• Kezdőlap
  • Hírek
  • Szegeden
  • Csapdába esett és elpusztult halakról ír hosszú posztjában egy szegedi természetfotós
Szegeden 2020. október 4. 10:00

Csapdába esett és elpusztult halakról ír hosszú posztjában egy szegedi természetfotós

Születésüktől fogva kínhalálra voltak ítélve – írja Csejtei Péter, aki szerint mégsem teljesen értelmetlen a halak pusztulása. Madarak járnak a terített asztalhoz.

Hirdetés
Hirdetés

Hosszú, fotókkal illusztrált posztot írt Csejtei Péter szegedi természetfotós a Facebook-oldalán egy olyan holtágról, ahol egykoron a Maros folyt. Azt írta, most az árvizeken kívül csupán egy keskeny csatorna táplálja, az is csak ritkán, nagyon nagy vízállásoknál. Azt is írja, hogy pár hete még víz állt a területen, amihez közeledve orrfacsaró, fojtogató bűz csapta meg az orrát.

„A holtág külső felében a talajt szürke, összefüggő szőnyegként, hosszú-hosszú métereken át haltetemek borítják. Tízezrével fekszenek az iszap csapdájába esve. Főként növendékek, amelyek születésüktől fogva kínhalálra voltak ítélve. Csak busát és ezüst kárászt látunk közöttük, mind a kettő betelepített, nem őshonos faj, tehát természetvédelmileg nem katasztrófa, mégis letaglózó látvány. Életemben nem éreztem ilyen erős, fullasztó szagot” – írja.

(fotók: facebook.com/csejtei.peter)

Így folytatja:

„A folyami halak évmilliók alatt kialakult stratégiája, hogy az áradáskor az elöntött területeken leívnak, majd apadáskor visszaúsznak a folyóba. Az ivadékok pedig a folyótól elzártan, biztonságban a morotvatavakban fejlődnek ki, hogy a következő áradással már kissé megnőve jussanak el a veszélyekkel teli folyóba. Ám a folyamszabályzások óta kisebb területet lep el az ár, ha egyáltalán ellep. A folyók medre mélyül, folyásuk gyorsabb lesz, az árvízvédelmi tevékenység is azt a célt szolgálja, hogy minél gyorsabban vonuljon le az ár. Ráadásul a klímaváltozással az időjárásunk is egyre kiszámíthatatlanabb, tavaszi árvíz és a zöldár sokszor késik vagy elmarad. A halaknak nincs annyi ideje és lehetősége a természetes szaporodáshoz. Ráadásul a hazai fajainkat kiszorítják a rátermettebbek, igazodóképesebbnek bizonyult betelepített fajok.

Az éremnek két oldala van. A folyamszabályzásokkal sokat nyert az ország, folyóparti településeink biztonságát, a hajózással gazdasági lehetőséghez jutottunk, a rengeteg új termőterülettel a mezőgazdaság tudott élni. Ám az érem másik oldalát, a Duna-Tisza köze elsivatagosodását, a hazai halfaunában okozott kárt mostanában kezdjük felismerni.

Számtalan ehhez hasonló holtág, morotva van, ami nem kap vizet, vagy nem elég ideig, ám ha mégis víz jut bele, a halak leívnak, de a kikelt porontyok sosem jutnak vissza a folyóvízbe, mivel akár évekig sem érkezik új ár, a halak sorsa megpecsételődik. Valamennyi mindig is kelepcébe esett évmilliók óta, csak az arányok lettek mások.

Ám mégsem teljesen értelmetlen a pusztulásuk. A vonulásban lévő madarak előszeretettel keresik föl ezeket a helyeket, hogy energiát gyűjtsenek a hosszú útra. A vaddisznó, róka, sakál mind lejár csemegézni a terített asztalról. Ám ekkora tömeggel még ők sem bírnak el, az el nem fogyasztott tetemeket a lebontó szervezetek veszik kezelésbe, hogy utána a növények egy új generációja használja fel a tápanyag dús iszap energiáit. Tehát a halak visszakerülnek az élet nagy körforgásába, ilyen-olyan módon” – írja posztjában Csejtei Péter.

A szegedi természetfotós teljes posztja itt található:

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: hal természet természetfotós élő vizek