Hirdetés
Hirdetés
  • Kezdőlap
  • Hírek
  • Túl a városon
  • Az irányt, az utat kijelölték az SZFE diákjai – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete a forradalmak természetéről
Túl a városon 2020. október 27. 13:19

Az irányt, az utat kijelölték az SZFE diákjai – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete a forradalmak természetéről


Hirdetés

Október 23-án méltóságteljes, tízezres tömeg vonult a Műegyetemtől, az 1956-os forradalom egyik emblematikus helyszínétől a Március 15-e tér érintésével, fáklyagyújtás után a Vas utcához, az SZFE-s diákok központjáig. A helyszínen még a beszédek előtt felhangzott a németalföldi szabadságküzdelem mártírjáról elnevezett Egmont-nyitány is, az 56-os forradalom és az akkoriban mindennapos 56-os megemlékezéseknek köszönhetően a 89-es békés átmenetnek is az egyik szimbóluma.

Ezekben a koronavírustól sújtott időkben kevés felemelőbb dolog történt Magyarországon mint az SZFE-s diákok ellenállása az Orbán-rezsim erőszakos intézkedéseivel szemben egyetemük átalakítására. Nem csoda, ha ilyen sok embert ügyük mellé tudtak állítani: szervezkedésük önzetlen, kockázatvállaló, kiállásuk heroikus és – mint nem egyszer elhangzott már velük kapcsolatban, bátran szakít a behódolás, különalkuk keresésének kultúrájával. Október 23-i tüntetésük ennyiben nemcsak a külsőségeiben volt forradalmi, de tartalmában is.

(fotók: Színház- és Filmművészeti Egyetem HÖK Facebook-oldala)

Más dolog persze egy forradalmi gesztus és egy forradalom.

Az Orbán-rezsim elleni tiltakozások pedig nagyon messze vannak egy valódi forradalomtól. Ez alól eddig az SZFE erőszakos átalakítása elleni tiltakozás sem kivétel. Pedig egyáltalán nem tűnik túlzásnak, hogy egy rezsim, amelyik magát amúgyis rendszerváltásként (a NER létrehozásáról szóló nyilatkozatot kötelező volt kihelyezni középületekben, akárcsak a köztársasági alkotmányt felváltó alaptörvény szövegét) és forradalomként („Nem egyszerűen arról van szó, hogy Magyarországon megtörtént a hatodik szabad választás. Sokkal nagyobb dolog történt a mai napon Magyarországon. Ma forradalom történt a szavazófülkékben” – mondta a rendszeralapító Orbán Viktor 2010. április 25-én.) határozta meg, forradalmi válaszra számíthasson. A hatalmat birtokló csoport olyan mélyre eresztette gyökereit a társadalomba, az államapparátusba, a gazdaságba, az erőszakszervezetekbe, hogy csak egy radikális változástól remélhetjük, hogy egyszer majd megszabaduljunk tőlük.

Ahogy 56-ban skandálta a tömeg: „Nem állunk meg félúton!”, úgy most sem lehet majd kevesebbel beérni.

Ez a forradalmak természete. Ha ezt valaki kikérné magának, gondoljon arra, vajon mennyivel radikálisabb az, amit én mondtam, mint amit Orbán Viktor mondott 2010-ben a forradalomról.

Mindettől még messze vagyunk. 1956 forradalommá válásának legfontosabb feltétele sem az volt, hogy egy csoport a maga közegében felmondja az autoriter politikai rend stabilitását biztosító kompromisszumokat, az önkorlátozást, hanem, hogy egy lokális ellenállási góc képes legyen – némiképp váratlanul, de egyáltalán nem előzmények nélkül – lángra lobbantani egymástól független elégedetlenségeket és egy széles társadalmi koalíciót életre hívni.

56-ban ez valamikor október 23-a reggele és 24-re virradó éjszaka között történt meg, amikor a felvonuló egyetemista tömeg ezrével vonzotta magához a más csoportokhoz tartozókat, állította maga mellé a lövöldöző AVH-sokkal szemben a rendőröket és katonákat a Rádió előtt, mozgósította a gyári munkásságot és hívta életre órákon belül a helyi közösségek önkormányzó intézményeit és rendfenntartó szerveződéseit.

Hogy ez mennyire lényeges volt, azt mi sem mutatja jobban, mint a forradalom leverése utáni korszak nemzeti közmegegyezésének fontos részét képező ellenzékpolitika: az első évek nyílt, erőszakos elnyomását később az az alapelv váltotta fel, hogy mindaddig elég titkosszolgálati eszközökkel kontroll alatt tartani az értelmiségi ellenzéki mozgolódásokat, amíg azok nem próbálnak kapcsolatot találni a munkássággal, ahogyan ezt korabeli pártdokumentumok világosan leszögezték.

A mai rezsimnek is megvan a maga ellenzékpolitikája, és ez összemérhető a Kádár-rendszer stabilitását garantáló politikával, még ha a különbségek szembeötlőek is. Három fontos alapelv (már ha szabad elvnek beállítani meglehetősen pragmatikus politikai megfontolásokat) tűnik lényegesnek ma:

1. A legfontosabb, hogy a Fidesz szavazótáborát minden áron egyben kell tartani.

A 2010 előtti időkkel összevetve óriási politikai kampányok, a média feletti kontroll, a választási rendszer átszabása azt szolgálják, hogy ez a tábor intakt maradjon, s a választók „legnagyobb kisebbségének” segítségével megőrizhessék hatalmukat. A cél maga természetesen legitim, az eszközök nem mindig azok.

2. Másik fontos alapelv, hogy a politikai ellenzék megosztott maradjon, szavazótáboruk ne adódjon össze és így ne emelkedhessen fel a választásokon érdemi riválisuk.

Nem csak a centrális erőtér, a kamupártok szolgálták ezt a célt, de az is, hogy az ellenzéki politizálás gazdasági erőforrásait is igyekeztek minél jobban lepusztítani. A magyar gazdaság és társadalom fokozatosan egy olyan modellre tért át, ahol a személyi függőség, a különalkuk rendszere révén senki sem kockáztathatja meg, hogy a hatalom jóindulatára tekintet nélkül kövesse a saját céljait. Így fenntartható egy olyan mértékű politikai versengés, amely ugyanakkor nem fenyegeti a hatalmon maradásukat.

3. A harmadik, és témánk szempontjából leginkább releváns elv pedig az, hogy a szűkebb politikai szférán kívül a represszió és kooptálás eszközeinek váltogatásával biztosítják hatalmi fölényüket a különféle érdekcsoportokkal szemben (legyenek azok szakszervezetek, autonóm kulturális intézmények, szakmai csoportok) és, némiképp paradox módon, az itteni küzdelmek éppen azért nem képesek kilépni a saját korlátaik közül, mert amikor megtennék és felmondanák a különalkuk rendszerét, pillanatokon belül a pártpolitikai térben találnák magukat, amely maga is bele van már tagolva az Orbán-rezsim hatalmi rendjébe.

A rezsim minden gond nélkül találhat sorosista összeesküvőket minden lokális érdekkonfliktus mögött, mert ez népszerű a saját táborában (lásd első alapelv) és mert az ellenzék erőtlen támogatása semmit sem tesz hozzá semmihez (lásd második alapelv), viszont nem teszi lehetővé a lokális érdekkonfliktus kiszélesítését sem, erős társadalmi koalíció felsorakoztatását az ellenálló ügye mellett (lásd harmadik alapelv).

Ebben a tekintetben kifejezetten megtévesztő, hogy időről időre több tízezres tüntetések tudnak szerveződni az újabb és újabb lokális ellenállások támogatására. Ez a 40–80 ezres ellenzéki tömeg végigkíséri az Orbán-rezsim történetét és abban a tekintetben eddig sem játszott nagy szerepet, hogy nem csökkentette érdemben a Fidesz-szavazótáborát (bár sok köztük az exfideszes), vagyis nem sérült az első alapelv; 2018-ig nem vált egy erős egységes ellenzéknek sem szervezeti, sem szavazói erőforrásává: meglehetősen sokféle csoportot támogatnak ezek az emberek, de még csak nem is nagyobb részük vesz részt pártok belső életében (lásd a második alapelvet); és ami a legfőbb, ezek az emberek elsősorban magukat, 40–80 ezer szervezetlen magánembert, képviselnek, nem szakmai közösségeket, intézményeket stb. (lásd harmadik alapelv). Az utóbbi különösen érdekes: bár az elmúlt tíz év egyik legzavaróbb rituáléja volt a nagy tüntetéseken a különféle csoportok képviselőinek beszédeinek elhangzása, amit a közönség gyakran unt, ezek a szolidaritást kifejező megszólalók valójában nemigen képviseltek tömegeket. Közülük a legerősebbek, a szakszervezetek időtlen idők óta nem képesek nagy sztrájkokat szervezni, az SZFE ügyében leginkább releváns egyetemi oktatói és hallgatói szervezetek pedig hét-nyolc éve nem tudják mobilizálni a saját közegüket.

Innen nézve különösen érdekes az, hogy ma az SZFE ügye még mindig SZFE-ügyként ismert és a diákokat hősies kiállásukért, szép beszédeikért, csodásan szervezett tüntetéseikért, a színész szakmát példaszerű szolidaritásukért ünnepelhetjük, holott az SZFE-ügynek nem kellene szükségképpen csak az SZFE-ről szólnia (vagy legfeljebb az olyan elvont eszmékről mint a szabadság vagy az autonómia, ami ebben a tekintetben mindegy is). Mert ami a felületes szemlélő számára SZFE-ügynek tűnik – és ez így kényelmes a rezsim szempontjából is -, az valójában egy évek óta zajló összegyetemi ügy, ami elkezdődött még 2010 után an NKE nevű intézmény létrehozásával, ami Navracsics Tibor hajdani kormányzati erős ember személyes ügye volt és egy újfajta közszolgálati étosz kialakítását tűzte ki célul, valamint tandíj általános bevezetési kísérletével (ez elbukott az akkori makacs diákellenállásnak köszönhetően), majd folytatódott kisebb-nagyobb egyetemi átszervezésekkel és az egyetemi autonómiát a gyakorlatban halálosan megsebző kancellári rendszer bevezetésével, ami kormánymegbízottak kezébe adta az egyetemek gazdálkodása feletti felügyeletet. Nem véletlen, hogy mára már nincs szervezett egyetemi intézményi ellenállás.

  • 2018-ra aztán készen állt egy radikális egyetemi átalakítási terv, amelybe illeszkedett az MTA átalakítása is, a kutatóhálózat államosítása és szétszabdalása, egy részének az egyetemekhez integrálására. Ez a terv végülis átmenetileg elbukott, mert bár az MTA egy év ellenállás után behódolt, morálisan megsemmisítve magát, ám szakpolitikai értelemben egy kompromisszum született (íme, a represszió és kooptálás szép példája), amikor a kutatóhálózat egyben maradt és így nem vesz részt egyelőre az egyetemi reformban.
  • Az újabb lépés a Corvinus Egyetem átalakítása volt, ahol gyakorlatilag privatizáltak egy állami intézményt, hatalmas vagyonával együtt, sőt, hozzácsaptak olyan mennyiségű részvényt, amihez méretű tőkeinjekció elképzelhetetlen lenne a többi egyetem esetében, mert ennyi részvénye egyszerűen nem lenne a magyar államnak. Ez a Corvinus-átalakítás viszonylag csöndben zajlott, bár volt némi tiltakozás a diákok részéről, ám sem az egyetem oktatói, sem a többi egyetem nem törődött vele. Miért? Mert nem az ő ügyük volt, s mert a Corvinus átalakítása megintcsak a represszió és kooptálás ügyes egyensúlyán alapult: ugyan melyik közgazdász tiltakozna jó szívvel az ellen, hogy az egyeteméből egy gazdag magánintézmény legyen?
  • Majd, miután ez az átalakítás lezajlott, hat újabb egyetemet alakítottak át alapítványi formába, köztük az SZFE-t. Ezek még messze nem az összes egyetemet érintik, nem is a legnagyobbakat, hanem nagyrészt olyanokat, ahol az alapítványi forma sokaknak vonzónak tűnhet, akkor is, ha ehhez nem társul a Corvinuséhoz hasonló vagyonjuttatás, és ahol az alapítványt irányító, nagyrészt a rezsim embereiből és gazdasági hátországából érkező szereplőkkel szemben érdemi ellenállásra nem lehetett számítani. Így lett például a Miskolci Egyetem első számú vezetője a hivatalban lévő igazságügyminiszter, a Fidesz egyik új erős embere, Varga Judit lett, sok helyen meg fontos helyi vállalkozók, hatalmas iparvállalatok, bankok emberei ültek be a kuratóriumokba.

Az új egyetemi modell kialakítása az Orbán-rezsim három alapelvének példaszerű megvalósítása, s célja aligha lehet más, mint a legnagyobb autonóm intézmények betagolása a NER egész társadalmat átszövő hatalmi rendszerébe, amelyben végképp elmosódnak a Fidesz, a magyar állam és a gazdaság határai. Miért beszélünk akkor mégis SZFE-ügyről? Azért, mert az SZFE egy sajátos anomália: nem csak a diákok lelkesedése miatt, de azért is, mert az átalakítás egy olyan közeget érintett, amelyet a kedvezményezett Vidnyánszky Attila már régóta, politikai alapon polarizált: egyik oldalon ő, a másikon majdnem mindenki más. Kooptálásra itt nemigen van lehetőség. A behódolóknak nincs mit ígérni. Vidnyánszky kiszorítani próbál, nem uralkodni. Ezt tette, mikor Kaposváron szerzett tanszéket magának, ezt tette a Nemzeti társulatával is. Így marad a represszió az egyik oldalon és a másikon: az ellenállás. Csakhogy, mivel az összes többi esetben egyelőre működik a különalkuk rendszere, az SZFE ellenállása céljaiban és potenciális szövetségesek terén is szükségképpen elszigetelt marad mindaddig, amíg az egyetemi fiatalok rá nem ismernek a saját személyes ügyeikre az SZFE-ügyében. Addig szabadon lehet őket sorosozni, gyurcsányistázni, mert nincs semmi jelentősége. Addig a miniszter szabadon szellemeskedhet a tiltakozások céljairól. Mindez nem fog számítani. Számítani, mondom, akkor fog, ha az SZFE példája ragadóssá válik és sorra egyre többen kezdik felmondani a helyi különalkuk rendszerét.

Majd akkor lesz itt igazi forradalom. Hogy ma nem itt tartunk, arról persze nem az SZFE-s hallgatók tehetnek, hanem mi többiek, mi mind.

Szűcs Zoltán Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Budapest demonstráció jegyzet október 23. SZFE Színház- és Filmművészeti Egyetem Szűcs Zoltán Gábor tüntetés vélemény
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés