Hirdetés
Művház 2020. november 22. 10:28 Forrás: Szegedi Tükör

Krausz Gergő: Szeged pulzál, még a korlátozásokkal együtt is

Új a Szegedi Nemzeti Színház társulatában, de a pályán már negyedik évét tölti a 27 éves Krausz Gergő. A kaposvári egyetemen Vidnyánszky Attila osztályába járt, a Facebookon pedig határozottan kiáll a pesti színművészetisek mellett, akik tiltakoznak az átszervezés és Vidnyánszky vezetése ellen. Hogy miként egyezteti össze a kettőt, erről is mesélt a Szegedi Tükörnek.

Hirdetés

– Kaposvárról érkezett a szegedi társulathoz. Miért váltott?

– Egyrészt magánéleti okból, másrészt úgy éreztem, kell a vérfrissítés, hiszen öt évet töltöttem el az ottani egyetemen, majd három évet a színháznál. Szegeden nem ismertem senkit, egyedül Sziládi Hajnát, aki kettővel alattam járt az egyetemen. Őt kérdeztem meg, hogy érzi magát. Amúgy az eddigi darabok címe és a rendezői névsor csábított, tetszik ez a műsorpolitika. Fogtam magam, és eljöttem a castingra.

– Sokféle színházban megfordult az egyetemi évei alatt, a fővárosi Nemzeti Színháztól Pintér Béla társulatáig. Végül miért vidéken kezdte a pályáját?

A jó színház

Hogy milyen is a jó színház, arra Peter Brook angol rendező anekdotájával válaszolt a színművész: Isten megteremti a földet és megteremti az embereket, akik elkezdik keresni az Istent, és ezért kitalálják a színházat. Nem értik, mi kell hozzá, hogy a színház jól működjön, ezért megkérnek egy angyalt, tudakolja meg Istentől, mi kell. Isten egy cetlit küld az angyallal az embereknek, amin az áll: érdeklődés. Vagyis a jó színházban minden részről ott az őszinte érdeklődés.

– Kaposvárra hívott Bozsik Yvette, és nem bántam meg, sokféle, sokszínű világ. Úgy éreztem, nem tudok semmit, tanulni szeretnék, kell a tapasztalat. Az ottani legnagyobb lecke a Rajkai Zoltán rendezte Müller táncosai volt, amire még Bodrogi Gyuszi bácsi is azzal biztatott, hogy „jól figyelj, gyerek, mert tízévente egyszer adódik ilyen”. Ott tanultam meg, és azóta is abban hiszek, hogy az embernél nincs érdekesebb dolog a színpadon.

– Vidnyánszky Attila az osztályfőnöke volt a kaposvári egyetemen. Ön pedig a Facebookon kiáll a pesti színművészetisek mellett, akik tiltakoznak az átszervezés és Vidnyánszky vezetése ellen. Összeegyeztethető a kettő?

– Abban abszolút egyetértek a srácokkal, hogy mindkét politikai oldaltól mentesen tiltakoznak, miközben rájuk sütik, hogy hamis dolgot művelnek. És az ország fele el is hiszi, hogy nemzetközi összeesküvés részesei. Támogatom őket, amilyen szinten csak tudom. Én Kaposvárra úgy kerültem be, hogy Attila már ott volt, nem éreztem a nyomást, hiteltelen lenne, ha az ellenkezőjét állítanám. Az idősebbek viszont mesélték, hogy az előzőhöz képest nem elfogadható számukra a váltás. Attila tanárként az egyik legjobb volt, akivel valaha találkoztam. Kimeríthetetlen kútfő; egyedülálló itthon az a formanyelv, amit a színpadon alkalmaz. A kultúrpolitikát hál’ istennek soha nem hozta be az egyetemre. Sőt hangoztatta, hogy mindenről legyen meg a saját véleményünk, tanuljunk meg vitatkozni. A mostani kettősség abban nyilvánul meg, hogy volt az egyetemen az az ember, akit ismertem, és van az, aki most nyilatkozik. Van erről véleményem, de ez egy személyes dolog.

„Az eddigi darabok címe és a rendezői névsor csábított, tetszik ez a műsorpolitika. Fogtam magam, és eljöttem a castingra”

– Hogy indult a szegedi évad a járványhelyzet közepette?

– Augusztusban elkezdődött, és azóta ki se látszom belőle. Próbáltam éppen az 1984-et, amikor bejött a képbe, hogy a Mágnás Miskában Pixit is játszom, és csakhamar kiderült, hogy a Johannában is leszek. Egy hét alatt párhuzamosan felkészültem a kettőre. Emellett még a beavató színházban, a Kooperálóban is játszom Ábelt. Ott pedig Ábel egy napját mutatjuk be konfliktushelyzetekkel; egyszer végigjátsszuk, aztán újrakezdjük. A nézők megállíthatják a jelenetet, beülhetnek a helyemre és improvizálhatnak, majd visszacseréljük és így tovább. Koncentráció kell hozzá, de ilyen a színház. Szóval sokfélét csinálok megint, és ez nagyon tetszik. Jön A padlás, közben a 39 lépcsőfok című előadásunkban Richard Hannay szerepét próbálom, és évad végi terv a Mária országa. És kellene alakítani egy zenekart is.

„Kaposvárra úgy kerültem be, hogy Attila már ott volt, nem éreztem a nyomást, hiteltelen lenne, ha az ellenkezőjét állítanám. Az idősebbek viszont mesélték, hogy az előzőhöz képest nem elfogadható számukra a váltás. Attila tanárként az egyik legjobb volt, akivel valaha találkoztam”

Kőművessegédnek állt

– Apukám kőműves, anyukám óvodai dajka Pétfürdőn. Sokat szerepeltem vers- és mesemondó versenyeken, vitt a magyartanárom. Általános iskolában még színjátszó körbe is jártam, és amikor megkérdezték a szüleim, milyen irányban akarok továbbtanulni, csodálkoztak is, amikor azt mondtam, nekem annyira tetszett a színjátszás, hogy megpróbálnám – mesélte Krausz Gergő a kezdetekről. – Azért rávettek, hogy legyen B tervem is, a bölcsészkar, de úgyse lettem volna jó magyar–történelem tanár. Pestre a Színművészetire nem vettek fel, Kaposvárra viszont igen, úgyhogy el is dőlt. Máig számítok a szüleim véleményére, megbeszélem velük a dolgaimat. Sőt tavasszal és nyáron, amikor nem volt színházi munka, beálltam apukám mellé segíteni.

– Volt már több. Milyen lesz az új együttes?

– A legmeghatározóbbat, a Nem késő abbahagyni zenekart az egyetemi osztálytársaimmal hoztuk létre. Volt olyan nyár, amit végigturnéztunk, imádtam. Koncertszínházat találtunk ki irgalmatlan mennyiségű kellékkel, jelmezzel: ha koncert kellett, olyanra hangoltuk, ha színház, akkor arra, amúgy volt arany középút is. Kaposvári színészkollégáimmal sokkal inkább buli jellegű gálaegyüttest hoztunk össze. Itt is agyalgatunk, állunk is össze gyorsan, vannak már szövegek, én inkább zenét írok sokat. Szóval a hogyant már kitaláltuk, a mikor még kérdés ebben a covidos időszakban.

– Milyenek a kollégák?

– Nagyon kedvesek, ennyire befogadó közösséggel rég nem találkoztam. Olyan a társulat, mint egy család, ami ritka. Kóvályogtam például, mint egy kis árva a hatalmas színházépületben, nem tudom, hányszor tévedtem el, de mindig jött valaki, és segített. Az évadnyitó társulati ülésen is csodálatos volt látni az énekkart, a tánckart, mindenki részt vett, és látszott, hogy egyként ugyanazt akarjuk: dolgozni.

– Milyenek a nézők? Mások a járványhelyzetben, mint máskor?

– Óvatosabbak, kevesebben jönnek és kevesebben is jöhetnek. Másrészt viszont, akik beülnek, azok hatványozottan jelen vannak. Érdekes az az energiatöbblet, ami a nézőtér felől áramlik. Masszív figyelmet és óriási szurkolást érzek. Amikor már látom is a nézőket az előadás végén, még inkább érzem, hogy nagyon szoros kapocs jön létre köztünk. Egészen elképesztő. És az is, ahogy vigyázunk egymásra, betartjuk az előírásokat, hiszen a színház működése a tét.

„Olyan a társulat, mint egy család, ami ritka”

– Végül a kötelező kérdés: milyen Szeged? Hogy érzi magát?

– A kollégák már körbevittek, sok mindent megmutattak, sok mindenről csak meséltek, hallottam legendákat. Fura, mert Kaposvárhoz képest ég és föld a különbség. Ott szűk körben éltünk közösségi életet, itt meg az egész város pulzál, még most is a korlátozásokkal együtt. Sajnálom, hogy a borfesztivált még nem élhettem át. Azt viszont érzékelem, hogy nem véletlenül emlegetik Szegedet a napfény városaként, mert itt mindenki mintha fel lenne töltődve energiával. Élet van, miközben nemakkora a nyüzsi, mint Pesten, ahol négy évig laktam. Azt a fajta tempót is nagyon szerettem, talán elég is lett belőle. Itt meg egyensúlyban van a pezsgés, és hogy nincs akkora tömeg, amire már azt érezném, hogy összenyom. Bár van autóm, biciklivel járok, kollégáktól kaptam a bringát, nincs távolság, mindenhová eljutok negyedóra alatt. Bár a színházi szerződésem egy évre szól, remélem, a következő évadban is találkozunk. Sokáig szeretnék maradni.

Dombai Tünde

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: interjú Krausz Gergő Szegedi Nemzeti Színház Szegedi Tükör színház