rongyrázását nézzük. A rendszerváltás első éveiben megjelenő elit óta nem lehetett ilyen irritáló, öntudatos és az ancien régime dekadenciáját idéző elitet látni Magyarországon mint amilyen a NER elitje. Ez a vadászkastélyok, a rozéfröccsök, borospincézések, luxusterepjárók, helikopterek, adriai jachtozások, ibizai nyaralások, orgiák, a hűbérbe kapott hajdani állami egyetemek elitje, százmilliárdos költségvetéssel épített álműemlékek. Nem kell ahhoz különösebb plebejus indulatokat érezni, hogy az embernek kinyíljon a bicska a zsebében. Vagy, hogy legalábbis elgondolkodjon rajta, hogy a hátsó kert mellé épített stadion árnyékában vagy a Karmelita kolostor teraszáról, esetleg egy luxusyacht napozóágyáról mennyire lehet az embernek még valós képe Magyarország tényleges állapotáról. Kérdéses az is, hogy vajon a rezsim számára politikai racionalitásnak tűnő logika mennyiben tekinthető még racionálisnak valóban és mennyiben hagymázas képzelgés.

Tíz év szüntelen hatalmi sikerei alapján csábító azt hinni, hogy a rezsim vezetői tudják mit csinálnak. De nem biztos, hogy ez eddig is mindig így volt és nem volt sokkal többször szerencséjük, mint ahogy azt kényelmes gondolni. És végképp nem biztos, hogy mostanra – amikor a szerencse elpártolni látszik tőlük – még mindig maradt bennük annyi racionalitás, amennyi megalapozta korábbi sikereiket.

Szűcs Zoltán Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: CEU felsőoktatás járvány jegyzet koronavírus pandémia Szűcs Zoltán Gábor vélemény világjárvány
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés