Hirdetés
  • Kezdőlap
  • Hírek
  • Művház
  • Ágoston Péter Szegeden lett bonviván: legtöbb partnerével a színpadon is működik a kémia
Művház 2020. október 20. 16:06

Ágoston Péter Szegeden lett bonviván: legtöbb partnerével a színpadon is működik a kémia

A Mágnás Miskában tavaly mutatkozott be a szegedi közönségnek, tizennyolc év után állt ismét egy színpadon a testvérével. Minden műfaj közel áll hozzá, de csak szerepekre szerződik, mert nem hisz a társulati rendszerben. Úgy látja, Szegeden színészközpontú gondolkodás kezd körvonalazódni. Ezért is vágott bele egy próbaévadba Ágoston Péter.

Hirdetés

– Hogyan került Szegedre?

– Horgas Ádám, a színház művészeti vezetője felhívott telefonon és megkérdezte, el tudom-e énekelni Baracs szerepét a Mágnás Miskában. Bonviván szerepet korábban még soha nem játszottam. Beszéltem az énekmesteremmel, Bagó Gizellával, és úgy láttuk, érdemes belevágni. Így lett belőlem bonviván Szegeden.

– A testvére, Ágoston Katalin három éve tagja a szegedi társulatnak, ő Marcsát alakítja a darabban. Korábban játszottak már együtt?

– Még gyerekekként, 2002-ben Egerben. A Valahol Európában című darabban Kati bandatag volt, én Csóró. Azóta nem találkoztunk színpadon, de amikor csak tehetjük, mindig megnézzük egymást.

(fotók: Szabó Luca)

– Milyen érzés, hogy most egy társulatban játszanak, sőt több darabban együtt is szerepelnek.

– Büszke vagyok arra, hogy Kati a testvérem, egyáltalán nem probléma a közös munka. Először persze én is felvetettem, hogy nem akadály-e, ha egy színházban vagyunk, emiatt ugyanis mindketten eshetünk el szerepektől. Szerelmespárt például nem játszhatnánk.

– Nem tudnák eljátszani?

– Nem! Mostanában, harmincéves férfikoromra meglepően sok romantikus, szerelmes szerepet osztanak rám. Lehetetlennek érzem, hogy ilyen szerepkörben két ember között ne legyen valamilyen kémia a színpadon, ha hitelesek szeretnének lenni. Az a fajta kémia viszont a testvéremmel nem tudna létre jönni.

– Volt már példa hasonlóra?

– Kati tag volt a Centrál Színházban, ahol ment egy Woody Allen darab és szerelmespárt kellett volna játszanunk. Mivel testvérek vagyunk, lemondtak rólam. Szegeden most számolnak ezzel. A felkérésnek is azért mondtam végül igent, mert olyan feladatokat ajánlottak, amiket ez nem befolyásol és vonzóak a számomra.

– Nem is hívták castingra?

– Nem is jöttem volna. Nem hiszek a színházi castingokban. Kicsi ez a szakma Magyarországon ahhoz, hogy erre szükség volna. Nem bírom az olyan helyzeteket, ahol néhány perc alatt döntenek arról, mire vagyok alkalmas és mire nem. Ez egy szakma, aminek az alapjait öt év alatt elsajátítottam csodálatos mestereimtől a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, innentől kezdve folyamatosan próbálok és játszom a legkülönfélébb műfajokban. El kell jönni megnézni. A filmes terület teljesen más, ott pofavizit van. A filmrendezők nem ismerik a színészeket, a producer meg arra figyel, ki, mennyire eladható „termék”.

– És a színház?

– Három évvel ezelőtt voltam szerződtetett tag utoljára színházban. Ekkor megfogadtam, a jövőben másként leszek színész.

– Miben hisz most?

