Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2020. október 7. 12:51

Sinkovics Gábor: Ámen


Hirdetés

„S most végre tudom, itt van a szerelem, látom, mint a hajnalfényt, olyan... Furcsa, hogy mégis szenvedünk!”

David Lawrence

Mindjárt elhelyezkedek, Atyám. Furcsa itt lennem. Már nem is emlékszem hány éve, vagy inkább hány évtizede voltam itt utoljára. Most azt kérdezheti, akkor mi vezetett ide ennyi idő után. Félek, Atyám. Valami megmagyarázhatatlan félelem, rossz érzés terjed bennem, és ettől többet szenvedek, mint a rossz derekamtól. A folyamatos ízületi fájdalmaimtól. A frontok okozta migréntől. És félek az időtől is Atyám – az idő múlásától.

Néhány éve egy forró, meleg nyári éjszakán enyhén bódult állapotban a teraszon ücsörögve azt kiabáltam, szinte követeltem, már-már könyörögtem, hogy álljon meg az idő. Tudja, ötvenhat évesen már szinte látom, ahogy az utolsó körhöz készülődöm, megszólal a csengő és én fújtatva, csatakosan, izzadtan teszem meg az utolsó métereket. Az öregkor harc, folyamatos harc, de nem ezért jöttem most ide. Nem az elmúlástól való rettegésem okán. Én nem akarok harcolni, Atyám. Én nem szeretnék úgy élni, hogy azt várja tőlem az önmagát kereszténynek nevező kormány, hogy képletesen kardot rántsak, csúzlival, vagy dobtáras géppisztollyal lövöldözzek az ellenségre.

Az általa vélt és megbélyegzett ellenségre.

Azt olvastam, itt is, ott is, amott is, hogy a miniszterelnök szerint nekünk keresztényeknek folyamatos harc az életünk. Kérdem én, milyen élet az, nincs egy percnyi nyugalom, és mint valami bunkó ügyeletes tiszt folyamatos riadókészültségben tartja az embert.

Az ember lelkét.

Az egyik éjszaka azt álmodtam, hogy gyalogosan vonulok a Szentföldre, és előttem lóháton Semjén Zsolt ücsörög teljes harci díszben, mintha ő lenne, Remete Péter és Nincstelen Valter, de nem is jó ez. Inkább Bouillon Gottfried és Tarantoi Pohemond egy személyben, és menet közben fosztogatunk, gyilkolunk, nőket megbecstelenítünk.

Keresztes hadjárat címen.

Békére vágyom, Atyám. Elsősorban lelki békére. De ez az ország jelenleg nem adhatja ezt meg. Itt már a gyűlölködés irányít, a hatalomvágy tombol és a másik, a vélt ellenség megbélyegzése dívik. Hová, merre fussak, Atyám? A világ mintha összeomlana körülöttünk, és már megbocsásson a kifejezésért, de az ön főnöke most túllőtt a célon. Túlságosan messzire ment a nevelésünkben ezzel az átkozott járvánnyal. Elég ebből a maszkabálból! Elég a napi számadatokból, hogy hány fertőzött van, hányan haltak meg... A vírus nem válogat. Ezt mondják, Atyám. Ám mégis a kisember szenvedi meg leginkább a világjárványt. A kisember veszíti el a munkáját, a kisembertől köszön el a főnöke, a kisembert hülyítik azzal, hogy „nem hagyják egyedül” hogy majd újra lesz munkája, és csak legyen türelmes, addig érje be a legolcsóbb párizsival, a hagymás zsíros kenyérrel. Ne vegyen zöldséget, gyümölcsöt, húst, mert mindennek megy fel, és fel, és fel folyamatosan az ára.

És a kisember kussol, összehúzza magát, bezárkózik.

Miért hallgat, Atyám?

Miért állít minket újra és újra különböző próbatételek elé az Úr? Mert én tudom, hogy ez az életfolyam, vagy mi, erről szól, a folyamatos küzdelemről a napi betevőért, a nőért, és néhány jó pillanatért.

Néhány jó pillanatért, Atyám.

Beérjük mi ezzel is.

Én nem akarom megvenni a Balatont, a Mátrai Erőművet, a Pireneusokat, vagy egész Grönlandot. Én nem akarok felkéredzkedni egyetlen Adrián ringatózó jachtra sem, pedig bizisten mondom, jó móka lehet. Én beérném egy csinoska, jólelkű társsal is. Tudja inkább a vékonykákat szeretem. De hát hol ismerkedjen az ilyen magamfajta, elvált, évek óta magányban élő férfi? És a maga főnöke, Atyám most még azt is elvette tőlem, tőlünk, hogy a közértben, az utcán, a postán, ránk mosolyogjon a szerencse, vagy inkább egy szingli asszonyka – mert ez az idegesítő maszk eltakarja az arcát.

Eltakarja az életet.

Tudja, atyám, olykor azt érzem, hogy egész életünkben hülyítettek bennünket. A Kádár-korszakban, a hamis ideológiákkal, az olcsó Kövidinkával, a vizezett csapolt Kőbányai világossal, a három műszakkal, a folyamatos fusival, hogy legyen elég pénz a Trabantra, hűtőszekrényre, panellakásra. hogy bírjam, bírjuk a lakáshitelt, hogy karácsonykor legyen banán.

Kussoltunk akkor is.

Befogtuk a pofánkat, a bátrabbja disszidált, aztán vagy túllőtte magát heroinnal valahol Brooklyn mélyén, vagy évek múltán amerikás magyarként, mint Kiskabos, a Veréb is madárban, és kiröhögött bennünket.

Én nem akarok harcolni, Atyám.

Nekem ne mondja egyetlen politikus sem, hogy erről szól az élet.

Csókolni akarok, Atyám, érti? Megcsókolni egy arcot, egy tarkót, egy köldököt, érezni akarom a nő illatát...

Itt van még, Atyám?

Mert hát erről szól az élet, nem? A vágyakozásról, mert lehet pénzért is nőt venni, odarendelni a hajóra, valahol a tengeren. Aztán megnézni az összes igazolását... Nincs nemibetegség, nincs Covid, nincs lehallgató készülék, tangába rejtett fényképezőgép... És adj neki!

A keresztény szeretet jegyében.

Hamis világ ez a miénk Atyám.

Hamis próféták uralkodnak felettünk.

És nem érdekli őket senki és semmi, csak a hatalom, a pénz, és a dőzsölés. Én nem akarok az ő kamikázéjuk lenni. Én nem akarok ágyúgolyó lenni az ágyújukban, akit egyszer csak kilőnek az ellenségre.

Keresztény vagyok, de lassan már szégyellem ezt.

Az Isteni színjátékot nem Dante írta, hanem ez a rendszer.

Segítsen, Atyám, hogy lelki békét találjak ebben a zavaros országban. Segítsen, hogy a jó oldalra álljak, és már a mondat is gyalázatos, ahogy kimondom: egy a magyar. Bűn felnégyelni, vagy kettéosztani. Néha úgy érzem magam, mintha visszarepültünk volna az időben negyven, ötven évet. Amikor még a KISZ-titkár volt a jóságos megmondóember. A munkásőr, az önként hőssé váló harcos, és a Vörös Október Ruhagyár készítette a legfrankóbb, trottyos gatyás öltönyöket. Ma hivatásos megmondóemberek mondják a magukét a köztévében, közrádióban, a közmegafonokon a házak faláról, le az agyunkba, a lelkünk mélyéig duruzsolva. Az egy és egyetlenegy igazságot – az ő igazságukat. Mintha sok-sok KISZ-titkár foglalta volna el az országot.

Hagyjanak minket élni, gondolkodni, vágyakozni.

Elköszönök.

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...
S mi itt kivagyunk, ebben a kis országban.
Kivagyunk, de nagyon.
Mert az Úr, a mi urunk is az övék, azt is elvették tőlünk, és megnyerte valaki egy közbeszerzésen.
Ámen

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: jegyzet Sinkovics Gábor vallás vélemény
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés