Túl a városon 2020. október 28. 13:05

Az ellopott forradalom – Sinkovics Gábor jegyzete


Hirdetés

„A kapitalizmus túlélte a kommunizmust, nincs más hátra, minthogy felfalja saját magát”
Charles Bukowski

„Egész életemben csak hazudok nektek, s ezért busásan megjutalmaznak”
Frédéric Beigbeder

Volt bennem egy furcsa érzés. Valami megmagyarázhatatlan üresség. Ahogy bandukoltam a szinte tökéletesen üres Balaton-parti kis utcán. Jött velem egykedvűen, szótlanul a nagyfejű kutya, rajta is, rajtam is maszk, ahogy illik, és közben hallgattam a Rammstein zakatolását – Das Tempo. Délután volt, október 23-a délutánja, és akkor döbbentem rá, hogy mi a baj: nem mondott beszédet a miniszterelnök úr. Pedig ez az ő napja.

Az Önöké.

Ilyenkor szokott, mondjuk a Terror Házánál Marika néni társaságában a vendégszeretetét élvezve szólni a néphez – a hűséges népéhez.

Jó volt sétálni a víz mellett, léleksimogató látvány, ahogy perlekednek egymással a kacsák, ahogy fodrozódik, spriccel a víz, és ahogy ott a távolban magasodik a Tihanyi Apátság.

Az is az Önöké.

Szinte már várja az ember, hogy a különleges hangulatú településnek majd új címere lesz, benne egy kicsit leeresztett futball labda, egy csőkulcs és egy török gyártmányú, akciós gázkazán. Ott jól érzik magukat ezek a sikeres emberek. A mi példaképeink. Távol a panelproliktól, távol a valóságtól.

Azon még nem gondolkodott el, miniszterelnök úr, hogy a lakótelepek népe, legalábbis a többsége a nagyvárosokban miért szavaz önök politikája ellen? Valószínűleg nincs idejük, vagy energiájuk lesni, a köztelevízió korrekt hírműsorait, mert fáradtak a melótól, már persze, ha van nekik egyáltalán. Meg aztán a hatodik meg a nyolcadik emeletre már nem olyan egyszerű felcipelni a krumpliszsákot, mint valami szimbólumot.

Beszélnie kellett volna a forradalom ünnepén, miniszterelnök úr.

Beszélnie, hogy a saját tábora, megtapsolhassa. Azok pedig, akik ki nem állhatják, újra szembesülhettek volna a ténnyel, hogy ön ereje teljében van, harcra kész, ahogy mindig. És lehetett volna komcsizni, ezen a napon aztán megállás nélkül erről beszélni, pufajkásokat emlegetni, és az utódaikra mutogatni. Az utódaikra, akik közül sok, nagyon is sok itt van, itt él közöttünk, apró szépséghiba, hogy az önök táborában is van bőven belőlük.

Velünk élő történelem.

Beszélnie kellett volna a népéhez, miniszterelnök úr, mert így ellopták öntől a forradalmat.

El bizony.

És fájdalom: nem a teszetosza ellenzék, nem valami súlytalan párt megmondóembere – hanem az ifjúság.

Azok a fiatalok, akiket már nem tudnak hülyíteni.

Nem bizony. Minket még lehetett. Minket, öregecskéket, és az előttünk élő megannyi generációt. Mert mi azt szoktuk meg, hogy hülyítenek bennünket, ebben nevelkedtünk, Kádár apánk gondoskodott rólunk, és mi elalvás előtt a plüssmacit, vagy a hús-vér nőt magunkhoz ölelve megköszöntük neki. Azt el kell ismerni, hogy önök tökéletesen működtetik az időgépet. Kitalálták, szinte ugyanazt az életformát nekünk, ami a szocializmusnak becézett zűrzavart is jellemezte.

Ne gondolkodjunk.

Ez itt a lényeg.

Az Önök receptje látszólag tökéletes: az ember menjen be a templomba, hallgassa végig a pap szónoklatát, az igehirdetést, abból aztán megtudjuk, hogy ki a jó, ki az igaz magyar ember. Az egyház körüli megszámlálhatatlan szexuális botránnyal pedig ne foglalkozzunk, az ember gyarló, még reverendába öltözve is. Aztán uzsgyi haza, jöhetnek a köztévé hírei, a néha idegesnek tűnő Balázska a szánkba rágja a valóságot sok-sok milliárdnyi közpénzből. Aztán este jöhet egy jó kis beszélgetős műsor, és a képernyőn keresztül arcon köpnek bennünket az igazsággal, egyetlen igazsággal.

De nem mindenki vevő erre.

Frédéric Beigbeder írta egyszer:

„Mindenütt jelen vagyok, nem szabadulhattok tőlem, bármerre néztek, az én reklámjaim a királyok. Megtiltom, hogy unatkozzatok. Nem engedem meg, hogy gondolkozzatok. Az újdonság terrorizmusa révén adom el nektek a semmit. Kérdezzetek csak meg egy szörfözőt ahhoz hogy a víz felszínén maradhasson, alatta légüres térnek kell lennie. Szörfözni annyi, mint egy tátongó lyuk fölött siklani, az internet hívei ezt ugyan olyan jól tudják, mint a Lacanau-i bajnokok. Én rendelem el, hogy mi az igaz, mi a szép, és mi a jó...”

Ismerős gondolatok, igaz?

Beszélnie kellett volna, miniszterelnök úr.

Megszólalni az ünnepen, hogy legalább reményt, vigaszt adjon a népének az egyre terjedő járvány közepette. Szükség lett volna a jó szóra, a biztatásra, mert a helyzet bizony kilátástalan, akár a vírus terjedéséről, akár a lét elviselhetetlen könnyűségéről beszélünk. Túlélni a járványt. Túlélni valahogy, valamikor, aztán nagy levegővétel, és jöhet a versenyfutás az idővel. Hogy az ember még élvezzen valamit ebből az élet nevű társasjátékból. Hogy legyen munkája, és hogy legyen értelme kikelni, kikászálódni az ágyból kedden, vagy épp szombaton. De ön nem beszélt, miniszterelnök úr, mondván, nem kellenek a tömegrendezvények, veszélyes dolog összeterelni a híveit, és milyen igaz. Azzal pedig ne foglalkozzon senki, hogy a Fradi–Újpest futballmeccsen több mint tizenötezren szurkoltak, bizonyára nem ölelkeztek a góloknál, nem ugrottak egymás nyakába, és persze mindenki maszkot viselt.

Spongyát rá.

Vajon mire gondolt, miniszterelnök úr, amikor látta vonulni azt a több mint tízezer embert a forradalom napján a Műegyetemtől elindulva, el, egészen az Uránia moziig? Több mint tízezer emberre már nem mondhatják azt az unalmas, tehetségtelen, agymosott megmondóemberei, hogy: „néhány tucat hőbörgő” vagy „piás hülyegyerekek” ez már tömeg volt, jelentős tömeg. És nekik, ennek az új és még újabb generációnak már nem elég a süket szöveg, az álszent propaganda, a hazafias lózung.

  • Ők már gondolkodnak.
  • Nem úgy, mint mi.
  • Nekik már önbizalmuk van, számukra természetes a gondolat és a vélemény szabadsága.
  • Ők ebbe nőttek bele.

Ellopták a forradalmat öntől, miniszterelnök úr.

Ők csinálták meg a magukét, némán, méltóságteljesen, dühödten. És nem akarok én itt újra meg újra Párizzsal és hatvannyolccal előhozakodni, erőltetett párhuzamot vonni, a diáklázadás és a színművészetisek harca között, de idézném Heller Ágnest:

„Annak idején, amikor néhány hónap múltán vége lett a nagy izgalmaknak, és a nagy reményeknek, azt lehetett hinni, hogy a párizsi május és a prágai tavasz emléke egyaránt nyomtalanul el fog tűnni. Ma már tudjuk, hogy az az év előkelő helyet foglal majd el a második világháború utáni korszakról szóló történelemkönyvekben...”

Így lesz ez a színésznövendékek lázadásával is.

Lehet rájuk legyinteni, mondhatja azt az ön motyogó szócsöve cinikusan, hogy „valójában mellettünk tüntettek...” küldhet oda katonát, tengerészgyalogosokat, huszárokat – nem adják fel, és mennek tovább – és mennek bele a mi történelmünkbe.

Felkavaró látvány volt az a néma menet.

Különösen most, ebben a maszkvilágban.

Dacolva járvánnyal, lelki terrorral, a hatalom gőgjével, és arroganciájával, lekapcsolt internettel, szabadságra küldött takarítónővel. Csak ment és ment az a sok ember.

Őket komcsizni, libernyákozni aljas dolog.

Aljas és nevetséges.

Frédéric Beigbeder még azt is írta:

„Ó de jó behatolni az agyatokba, elélvezek a jobb féltekétekben, már a vágyatok sem a tiétek, a magamét ültettem be helyette, megtiltom, hogy csak úgy véletlenszerűen vágyjatok valamire. Vágyatok több milliós beruházás eredménye, én döntöm el ma, hogy mit akartok holnap...”

Most még ön dönti el, miniszterelnök úr.

Látszólag ön dönti el.

PR- és marketingdemokrácia a miénk.

De a gondolkodó ifjúság egyszer majd átveszi a szót.

Csendes a Balaton, itt most nincs szó, se hangos, se halk, nincsenek érvek, nincsenek ideológiák, csak a víz fröcsköl, Rammstein zakatol. A kutya cammog. És ez jó, ez nagyon jó. Távol a valóságtól saját világot teremthet az ember.

De egyszer majd nem lesz hová menekülni.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: jegyzet Orbán Viktor Sinkovics Gábor SZFE Színház- és Filmművészeti Egyetem vélemény