– Egyszerűbb inkább azt mondanom, hogy miben nem hiszek. Jelenlegi formájában nem hiszek a társulati rendszerben, mert ez a konstrukció, amihez még mindig fogcsikorgatva ragaszkodik a szakma, körülbelül ötven embernek kedvez. Ők a kőszínházak igazgatói és művészeti vezetői. De nem nekik kellene kedvezni, hanem azoknak, akik a legtöbb munkát végzik a színházban: a művészek, az alkotók és a műszak. Ők nem ötvenen, hanem ezren vannak.

– Hogy nézne ki ez a gyakorlatban?

– Fogalmam sincs. Egy színésznek akkor lenne jó a társulati konstrukció, ha cserébe azért, hogy rendelkeznek minden idejével – túl azon, hogy megfizetik – olyan feladatokat bíznának rá, amitől folyamatosan tud erősödni. Ezt én nem látom a mai színházi életben. Ezért is menekültem el ebből a kötöttségből, és ha aláírok egy szerződést, azt adott darabra és szerepre teszem. Ez most sincs másképpen.

– Ebből a szempontból elfogadható a Szegedi Nemzeti Színház?

– Úgy látom, igen. Olyan színházban, ahol több szerepről kell tárgyalnunk, még nem nyugodtam meg ennyire igazgatói irodában, mint itt, Szegeden. Kifejezetten jó ízlésűnek találom a színház művészeti koncepcióját, és nagyon drukkolok ennek, de a beszélgetés során mégis azt mondtam, legyen ez a mostani mindkét részről egy próbaév, mert rettenetesen kiábrándultam abból a közösségi rendszerből, ami országosan uralja a szakmát.

– Volt olyan, hogy valamire nemet mondott?

– Olyan akadt, amire szívesen mondtam volna nemet, de akkor még alkalmazásban álló színész voltam, és nem tehettem. Ha az ember ilyen helyzetben van, akkor, amelyik szerepet ráosztják, azt el kell játszania. Ennek nem így kellene működnie.

– Hanem hogyan?

– Ma, ha leszerződik valahová egy színész, attól kezdve kevés az esély, hogy az ő javát szolgálva rendelkezzenek vele, és ezt én gyűlölöm. Szerintem egy színház vezetőségének a társulatát, nem önmagát kell helyzetbe hoznia. Látniuk kell, hogy a színészei hol tartanak, és ahhoz, hogy szakmailag izmosodjanak, milyen szerepeket kell eljátszaniuk. Ez nagy meló! Oda kell rájuk figyelni.

– A színészeikre kellene darabokat keresniük a direktoroknak?

– Kikre másra? Szerencsés vagyok, mert most kimondhatom, hogy nem dolgozom olyan helyen, ahol ez nem így van, Szegedet is beleértve. Színészközpontú gondolkodást fedeztem fel itt.

– A legtöbb helyen a színházak vezetői igyekeznek biztosra menni és nem változtatnak a bevált módszereken!

– Azt látom, hogy Szegeden mernek kockáztatni, és ez nagyon jó dolog. Nem baj, ha egy előadáson feláll egy néző és kimegy. Ez vele jár a szakmánkkal. Ha nem jönnek el, az már baj.

– A próza vagy a zenés darab áll közelebb Ágoston Péterhez?

– Nincs ilyen különbség. Zenész szakirányon végeztem az egyetemen, de színész szakon, mindenfélét kell tudnunk játszani. Az a feladat ragad meg igazán, amiben önmagamon keresztül tudok valamit megfogalmazni. Azt szenvedélyesen és vadul tudom csinálni.

– A Mágnás Miska Baracs szerepére jött Szegedre, de azóta egy teljesen más előadásban, Orwell 1984 című disztópiájában is szerepet kapott. Milyen érzés részt venni ebben a különleges darabban?

– A produkció egy nagyszabású látványszínház. A három főszereplőn kívül mindenki apró, zárt jelentekben bukkan fel. Az én karakterem, Syme, egy nyelvész. Feladata a nyelv pusztítása és cenzúrázása. Neki kell kiirtani azokat a szavakat, amelyek használata nem kedvez a pártnak. Nagy kérdés, hogy ő tényleg aláveti-e magát ennek, vagy csak megjátssza, miközben a lelke mélyén forradalmár. Remélem, hogy sokan megnézik majd az előadást.

– Mi foglalkoztatja még mostanában?

– Most kezdtem el próbálni egy csodálatos szerepet Zalán Tibor El kell mondanom című új darabjában a Rózsavölgyi Szalonban, Budapesten. Ezen kívül tíz futó színdarab szövege van a fejemben. Szegeden most ugrottam be az Illatszertárba, Árpád szerepére. Így bizonyos értelemben nekem ez is egy új bemutató.

– Mibe láthatják még ezen kívül a nézők az évadban?

– Játszom majd Peter Shaffer Black comedy című vígjátékában, és Székely Csaba Mária országa című új színdarabjában is, amit Alföldi Róbert rendez majd jövő tavasszal.

– Van szerepálma? Vagy elfogadja azt, amit kiosztanak?

– Meghallgatom, hogy mit gondolnak rám osztani, aztán döntök. Soha nem volt szerepálmom, de egyre gyakoribb, hogy vágyódom bizonyos műfajok iránt. Nemrég a Tanulmány a nőkről című előadásban hatféle karaktert kellett eljátszanom, régóta vágytam már egy ilyen technikai kihívásra. Azután jött a Sándor Mátyás, egy új magyar musical. Ebben az előadásban amint belépek a színpadra, belenéznek a partnerem szemébe és azonnal bele is kell szeretnem. Ezek a feladatok boldoggá tesznek.

– Egymásba lehet szeretni másfél órára a színpadon?

– Én kicsit minden hölgypartnerembe beleszeretek. Az ember mély titkokat képes felfedezni a másik szemében a színpadon. Ha nem működik a kémia, az nagyon rossz, azt csak túlélni lehet nekünk is, meg a nézőknek is. Azt is tudni kell jól használni, ha az embernek rossz kedve van.

– Mikor jó a rosszkedv?

– Ha az előadás előtt van. Az semmiképp nem jelent jót, ha utána van. Fellépés előtt mostanában egyre később megyek be a színházépületbe. Az érkezés és az előadás kezdése közti időt egyre nagyobb nyűgnek élem meg és ez rosszkedvet okoz.

– És előadás után? Megy a lazítás?

– Na, az nekem nagyon megy. Budapesten, ha legördül a függöny, többnyire mindenki siet haza. Vidéken leülünk egymással, kinyitunk egy üveg bort és beszélgetünk mindenről. Ez nagyon kell. Ha Szegeden vagyok, csak azzal foglalkozom, ami a színházhoz köt, Pesten már kora reggel egy stúdióban állok és szinkronizálok, azután tízre hatalmas dugókon keresztül átverekszem magam a városon, hogy odaérjek a próbára, utána vissza a stúdióba, este pedig előadás. Mindkettőnek van egy varázsa. A pörgésre szükségem van, de reggel átsétálni a Tisza felett a kutyámmal egy próba előtt, páratlan jó dolog.

– Most kétlaki életet él?

– Budapesten élek, de Szegeden van egy színészlakásom. Közben rengeteget utazom másfelé is, a legtöbb időmet mostanában az autópályán töltöm.

– Ha nem dolgozik, ismerkedik a várossal?

– Nem ismeretlen számomra Szeged, hiszen már korábban is játszottam a szabadtéri játékokon. Az az igazság, hogy irgalmatlanul szeretek enni és inni, és azt Szegeden nagyon lehet. Tele a város gasztronómiai különlegességekkel. Nagyon jó, hogy itt be lehet ülni jobbnál jobb helyekre, és kedvesek az emberek, mert ez nem mindenhol jellemző.

Rafai Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Ágoston Péter Szegedi Nemzeti Színház színház