Hirdetés
Hirdetés
Művház 2020. december 8. 11:56

Hazamenni 2020-ból – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Megvolt a magunk baja azelőtt is, hogy az idei év elején végigsöpört volna a világon a koronavírus-járvány. Nemcsak nekünk, magyaroknak, de mindenki másnak is. Kinek ez, kinek az. De aztán jött a pandémia, és ha nem is sújtott mindannyiunkat egyformán, a járvány miatt mindannyian otthontalanná váltunk legalább egy kicsit a saját életünkben.

Hirdetés

Nem kellett hozzá elkapni a koronavírust vagy más betegség miatt bajba kerülni a túlterhelt egészségügyben vagy elveszteni egy közeli hozzátartozót. Nem kellett hozzá az sem, hogy csökkenjen a fizetésünk vagy elveszítsük a munkánkat. Sokakkal megtörtént ilyen, de még akikkel nem, azok élete sem ugyanolyan, mint az idei év előtt volt, és ha holnap egy csapásra véget érne a pandémia, ez az otthontalanságérzés akkor is még sokáig velünk maradna, mert mostanra a részünkké vált.

  • Velünk maradnak a félelmetes hírek a tévében, amik olyanok voltak, mintha egy világjárványról szóló hollywoodi blockbuster képeit néznénk.
  • Velünk maradnak a kiürült városok képei.
  • Velünk marad a hetekre leálló gazdaság emléke, a nem működő gyárak, a bezárt boltok, éttermek, fodrászatok.
  • A színházak, mozik, múzeumok hiánya.
  • Velünk maradnak az iskolabezárások.
  • Az utcai sorbanállás, a hőmérőzés utáni egyesével való beengedés. Az idősávok. A kijárási korlátozások.
  • A határzár.
  • A grafikonok.
  • A sajtótájékoztatók.
  • A lélegeztetőgépek.
  • A tesztek.
  • Az új szavak, amiket meg kellett tanulnunk.
  • A mémek.
  • A bizonytalanság és gyanakvás légköre, hogy nem mindenki ért egyet abban, hogy ki hazudik, mekkorát és miről, de semmilyen a vírussal kapcsolatos adatban nem lehet bízni, mert egyszer ezt halljuk, aztán az ellenkezőjét.
  • A sokkal kevésbé szabad mozgás, kevesebb utazás, szűkebb tér, a sokkal több otthon töltött idő.

Valószínűleg évek óta nem festettek, lakásfelújítottak, főzőcskéztek, kertészkedtek, kézműveskedtek otthon annyian, mint idén. De ezek sem segítettek, hogy jobban belakjuk az otthonunkat, épp ellenkezőleg: tanácstalanságunk, otthontalanságérzésünk kifejeződései voltak. 2020 olyan volt, mintha elraboltak volna minket otthonról álmunkban, és egy, a miénkhez kísértetiesen hasonló világba hurcoltak volna, ahol mégis érezzük, hogy ez nem az, ahol lennünk kellene, s nem tudunk másra gondolni, mint, hogy mikor engednek ki innen és mehetünk végre – haza.

A minap egy nem várt helyen, egy karácsonyi mozifilmben találtam meg ennek a különös, sokunk számára egyaránt idegen-ismerős életérzésnek a kifejeződését. Aligha volt ez teljesen szándékos. A karácsony film egy jellegzetesen amerikai populáris műfaj, ami egészen másról kellene, hogy szóljon és többnyire másról is szokott. Mostanában főleg arról, hogy van egy sikeres fiatal nő a nagyvárosban, aki az ünnepek közeledtével váratlanul elutazik egy kisvárosba. Örököl valamit, a családját látogatja meg, egy üzleti útja alakul rosszul... mindegy, a lényeg, hogy ott, távol a nagyváros zajától, először idegennek érzi magát, hiányzik neki az adrenalin, a tömeg, aztán megszereti a kisvárosi tempót, az emberi kapcsolatok szívmelegét, találkozik egy helyi férfival is, aki vagy szívvel-lélekkel kisvárosi vagy maga is a nagyvárosból ragadt itt, és persze együtt végre átélik az igaz szerelmet, a nő pedig ott marad a kisvárosban, megtalálja a helyét. Giccses, szirupos szégyentelenül romantikus műfaj (aminek szégyentelenségét az is fokozza, hogy nagynéha egy kis mágia is előfordulhat az ilyen filmekben: védőangyalok, manók, Mikulások), bevallom, mégis imádom. Kiváló hangulatfestő háttérzene a karácsonyi készülődéshez. Részben éppen a kiszámíthatósága, ismerőssége, a visszatérő karakterek, az unásig ismerős történetfordulatok, helyszínek, díszletek, a műfaj állandó sztárjai miatt élvezem annyira a műfajt és várom a szezont, amikor kijönnek az új év új karácsonyi filmjei.

A filmnek, amiről most beszélek, az a címe, hogy Dear Christmas, és készítője, egyúttal női főszereplője, a tinisztárból lett filmgyártó kisiparos, Melissa Joan Hart, akit világszerte milliók szerettek Clarissaként, a cserfes szájú kiskamaszként és Sabrinaként, a tiniboszonykányként. Ma már 44 éves családanya és az édesanyjával alapított Hart Production vezetője, közepesen sikertelen tévésorozatok és karácsonyi filmek készítője. A férfi főszereplő pedig nem más, mint későkamaszkorom másik hőse, a Beverly Hills 90210 Brendon Walsha, a céltudatos, komoly, elnöknek készülő fiú, iskolai újságszerkesztő és persze szívtipró. Lehet-e szívet melengetőbb karácsonyi szórakozás egy magamfajta, X-generáció utolsó évjárataihoz tartozó embernek, mint a 20–30 évvel ezelőtti sztárjai romantikus kalandját nézni és velük átélni, hogy vannak fontosabb dolgok, mint a karrier, a nagyváros lüktetése, fontosabb, mint, hogy azzal áltatnánk magunkat, hogy a világ sorsa a kezünkben van, hogy minden körülöttünk forog? Megtalálni, velük együtt, rajtuk keresztül, az otthonunkat a világban?

A Dear Christmas – nem vitatom, nagyrészt készítőinek akaratán kívül – mégsem erről, hanem mindennek az ellenkezőjéről szól: az otthon megtalálása helyett az otthontalanság érzéséről. Ebben benne van például az is, hogy a történet kétségkívül kicsit erőltetett. A való életben 51 éves Jason Priestley és a 76-os születésű Melissa Joan Hart a filmben hajdani osztálytársakat játszanak. Már Hart is kissé túlkorosnak tűnik a női főhős – az ország legjobb podcastját készítő Natalie – szerepére, mert Natalie még sosem volt igazán szerelmes és így aktív életet élő – éppen könyvesboltot nyitó – szüleit és utolsó pillanatos terhes húgát és hallgatóit kérdezi arról, honnan fogja felismeri az igazit. De a nála évekkel idősebb Priestleynek még különösebben áll a kísértetiesen hasonló hátterűként elképzelt karaktere.

Persze, persze, a műfajnak megvannak a maga szabályai és kényszerei, részben ez magyarázza ezt a furcsaságot. De mégis, nehéz nem arra gondolnia a nézőnek, hogy van valami zavarbaejtően oda nem illő, idegen abban, hogy ennek a két főhősnek az életéből, háttértörténetéből hiányzik legalább tíz év élettapasztalat. Akármi is ennek a forgatókönyvi furcsaságnak az oka, nehéz nem bizonyos melankóliával nézni fiatal korunk hőseit, akik mintha nem akarnának felnőni és úgy viselkednek, ahogy náluk egy évtizeddel fiatalabbaktól várhatnánk. Ha valaki szereti ezt a műfajt (és mindent megbocsát neki) és ezeket az embereket (és mindent megbocsát nekik), akkor ez a melankólia a leghitelesebb érzés, amit érezhet.

De a kellemetlen otthontalanságérzésnek van más forrása is. Nagyon furcsa nézni 2020-ban egy idén nyáron készült filmet, amiben egyetlen szó sem esik a vírusról. Nem csak arról van szó, hogy nem beszélnek róla. A film világában (jelenében, ami mégiscsak a miénkkel párhuzamos fiktív jelen) ott van a vírus hiánya. Nem csak furcsa, hogy nem beszélnek róla, de mindez egy elutazással, karácsonyi családi összejövetellel, bállal és más társas eseményekkel teli történetben folyamatos diszkomfortérzést okoz.

  • Hogy utazhatnak?
  • Hol a maszkjuk?
  • Miért nem tartanak távolságot?

Ezek a kérdések nem csak azért járnak az ember fejében folyton a filmet nézve, mert mi egy ilyen világban élünk, hanem, mert nem lehet nem erre gondolni. S ez olyasmi, ami a filmet elnézve végig a filmkészítők – nem művészek, de tisztes filmipari kisvállalkozók – fejében is járhatott. Mire gondolok?

Először is, a film szinte kamaradarab. Ezt lehetne akár a költségvetés szűkösségére is fogni, de aki ismeri a műfajt, az tudja, hogy a karácsonyi filmek elképzelhetetlenek utcai, báli jelenetek, munkahelyi bulik stb. nélkül. A Dear Christmasben viszont a fő karakterek körül szinte csak kivételesen tűntek fel statiszták. Mi több, a film nyomatékosan emlékeztet is a hiányra, mert tele van olyan összejövetelekkel, amikre a főszereplők nem mennek be, amiket lekésnek vagy amiken részt vesznek, de mi nem láthatjuk a többieket. Van egy családi parti, aminek csak az előkészületeit látjuk. Van egy könyvesbolti dedikálás, ahol csak egy üres boltot látunk, három központi karakterrel. Van egy kávézó, ahol majd esti közös éneklés lesz, de mi csak a két főhőssel találkozunk. Sőt, Natalie a nyitva hagyott ajtón egy elhagyott helyre lép be és hiába szólongatja a házigazdákat. Van még egy bál, ahova Natalie és Chris közösen mennének, de Natalie lekési, s mire odaér, a terem már üres: de sebaj, Chris megvárja és kettesben táncolnak. Van egy üvegfújó műhely, egyetlen statisztával, a főhősnő húgának szüléséről lemaradunk, holott a kórházi jelenetek amerikai filmekben szinte kötelezőek lennének... és így tovább.

A film készítői, nyilatkozataik alapján tudatos döntéssel, a biztonságra tekintettel, elhagyták a mozgalmas jeleneteket, de nem vette rá a szívük őket, hogy teljesen átírják a forgatókönyvet. Így kapunk egy filmet, ami olyan, mintha majdnem minden jelenetet tartalmazna, amit a karácsonyi romantikus filmekből ki szoktak vágni. Lehetne ennél hatásosabb eszköz 2020-as otthontalanná válásunk kifejezésére? Aligha.

Hogy nem csak belelátom mindezt (bár az se volna bűn), hanem maguk a készítők fejében is ilyesmik forogtak, azt mi sem mutatja jobban, mint, hogy beleerőltettek a filmbe egy nagyon direkt utalást a járványa. A főhősről, Chrisről kiderül ugyanis, hogy piros üvegszíveket készít, amit mindenki lelkesen vásárol. Miért csinálja ezeket? Hát jótékonyságból, az ápolók és mentősök tiszteletére, hangzik el a válasz, s ezt az információt filmben többször megismétlik, mintegy annak jeleként, hogy a piros üvegszív egy hamisítatlan, nem kevéssé szájbarágós szimbólum: a járványé, amiről nem beszélhetünk ugyan, de folyton gondolunk rá. Chris, a főhős anyja New Yorkban dolgozik ápolónőként (igen, a 69-es születésű Priestley által játszott karakter édesanyjáról van szó), neki készült az első, de az embereknek megtetszett a dolog és mindenki vesz magának. A filmben nagyon érdekesen viszonyulnak ehhez a szimbólumhoz: egyszerre úgy, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga és úgy, mint ami abszolúte semmit sem tesz hozzá a történethez, mégis nagy jelentősége van. Hát persze, vagyunk emlékeztetve a nyilvánvalóra: 2020 a koronavírus éve, nem a miénk. Itt még egy ártalmatlan karácsonyi romantikus filmben sem feledkezhetünk meg egy pillanatra sem arról, hol élünk, milyen veszélyek, tragédiák közepette.

Persze, ahogy a piros szív csak egy szimbólum a Dear Chistmasben, úgy a Dear Christmas is csak egy szimbólum az én cikkemben: otthontalanságunk szimbóluma. Biztos nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy 2020 nem az otthonunk. Hogy jó lenne hazamenni végre innen egy ismerősebb, otthonosabb világba. Egy olyanba, ahol megvan ugyan a magunk baja, de ahol még vannak ártalmatlan szórakozások.

Szűcs Zoltán Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: járvány jegyzet koronavírus pandémia Szűcs Zoltán Gábor vélemény világjárvány
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés