Hirdetés
Túl a városon 2020. október 21. 11:49

Sinkovics Gábor: Beledöglünk.hu


Hirdetés

„Mindenki az utcán látható, az emberek beszéddel hessegetik el gondolataikat, perelnek, vagy egymás után sóvárognak, s a párokkal és zsivajjal megtelt város a júliusi vörös égbolt alatt a ziháló éjszaka felé sodródik. A körutakon egy ihletett aggastyán keresztülhatol a tömegen, minden este nemezkalapban hatalmas csokornyakkendővel, s szünet nélkül ezt ismétli: „Nagy az Isten, hozzá jöjjetek” – mindez hiába, mert mindenki ellenkező irányba lohol, valami felé, amit alig ismernek, vagy ami úgy látszik sürgősebb nekik, mint az Isten. Kezdetben amikor azt hitték hogy ez a betegség is olyan, mint a többi, még a vallás is megmaradt, a vallást megillető helyen. De amikor észrevették, hogy komoly a dolog, visszaemlékeztek az élvezetre. Mindez a szorongás, amely napközben kiül az arcokra, ilyenkor az izzó és poros alkonyatban valami riadt izgalomban oldódik fel, abban a suta szabadságban, mely egy egész népet lázba hoz. Én jómagam is olyan vagyok, mint ők. No ugyan! A halál semmi a magamfajta embereknek. Esemény, mely igazolja őket…” Albert Camu: A pestis

Lehet-e biztonságosan smacizni?

Erre kérném a választ a tisztelt Operatív Törzstől, mert az ember már csak olyan, hogy ragaszkodik a szokásaihoz, és hát csókcsata nélkül is lehet élni. De nem érdemes. Ez a kérdés akkor jutott eszembe, amikor néhány napja Balatonfüreden belesodródtam az úgynevezett szüreti mulatságba. Tudja, Cecília asszony, olyan volt ez az egész, mint amikor még normálisan éltünk. Jól, rosszul – de a szokásainknak megfelelően. Ha kedvünk szottyant, leittuk magunkat a sárga földig, hangosan óbégattunk, ilyen-olyan borfesztiválon, a kocsmában. vagy otthon a rozzant hokedlin, a konyha sarkában. Ittunk, ettünk, szerelmeskedtünk, már persze ha volt kivel. Az életfolyam vagy mi, csak csordogált a megszokott medrében, vagy legalábbis ezt reméltük tőle.

Ott Balatonfüreden néhány órára újra átlagemberekké válhattunk. Maszk és félelem nélküli polgárokká, akik nem vesznek tudomást, s talán még nem is hallottak  erről az átkozott vírusról. Jó volt ott lenni. Sült csülköt zabálni, a maszk nélküli lányokat, asszonyokat bámulni, a zene ütemére mozdulni, a rekettyésben a félhomályban Villon és Apollinaire verset elemezni – az első csók előtt.

Lehet-e biztonságosan smacizni? Századrangú kérdés, Cecília asszony, de valahogy nem jók, nem megfelelően nálunk a szabályok. Az emberek már nem tudnak mit kezdeni a hírekkel. Amikor az a gyönyörű Antónia a vigyázz-ba  merevített őszülő Pista mellett egyszer csak belemondja a kamerában, hogy itt a csúcs, harmincnyolcan haltak meg egy nap alatt, akkor az megzavarja a lelket. Nagyon is megzavarja.

Van egy olyan félelmem, és ezt csak halkan mondom, hogy a mi túlságosan is keresztény kormányunk manipulálja az embereket. Hogy kísérleteznek velünk. Kísérleteznek, mert be vannak tojva. Rémülten, riadtan, pánikszerűen keresik a megoldást, hogyan működhetne tovább a gazdaság, a lerobbant, darabjaira hullott gazdaság úgy, hogy közben álharcot folytatnak a járvánnyal szemben.

Vagy ez, vagy az.

Vagy bennünket, embereket mentenek – vagy a gazdaságot.

Félelmetes helyzet ez, Cecília asszony. Nézem, ahogy nap mint nap mondja a magáét. Többet szerepel, mint Sebestyén Balázs és Stohl Buci együttvéve, szinte már családtag, az asszony mindig meg is jegyzi, hogy most milyen csinoska volt abban a krokodilmintás kosztümkabátjában. És úgy mondja, olyan halálos nyugalommal sorolja a rémisztő adatokat, az új fertőzöttek számát, az elhunytakat, mintha a totóeredményeket sorolná: Pisa–Sanbenedettese null-kettő, kettes.

Jobban vigyázhatnának ránk.

Vagy legalábbis őszintébbnek kellene lenniük. Riadtan figyeljük, ahogy a csehek, a szlovákok, az írek, s még ki tudja hány nép szigorít az intézkedéseken, már-már folyamatos kijárási tilalmat rendelnek el itt is, ott is, amott is, miközben mi magyarok szüreti mulatságon dajdajozunk, futballmeccseken ölelkezünk, futóversenyeket tartunk, és ha valamelyik nagyságos asszony épp fitt-parádét óhajt rendezni, ott is több ezren ugrabugrálnak.

A hatalomban maradáshoz statisztikák kellenek.

Lehetőleg minél jobb, kedvezőbb statisztikák.

Félek én, Cecília asszony, hogy a tavaszi „diadalmenet” a járvány fenékberúgása is illúzió volt csupán. A számokkal való bűvészkedés mostanában derült csak ki, hogy a kritikus április, május, június alatt elenyésző számú tesztelés történt – még szép, hogy ebben a „mini tükörben” minden szépnek és jónak tűnt.

Ne játsszanak az életünkkel, Cecília asszony!

Ne mondják azt nap mint nap, hogy Európa középmezőnyében vagyunk a járvány elleni harcban. Európa középmezőnyében vagyunk, mint a Fradi. Ez nem esélylatolgatás. Muszáj működnie a gazdaságnak, a termelés nem állhat le – az élet nem állhat meg. Ez nyilvánvaló. De belőlünk ne csináljanak járulékos veszteséget. Mi sajnos nem vagyunk sem negyvennyolcas, sem ötvenhatos hősök, akik huj-huj hajrá felkiáltással nekirontunk a labancszuronynak, és az orosz dobtáras gépfegyvernek.

Mi gyávák vagyunk.

És még élni akarunk, Cecília asszony.

Ha kell szigorítsanak, ha kell zárjanak be bennünket.

Borzalmas ez így is, meg úgy is.

Vagy találjanak ki bármit, lessék el az osztrákoktól, a németektől, az ausztráloktól, hogyan lehet hazugság és mellébeszélés nélkül védekezni!

És kérdezném megint: lehet-e biztonságosan smacizni?

Mert élni akarunk, szeretetben, vágyakkal telve, s egyszer majd újra munkába állva – ha lesz munka egyáltalán.

Ha esetleg válaszolna, mondja csak bele a mikrofonba, hogy a: beledöglünk.hu oldal képviselőinek üzeni, csak csókolózzanak bátran.

Úgy mintha ez lenne az utolsó, a legeslegutolsó csók.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: gazdasági válság gazdaságvédelmi akcióterv járvány kijárási korlátozás kijárási tilalom koronavírus Müller Cecília operatív törzs Sinkovics Gábor