Hirdetés
Túl a városon 2020. november 24. 11:55

Szűcs Zoltán Gábor: Miért lenne mégiscsak jó visszatérni az 1989-es köztársasági alkotmányhoz?


Hirdetés

Vissza a 89-es alkotmányhoz!

A békés rendszerváltás során a kerekasztal-tárgyalások és az első szabad választások utáni alkuk folyamatában kiformálódott köztársasági alkotmánynak ma viszonylag rossz a híre. Sose váltott ki lelkesedést a tömegekben és nem is széleskörű társadalmi részvétellel született. Eleve átmeneti időre szánták, a '49-es sztálinista alkotmány szövegét írták át. 1994 és '98 között le is zajlott egy többpárti alkotmányozási folyamat, amely egy valódi alkotmánnyal való felváltását tűzte ki célul és amely csak a Fidesz hatalomra kerülése miatt került a kukába. Az is igaz, hogy a '89-es alkotmánynak voltak súlyos, esetenként végzetes gyengeségei is.

(fotók: Fortepan)

Anélkül, hogy vitatnám ezeknek a felvetéseknek a jogosságát, az alábbiakban mégis amellett szeretnék érvelni, hogy mindannyian jobban járnánk, ha az Orbán-rezsim bukása után nem a 2010 óta kialakított új alkotmányok élnének tovább, nem is egy teljes újrakezdés következne, hanem helyreállítanánk a '89-es köztársasági alkotmányt. Természetesen az elmúlt harminc év tapasztalatainak figyelembevételével. Azaz olyan módosításokkal, amelyek érdemben megerősítik a köztársaságot, de nem szakítanak annak mindmáig érvényes alapelveivel, eszméivel és nem igényelnek radikálisan újfajta intézményeket sem.

Bevallom, nem vagyok ebben a kérdésben doktriner. Ha a rezsimváltás forradalmi újrakezdéssel fog járni, nem fogok krokodilkönnyeket hullatni. Mégis azt gondolom, igenis jó érvek szólnak amellett, hogy jobb lenne visszatérni (mutatis mutandis) a '89-es alapokhoz és mai ésszel, okosabban építeni újra a köztársaság harminc éve már egyszer felépített épületét, mint teljesen újragondolni mindent, a legelejétől.

A központi érv: az alkotmányos konvenciók fontossága

Javaslatom egy egyszerű gondolatmeneten alapul: egy sikeres és stabil politikai berendezkedéshez nem elég, hogy az alkotmányos intézmények formális szabályai jól legyenek kitalálva és pontosan szabályozva, és az sem elég, hogy a politikai szereplők többé-kevésbé rendeltetésszerűen használják ezeket. Szükség van még arra is, hogy létezzenek olyan alapvető, nehezen vagy alig változtatható viszonyítási pontok, alkotmányos konvenciók, amelyek a politikai közösség tagjai számára mindig könnyen felismerhető és elfogadható eligazítást jelentenek a legsúlyosabb politikai krízishelyzetek megoldására számára is.

Amennyiben a politika végső soron a társas koordináció feltételeinek biztosításáról szól, a politika változatos klasszikus eszközei a közönséges alkudozástól a részvétel és képviselet ezerféle formáin, a joguralom intézményein, a politikai pluralizmus garantálásán és a szabad versengésen át az alkotmányos konvenciókig mind-mind jól beláthatóan ennek a célnak a szolgálatában állnak.

Az alkotmányos konvenciók ennek a gazdag eszköztárnak különösen fontos elemei, mert ezek adják a legutolsó védelmi vonalat a politikai rend nem kívánatos, szélsőséges kilengéseivel szemben, segítenek mély politikai krízisek utáni konszolidációban. E konvenciók lassan gyökeresednek meg, a tartalmuk sem teljesen egyértelmű és e tartalom nem is egészen immunis a változásokra, de másfelől segíthetnek visszaterelni a politikai közösséget az alkotmányosság keretei közé még olyankor is, amikor egy-egy mély politikai krízis során átmenetileg kisodródtak onnan.

Mindez meglehetősen konzervatív okfejtésnek hangozhat elsőre, amely olyan irracionális erőkre bízná a politikai közösség túlélését mint a hagyomány. De ez az értelmezés valójában nem szükségszerű. Legalábbis Andrew Sabl 2012-es Hume's Politics című kiváló könyve amellett érvel, David Hume-ra és Thomas Schelling játékelméleti munkáira támaszkodva és hangsúlyosan liberális és racionális alapokon, hogy az alkotmányos konvenciók kulcsszerepet játszanak a politika mint dinamikus koordináció mindennapi gyakorlatában.

Feltéve, hogy Sablnak igaza van az alkotmányos konvenciókat illetően (és őszintén szólva nem nagyon látok erős ellenérvet), viszonylag egyszerűen belátható, miért gondolom, hogy a '89-es köztársasági alkotmányhoz való visszatérésnek világos előnyei lennének a teljes újrakezdéssel szemben. Eszerint a '89-es alkotmány nem pusztán formális közjogi szabályok gyűjteménye, hanem a magyar demokratikus köztársasági berendezkedés alkotmányos konvenciója. Innen nézve pedig az, hogy egy évtizedes intermezzo után kell hozzá visszatérni, nem is hátrány volna, hanem előny, mert a visszatérés ténye nyomatékosan megerősítené a 89-es alkotmány konvenció jellegét. Ehhez képest egy teljes újrakezdés esetén az új berendezkedés harminc év hátránnyal indulna az alkotmányos konvencióvá szilárdulás útján a 89-es alkotmányhoz képest és híján lenne annak a szimbolikus megerősítésnek, amit a már egyszer megtörtént visszatérés jelentene a 89-es alkotmány esetében. Kicsit olyan ez – a Sabl könyvében emlegetett példát felidézve – mint az angol történelemben a Magna Charta: ott sem az eredeti szöveg és a születésekor betöltött funkció számított, nem is az, hogy sose szegték volna meg az előírásait, hanem, hogy politikai krízishelyzetekben újra és újra hivatkozássá vált és a korlátozott uralkodói hatalom és a joguralom eszményének kifejezője lett.

De mindig szükség van ilyen alkotmányos konvenciókra egy mély politikai válság megoldásához? Nem feltétlenül. Vannak a történelemben „nulladik órák”, amikor elkerülhetetlen a teljes újrakezdés (nyilvánvalóan ilyen a 1945-ös Németország); és vannak pillanatok, amikor megőrizhető valamiféle kontinuitás, csak éppen súlyos politikai hiba (ilyennek tartom a weimari alkotmányozást és a Horthy-rendszer kialakítását). Mégsem magától értetődő, hogy az Orbán-rezsim majdani bukása utáni helyzetben lehetetlen lenne vagy legalábbis rossz választás volna a 89-es köztársasági alkotmányhoz való visszatérés. Én is el tudok képzelni olyan forgatókönyvet, hogy az Orbán-rezsim bukása egy „nulladik órához” vezessen (ezt tartom a legkevésbé valószínűnek) vagy hogy a rezsimváltás elkerülhetetlenül valamiféle hibás kontinuitáson alapuljon, de utóbbi esetben az igazi veszélyt az alaptörvény megőrzésében és nem a 89-es köztársasági alkotmány helyreállításában látom. Az alaptörvény által kialakított közjogi keretek nem csak születésük gyalázatos körülményei miatt problémásak, hanem azért is, mert a folyamatos és feltartóztathatatlan hatalomkoncentráció elősegítését szolgálták születésüktől fogva. Ilyen alkotmányos rendben egy nappal sem szeretnék tovább élni az elkerülhetetlennél.

Mi szól még amellett, hogy ragaszkodjunk a 89-es köztársasági alkotmányos konvencióinkhoz?

Persze, ha el is fogadjuk, hogy alapvetően jó dolgok az alkotmányos konvenciók, még nem világos, miért éppen a '89-es köztársasági alkotmánynak kellene alkotmányos konvencióvá válnia. Nem olyan nehéz azonban érveket találni erre, s az alábbiakban kettőt be is mutatok. Fontos azonban tisztában lenni azzal, hogy ezek az érvek mit próbálnak alátámasztani és mit nem: alátámasztják, hogy a '89-es köztársasági alkotmány egészében és részleteiben is megőrzésre méltó kereteket teremtett egy szabad, független, demokratikus köztársasági Magyarország számára; de nem támasztják alá, hogy ezeken a kereteken ne lehetne érdemben javítani.

Az első érvem, hogy a '89-es köztársasági alkotmány egy kivétel nélkül minden egyes polgár számára egyenlő politikai jogokat biztosító alkotmányos rendet hozott létre. S tette ezt úgy, hogy világosan és egyértelműen szakított az előző, nem demokratikus rendszer alapelveivel, nem tette elvileg lehetetlenné a múlttal való erkölcsi és jogi szembenézést sem, de nem is épített be mesterséges jogi korlátokat az új, demokratikus politikai közösségben való részvétel számára. Mivel ma egy olyan politikai rendben élünk, amely egyfelől nem demokratikus ugyan, de élvezi milliók támogatását, másfelől nem tiporja el a politikai pluralizmus minden formáját, de szisztematikusan hátrányba hozza az állampolgárok felét, akadályozva politikai akaratunk kifejezését és érvényesítését, a rezsimváltás egyik nagy veszélye, hogy egyszerűen átfordíthatja a mostani aszimmetrikus viszonyokat az ellenkezőjébe és az ország másik felét süllyeszti másodrendű állampolgárrá. A '89-es köztársasági alkotmány éppen egy ilyen helyzet elkerülésére született és a rendszeres kormányváltások azt mutatták, hogy az állampolgárok időről időre hallatni tudták a hangjukat, kifejezni és érvényesíteni az akaratukat. Hogy technikai értelemben lehetett volna mindezt jobban, okosabban és a 2010 utáni rezsimváltás lehetőségét kizáró módon is megoldani, az egészen nyilvánvaló. De ez nem vonja kétségbe a '89-es köztársasági alkotmány által megtestesített egyik legfontosabb alapelv érvényességét, hanem megerősíti.

Másik érvem, hogy a '89-es köztársasági alkotmány a magyar történelemben példátlanul gazdag demokratikus intézményrendszert teremtett, s ráadásul olyan intézményeket, amilyenekre a jövőben is szükségünk lenne. Létrehozott egyebek között egy többpárti parlamentáris demokráciát, amelyben a végrehajtó hatalom súlypontja a kormány és nem a köztársasági elnök; erős alkotmánybíróságot; független bíróságokat és ügyészséget; erős önkormányzati rendszert. Intézményesítette a népszavazás lehetőségét; emberi- és állampolgári jogoknak a mainál szélesebb és jobban érvényesíthető körét, ideértve a nemzetiségek jogait is. Szekuláris államot hozott létre és így tovább. Lehet vitatkozni a belső arányokon, lehet nem egyetérteni bizonyos részletszabályokkal és persze nyilvánvaló, hogy a 89-es alkotmány túl könnyen volt megváltoztatható. De őszintén sajnálnám, ha a rezsimváltás során egy alapvetően különböző közjogi berendezkedés felé mozdulnánk el. Mi több, a '89-es köztársasági alkotmánynak voltak olyan értékei, amelyek előremutatóbbak voltak, mint amit a rendszer működtetői maguk hajlandók voltak komolyan venni. A köztársasági elnöknek például potenciálisan nagyobb hatalma volt, mint amit a taxisblokád utáni, Alkotmánybíróságig érő politikai viták után érvényesíteni tudott (Sólyom László köztársasági elnökként 2006 után többször is kísérletet tett ennek a potenciális hatalomnak a belpolitikai válság feloldására való felhasználására, de a baloldal nem élt a felkínált lehetőséggel); a népszavazások lehetőségét az alkotmánybírósági gyakorlat ellentmondásosan szabályozta; az önkormányzatok pénzügyi önállóságát már legkésőbb 1994-től egyre jobban szűkítették az egymást követő kormányok. A visszaállítás éppen ezért akár ezeknek az előremutató, ám kihasználatlan maradt értékeknek a szélesebb körű használatára is esélyt adhatna.

Miben kellene mindenképpen változtatni?

Ahogy mondtam is, a '89-es köztársasági alkotmányhoz való visszatérésből nem következne a korábbi viszonyokat maradéktalanul helyreállítása. A 2010 utáni rezsimváltás nem véletlenül történt és a tanulságokat bolondok lennénk nem levonni. Két olyan terület is van, ahol mindenképpen érdemes újragondolni a '89-es köztársasági alkotmány kereteit, hogy jobban érvényesülhessenek az alkotmány alapelvei. És emellett van egy terület, ahol el kell dönteni, hogy akarunk-e ragaszkodni egyáltalán a '89-es keretekhez.

A legfontosabb olyan terület, ahol a '89-es köztársasági alkotmány helyreállítása aligha hajtható végre az alkotmány korábbi szabályainak megváltoztatása nélkül: az alkotmányozás szabályozása. A '89-es szabályozás túl gyenge volt, túl sebezhetővé tette a köztársasági alkotmányt. Mindenképpen érdemes lenne néhány fontos szabályt változtathatatlansági klauzulával védeni, az egyszerű alkotmánymódosítást is jelentősen megnehezíteni, s az új alkotmány elfogadását biztonsági mechanizmusok egész sorával körülbástyázni, s lehetőség szerint népszavazáshoz is kötni. Ez nem érintené a '89-es köztársasági alkotmány alapelveit, hiszen ezen a téren a szabályozás fő tévedése a jóhiszeműsége volt amellett, hogy az akkori alkotmányszöveget eleve nem akarták hosszú ideig érvényben hagyni.

Egy másik terület, ahol érdemes lehet változtatni, az eredeti alkotmányos szabályozás radikális felforgatása nélkül, a fékek és ellensúlyok rendszerének finomhangolása volna. Az eredeti szabályozásban a köztársasági elnöknek valamivel nagyobb politikai szerep jutott volna és volt politikai igény a közvetlen elnökválasztásra is. Látva a 2010 után történteket, talán érdemes lenne – egyebek között osztrák mintára – a közvetlen elnökválasztást mégiscsak bevezetni. A posztkommunista félelnöki rendszertől való régi félelmek talán mára már nem annyira indokoltak, mint a mindenféle elszámoltathatóságot lehetetlenné tevő, a kormányfő kezébe korlátlan hatalmat összpontosító, ellensúlyok nélküli modell, ami 2010 utánra kialakult és aminek sajnos 2010 előtt is voltak előzményei. Ugyan emiatt érdemes lehetne megnövelni annak az esélyét is, hogy a kormány megbukhasson két rendes választás között, új választásokat lehessen kiírni és a közvélemény változásaihoz igazítani a végrehajtó hatalom birtoklását. Szintén ide tartozhatna az önkormányzatok pénzügyi önállóságának megerősítése, hogy ne mehessen végbe még egyszer az a centralizáció, ami rejtetten már 2010 előtt elkezdődött és mára totálissá vált. S nem utolsósorban érdemes lehet az Alkotmánybíróság hajdani szélsőségesen erős és mai, kesztyűbáb hatalma között valamilyen köztes megoldást találni, hogy az Alkotmánybíróság ne váljon újra minden igazán kényes közpolitikai döntés eldöntőjévé és a kormányzatok demokratikus felelősség előli menekülésének eszközévé. De mindezek, ha változtatnának is a részleteken, aligha érintenék a '89-es köztársasági alkotmány szellemét.

A harmadik terület viszont lényegbe vágó kérdés: ha nem is így akarták talán '89-ben, 1990-től gyakorlatilag a politikai rendszer minden ösztönzője egy két nagy pártblokkra épülő politikai versengés intézményesülése felé terelte a politikai szereplőket. Volt ebben nagyon tudatos német mintakövetés Antall József részéről, később pedig az amerikai politikai kampánytechnikai know-how átvételéből fakadó, talán nem is egészen átgondolt igazodás is. És persze ott volt mögötte a félelem a weimarizálódástól, az ország kormányozhatatlanná válásától. A kialakuló politikai polarizáció nem volt fátum, de az intézményi keretek meglehetősen kedveztek neki. Éppen ezért nagy kérdés, hogy szabad-e a '89-es alkotmányt úgy helyreállítani, hogy ragaszkodunk a kétpárti logikához. Sem a 2010 utáni tapasztalatok, sem a 89-es alapítók eredeti elképzelései nem teszik ezt elkerülhetetlenné. '89-ben egy arányos választási rendszer éppúgy terítéken volt, mint a később kialakított vegyes rendszer, az öt százalékos bejutási küszöb eleve később került a rendszerbe és így tovább. Lehet persze amellett érvelni, hogy ha egyéb tényezőket megváltoztatunk, akkor a kétpárti versengéssel sincsen semmi baj, de a magam részéről nyugodtabb lennék, ha inkább egy sokszínűbb politikai képviselet jönne létre, gyengébb, könnyebben megbuktatható kormányokkal. Ez az én személyes preferenciám, bevallom, de őszintén azt gondolom, hogy hiába jelentene szakítást a '89-es köztársaság gyakorlatával, annak parlamentáris szellemiségével mégis összhangban volna.

Szűcs Zoltán Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: 1989 alkotmány jegyzet Szűcs Zoltán Gábor vélemény Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés