Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2020. november 18. 12:11

Sinkovics Gábor: A csend


Hirdetés

„A hajnal derengő fényei. Hazafelé kihalt az utca, az éjszaka lassan véget ér, és valahol, máshol kezdődik újra. Semmiben keringő salak a Föld, a néma csillagok között hallod, ahogy éjszaka sikítok, hallod, ahogy elnyeli a csend. A csend, a csend, a csend, a csend, a csend...”
vidám dalocska

Talán a csend segít. A férfi arra gondolt, hogy kinyitja az ablakot, lenéz a panelház negyedik emeletéről, aztán ha üres a járda ott lent, nem mászkál senki, sem palotapincsivel, sem ideges tacskóval, akkor kihajítja a tévékészüléket. Majd némi hezitálás után utána dobja a telefonját is. Eljátszott a gondolattal, talán ez segít – nem nézni a híradót, nem olvasni a híreket, nem tudni semmiről, ami körülöttünk a világban történik. Talán ez lenne most a legjobb. A férfi túl a hatvanon félt a vírustól, de még jobban félt attól az ellenséges, gyűlölködő, megosztó hangulattól, ami az országot jellemezte. Nyugalomra vágyott, egyszerű, hétköznapi életre. Pörkölttel, korsó sörrel, a hétvégén sétával, valahol a város melletti erdőben. Vajon lesz még ilyen? A férfi kinyitotta az ablakot és kinézett. Este háromnegyed kilencet mutatott az óra, az utca ott lent tökéletesen kihalt volt, csak a néhány éve felszerelt, halványan, rosszkedvűen pislákoló lámpák fénye imbolygott az üres térben. Ránézett a tévékészülékre, három éve vette részletre, egy pillanatra eszébe jutott, hogy a meccseket azért szereti nézni, meg a régi jó magyar filmeket Latinovits Zoltánnal, Sinkovits Imrével, a gyönyörű Venczel Verával. És kedvelte a reklámokat is, az egyik kedvence az volt, amikor egy csinos nő puffadástól szenvedve a csodaszer elfogyasztása után elégedetten, boldogan jön ki a klotyóról. Becsukta az ablakot, a hűvös novemberi este mint valami besurranó tolvaj jött be odakintről, és bekúszott a trottyos melegítőgatyájába, be, egészen a lágyékáig. Bekapcsolta a tévét, és a rázúduló, rádőlő világ szinte agyonnyomta.

Korábban próbált naprakész lenni.

Még az amerikai elnökválasztást is végigkövette, és megnyugvásként hatott rá Joe Biden győzelme. Ki nem állhatta Trumpot, amikor meglátta valamelyik hírműsorban, hangosan szidta. Ripacs pojácának tartotta. A harsány pozőr veresége azt üzente neki, talán van remény, hogy egyszer visszatér a normális élet Magyarországon, hogy eljön a fegyverletétel ideje, hogy nem lesznek „igazi magyarok” és a többiek, hogy itt nem uszítják majd egymásnak magyart a magyarral. Aztán az egyik híroldalon azt olvasta egy bizonyos Brendan O’Neill brit elemző írásában, hogy Joe Bidennél unalmasabb ember nincs is a Földön.

„Szavazzon Bidenre, és tegye újra unalmassá az elnökséget...”

– Unalomra vágyom, igen. Elsősorban politikai unalomra. Ez járt a férfi fejében amikor elolvasta ezt. Elég a felfokozott izgalomból, a mi és ti-szerű megosztottságból. Az egyik és a másik oldal gyűlölködéséből. Itthon is unalomra vágyom. Unalmas politikusokra, akik csendben teszik a dolgukat, és hagynak élni.

Lehalkította a tévét.

A villódzó képernyőn véget ért a köztévé hírműsora. És eszébe jutott mit is olvasott róluk, hogy ott már nem is titkolják, mi több, értekezleten ki is mondják, hogy a Fideszt kell szolgálni, s akinek ez nem tetszik, az nagyjából el is húzhat innen. Közpénzből, évről-évre emelkedő, milliárdos nagyságrendű közpénzből.

– Az én pénzemből.

Enyhe idegesség futott végig a férfin, kikapcsolta a készüléket. Kezébe vette a telefonját, és elkezdte böngészni a híreket. Számok, adatok zúdultak rá mindenhonnan. Betegekről, kórházban ápoltakról, lélegeztető gépen tartottakról, halottakról. Az apokalipszis lehet ilyen, gondolta. Elképzelni sem tudta, hogy az egészségügyben dolgozók hogyan bírják a harcot a betegséggel, milyen ember feletti küzdelmet folytatnak, vesztett állásból a járvánnyal. Vannak ágyak, van hová fektetni a haldoklót, de nincs hozzá személyzet, ápoló, orvos.

Csak kórházba ne kerüljek – ez járt a fejében. Szinte látta maga előtt, ahogy az a szombathelyi asszony, elmegy a háziorvoshoz, ilyen-olyan panasszal, az meg beutalja őt a kórházba. És látta azt is, ahogy a nő hazamegy, a lépcsőházban még beszélget a szomszédokkal, majd becsukja az ajtót, körbetekint a szerényen berendezett lakótelepi lakásban, mintegy felméri, utoljára felméri, mi is az ő „gazdagsága” régi kredenc, kopottas huzatú fotelek. Saját kézzel varrt függönyök, aztán kinyitja az ablakot és ahogy megcsapja a hideg, tán még egy pillanatra visszahőköl, aztán...

Aztán ugrik.

Ez is egy megoldás, gondolja a férfi. Csakhogy neki tériszonya van, már a magasföldszinten is imbolyogva megy. Nézi tovább a híreket, s azt olvassa, hogy a kaszinók járvány alatt is működhetnek.

A pénzcsináló gépek.

Mert ez a rendszer másról sem szól, csak a pénztermelésről – a folyamatosan működő, csörömpölő, csilingelő pénz-automatáról.

Mi lesz velünk, ha Brüsszel majd elzárja a pénzcsapot, ha a miniszterelnök kurucos virtustól vezérelve tovább blokkolja az Uniót, mondván, ez az ő szabadságharca. Vajon miért fél a jogállamiság tézisétől? Talán mert retteg a lelepleződéstől.

A hopp, ott meg rövidke írás, egy új, a legújabb stadionépítésről, amit egészen meglepő módon megint a „leleményes Hugó” a mi gázszerelőnk építtethet. Legalább a sportot, a sporthoz fűződő szenvedélyt ne vegyék el tőlünk. Nézte a magyar fociválogatott fontos győzelmét Izland ellen, és ugrált a góloknál. Tán még meg is könnyezte a győztes találatot. Gyerekkora óta imádja a labdarúgást. A tévében leste riadtan amikor a csehszlovákok Marseille-ben győztek a magyarok ellen. Közben hallgatta, ahogy apja hangosan szentségel, és a világvégét emlegeti. És ott zokogott a Népstadionban, amikor egy langaléta svéd, Ralf Edström a zöld gyepre bólintotta a lasztit, az meg bepattogott szegény Bicskei Berci mellett a bal sarokba, azzal lett három–három és a magyar csapat veretlenül esett ki a világbajnoki selejtezőből. És már bekészített pezsgővel, Szovjetszkoje Igrisztojével várta 1986-ban, hogy Irapuatóban majd mindenért bosszút állunk a ruszkikon. Null–hat lett a vége.

A szurkolás szenvedélye ott volt és ott van benne. Ezért háborodott fel a meccs másnapján, amikor azt olvasta:

„Az Eb-re jutás ha tetszik, ha nem, visszamenőleg igazolja az elmúlt évtized erőfeszítéseit, a stadionépítéseket, a külföldi edzők szerződtetését. A nulláról induló, hatalmas nemzetközi versenyben munkához látó akadémiák tevékenységét, a klubok megújítását...”

Hát mi ez a magyarázkodás?

Mi ez a szájbarágó, olcsó propagandaszöveg?

  • Ez nem a Felcsút, vagy valamelyik fideszes káder által irányított másik műcsapat.
  • Ez a mi magyar válogatottunk, ezt nem sajátíthatja ki semmilyen rendszer, semmilyen seggnyaló újságíró, propagandista. Bárki.
  • Egy a zászló.
  • Akármekkora a tábor – a zászló egy.
  • Piros, fehér, zöld.
  • A pályán, a zöld gyepen, a vízben, a parketten egy Magyarország van.
(fotók: MLSZ Facebook-oldala)

Letette a telefonját is, elálmosodott. Odakint senki és semmi nem mozdult.

Talán a csend segít.

Kikapcsolni tévét, telefont – és talán az agyat is, különben belehülyül az ember.

És nem mindegy, hogy az ablakon a tévé, vagy maga az ember repül ki.

Nagyon nem mindegy.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: foci jegyzet labdarúgás magyar labdarúgó-válogatott Sinkovics Gábor vélemény
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés