Hirdetés
Hirdetés
Ziccer 2020. december 9. 10:20

Sinkovics Gábor: Diegónak, persze, hogy neki...


Hirdetés

„...és bár kétségtelen, hogy a szex a dolgok hétköznapi menetében kellemesebb tevékenység, mint a meccsnézés (nincsenek nulla-nullás döntetlenek, nincs lescsapda, nincsenek kupacsalódások, és nincs fagyoskodás…) az általa gerjesztett érzések egyszerűen nem lehetnek annyira intenzívek, mint amiket egy utolsó percben szerzett, az életben egyszer előforduló, bajnoki címet eldöntő gól tud kiváltani...”
Nick Hornby

Néztem ötször, meg hatszor, meg tizenkétszer azt a videót, amikor Manu Chao énekel rólad – vagy inkább neked, Diego Armando Maradona. Szeretem azt a számot. Az autóban sokszor hallgattam, ahogy épp elsuhant mellettem egy feltuningolt Wartburg, vagy egy Porsche terepjáró. Különleges hangulata van annak a dalnak, különösen most, hogy már nem vagy.

Hogy már nem vagy nekem, nekünk, a világnak.

Hallgattam Manu Chaót, néztem az arcát, ahogy pengeti átszellemülten a gitárt, aztán közben feléd néz többször is, és te néhány méterre tőle mintha csak véletlenül arra járnál, mosolyogva hallgattad a zenét. Gurultak le a könnycseppek, egyik a másik után, ahogy néztem azt a videót. Pedig férfiember ne sírjon, inkább növesszen szakállt, az most úgyis divat. Gondosan körülnyírva, méretre szabva, és persze tetováltassa magára lehetőleg kínaiul, hogy: „Bűn az élet...”

Megsirattalak, Diego.

A mi életünkben te voltál a minden, a legelső, a legjobb, a legkülönlegesebb. Ara Malikian hegedűmuzsikája szólalt meg, ahogy labdához értél, ahogy cseleztél, ahogy ördögöt játszottál a zöld gyepen. Tökéletes szimfónia volt az, a teremtő ajándéka az egyszerű földi halandóknak. A mi életünk rólad szólt, Diego.

Rólad és az álmok kergetéséről, a tökéletes pillanatok hajszolásáról, szerelemben, futballban egyaránt. Mert a kettő nagyon is hasonlít egymásra: annyira irracionális, annyira megmagyarázhatatlan, annyira mámorító, extázisra csábító, kéjes örömmel megajándékozó. De látod, Diego, ismételgetem ezt a kifejezést, hogy a mi életünkben, aztán csak nagyképűsködök ezzel a kifejezéssel, mert „ a mi életünk” csak ritkán volt valóban a miénk. Éveken, évtizedeken át megmondták nekünk, merre haladjunk, lehetőleg a gyár felé, onnan kijövet meg a kocsma irányába, aztán érjük be ennyivel, hamis ideológiákkal tömték tele a fejünket, a tankönyvekben, a rádióban, a televízióban folyamatosan szólt a hamis propaganda. És mi megtanultunk együtt élni ezzel is. És közben néztük, ahogy Kádár szájon csókolja Brezsnyevet, és közben kiabálnunk kellett volna, üvöltenünk, hogy elég ebből az orwelli világból elég! De te, Diego segítettél elviselni a kilátástalanságot is. Úgy futballoztál az 1982-es spanyolországi világbajnokságon, épp a magyarok ellen, hogy az ember hirtelen felugrott a karosszékből, elfelejtve, hogy szegény Sallai Sanyit ültetted hintába újra meg újra. Aztán négy év múlva Mexikóban jött a kézzel beütött gól, a futballtörténelem leglátványosabb cselsorozata, és mi itt a Kárpát-medencében Maradonák akartunk lenni.

Több voltál, sokkal több, mint egy világsztár.

A mi életünk akkor is rólad szólt, amikor már zuhanórepülésbe kezdtél, doppingbotrány, ilyen-olyan ügyek, de Maradona az valamiféle kapaszkodót jelentett nekünk, immár a rendszerváltásnak nevezett „népünnepély” után is. Éltünk, nevettünk, szerettünk, vezettünk és azt gondoltuk, most már minden jó lesz. Minden sokkal, de sokkal jobb lesz.

Az olajszőkítők, az ügyeskedők, az előző rendszer nagy túlélői, vagyonmentői kiröhögtek bennünket – bennünket, akik hirtelen le akartuk cserélni a Škodákat, a Trabantokat, a húszéves Zsigulikat, BMW-re, Alfa Romeóra. Mert azt gondoltuk, eleget böjtöltünk, eleget nélkülöztünk, nekünk is jár a kánaán, a luxus, a nagymenő szerep. És közben kerestünk, kutattunk példaképeket, szeretnivaló férfiakat, nőket, de csak percemberek jutottak nekünk, az üresség.

Minden megváltozott körülöttünk.

A dolgok hirtelen felgyorsultak, az élet hatodik sebességbe kapcsolt, és aki nem tudta követni a tempót, az végzetesen lemaradt. Hitel hitel hátán, a magyar ember néhány másodpercnyi luxusát a bankok finanszírozták. Leginkább uzsorakamattal. Kerestük a helyünk ebben a megváltozott világban.

Maradona volt az egyetlen támpontunk.

A szenvedély iránti vágy, pályán és a hálószobában.

Pedig tudtuk, olvastuk, hallottuk, hogy már messze vagy egykori önmagadtól. A dolce vita átöltöztetett, megváltoztatott, nem érdekelt bennünket. Nem érdekelt a politikai kiállásod, harcosságod, nem érdekelt, hogy iszol hajnalban, kora délután és késő este. Hogy a kokain meg ki tudja milyen drog a mindennapok részévé vált a számodra.

Megsirattalak, Diego.

És megsiratom Törőcsik Andrist, és még ki tudja hány itthon leépült, elzüllött, elszegényedett, súlyos betegséggel küzdő, olykor nyomorgó futballistát. Mondják, sokan mondják, hogy mindenki maga rendezi a saját életét. Mindenki Fellini vagy Guy Ritchie, aztán csak megy a film. Volt-e bárki körülötted, Diego, aki hatott rád – vagy legalábbis hatni próbált rád?

Illúzió az egész.

Diego Armando Mardona azt csinál, amit akar.

Neki senki ne mondja meg, mi a jó, mi a helyes, mi az erkölcsös.

Ilyen voltál.

És én siratlak, de van ebben önzés is, mert olyasmit veszítettem, veszítettünk el, ami fontos volt, afféle iránytű, mint egy Rolling Stones-lemez, mint a Forest Gump című film, vagy misszjuniverz kerek idomai, ahogy méltóságteljesen, meztelenül belesétál a medencébe, az Ifjúság című filmben.

A remekműben, ahol Te is megjelensz, Diego.

Ott van a szellemed – a szellemiséged.

A mi életünk... Látod, már megint ezt írom. Most zűrzavaros és már egyre kevesebb a kapaszkodó. A vírus nem tágít, ahogy hallani még jó ideig itt lesz velünk, és mi riadtan, figyeljük a jeleket, a tüsszögést, a krahácsolást, rémülten szaglászunk a hűtőszekrényben, és kanalazunk bele a lebbencslevesbe. Nincs nyugalmunk – de nemcsak a járvány miatt. Itthon (és ezt te gyűlölnéd...) a mi világunk éppen olyan, mint Kádár és Brezsnyev csókja idején, megint megmondják nekünk, merre haladjunk. Megint a pofánkba rágják, hogy miről gondolkodjunk, megint azzal fenyegetnek, hogy nem lesz jó vége, ha különcködünk. Újra kuss a nevünk, mert a rendszer nem szereti, a visszapofázást. A gyűlölködés, a megosztottság országa lettünk, és a futballt, az imádott futballt is kisajátítja a hatalom. A válogatott győzelmeit saját sikerükként élik meg és közvetítik ki a világba, mintha a labda azért pattant be a kapufáról, mert a miniszterelnökünk hétről-hétre ott szotyolázik a lelátón.

Diego, a szenvedélyt is el akarják venni tőlünk.

A szenvedélyt, a mi legbelsőbb, legintenzívebb élményünk, és közben hazudnak folyamatosan erkölcsről, életfilozófiáról, szabadságról.

Nem jó most, Diego.

Nem jó ez az egész, ami körülöttünk történik. A maszk, a maszk fölött is rémülten pislogó szempárok, a borzalmas hírek, zenészek, sportolók, művészek haláláról, és hogy gyászolunk folyamatosan, mintha háború lenne körülöttünk. De a lelkünkben is háború dúl. Ilyenkor lenne a legfontosabb egy egységes Magyarország, ahol mindenki szurkol a másiknak, hogy élje túl ezt a borzalmat, ám ehelyett köpködnek egymásra a megmondóemberek.

Diego, mi nem ilyen világot akartunk.

Amikor te kicselezted az angol védőket, szép sorban fektetted őket a fűbe, mintha csak húsvéti tojásokat rejtenél el ott, azt gondoltuk, hogy november 7. mindig ünnep lesz az életünkben. És hogy nem Bíró Ica, hanem Lenin képe díszíti majd az autószerelő-műhelyek és az irodák falát. Nem hittünk a változásban.

Aztán mégis eljött – és most semmivel sem jobb.

2020 karácsonya előtt néhány perccel az Óperenciás tengeren túlra futna innen az ember.

Hányingerünk van az üres magyarázkodástól, a mellébeszéléstől. Mert a hatalom most mást sem csinál, mint magyarázkodik, és ez nem áll jól neki. Nagyon nem áll jól neki. Hebegnek, habognak, Brüsszel felé köpnek (most már legalább valóban van miért...), és minket hülyének néznek.

Megsirattalak, Diego.

Maradona nélkül már semmi sem olyan, mint eddig. Sem a futballban (ott aztán már réges-régen nem...) sem az élet dolgaiban.

Várjuk a karácsonyt, és megpróbálunk nem gondolkodni.

De közben mondják és mondják bele a fejünkbe, hogy sem orgia, sem jachtozás, sem pénznyúlás nem számít.

Csak egy, ami fontos itt a Kárpát-medencében.

A vallás és a hit.

Keresztény.

Eresz.

Tény.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Diego Maradona foci jegyzet labdarúgás Sinkovics Gábor vélemény
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés