• Kezdőlap
  • Hírek
  • Művház
  • Simon Márton: A hagymázas giccs az új nemzeti minimum, és a cinizmus az új őszinteség
Művház 2020. szeptember 26. 15:52 Forrás: Szegedi Tükör

Simon Márton: A hagymázas giccs az új nemzeti minimum, és a cinizmus az új őszinteség

A 91. szegedi könyvhét megnyitóbeszéde.

Simon Márton szavait szó szerint közöljük, a Szegedi Tükör segítségével.

„Nem tudom nem azzal kezdeni ma, hogy milyen jó, hogy itt vagyunk. Nem csak önök, én is – és nem csak én, de önök is. A 2020-as év azzal a kétes jóérzéssel kényeztetett el minket, hogy már az is teljesítmény, hogy ott állhatunk valahol, és eme jóérzés kétességénél csak az ijesztőbb, hogy ez mennyire igaz lett. Itt állunk, mást nem tehetünk, és már ez is valami. Pedig, ez már látszik, nem is új jelentéseket kaptunk az idei évtől, inkább mindenből egy ugyanolyan másikat. Példának okáért: ha most tavaly lenne, azt mondanám, köszönöm a meghívást, megtiszteltetés, hogy itt lehetek, és ezen azt érteném, köszönöm a meghívást, megtiszteltetés, hogy itt lehetek. Ha idén ezt mondom, azt értem alatta: elmondhatatlanul örülök, hogy van egy ilyen fontos kulturális esemény, amit már és még nem mondtak le, miközben borzasztóan félek éppen, mert az elmúlt hónapokban teljesen elszoktam az emberek előtt való beszédtől. Mert most jó ideje tükör által homályosan látni csak, mi jön, és kétségbeesve tartjuk a távolságot önmagunktól is, és mindent úgy mondunk, mint a kezdő nyelvtanuló, aki még nem biztos a dolgában, aggódik, mikor fog egyszer csak ez az igen is nemet jelenteni.

(fotók: Szabó Luca)

Itt állni tehát most valami ilyesmit jelent. És azt is jelenti, persze, mindközönségesen, hogy még élünk – úgy emberileg, mint szakmailag. Szakmailag továbbra is azok áldozatos munkájának köszönhetően, akik fáradhatatlanul működtetik ezt, amit magyar irodalomnak hívunk, dacára, hogy erőfeszítéseik olykor már a Titanic zenészeit juttatják eszünkbe. A szerkesztők, tördelők, könyvesboltosok és nyomdászok, kiadói dolgozók, marketingesek és borítótervezők, mind, eme költemény titkos hősei, ahogy Ginsberg mondja. Köszönet nekik, hogy ma itt állhatunk. Ez ugyanis fontos.

Mert az megint kiderült, vagy ha eddig nem lett volna, hát most evidencia lett a bezárkózás hetei és a teljes bizonytalanság hónapjai alatt, a legújabb világjárvány évében, hogy kellünk, a József Attila-i Szép szó az kell, hogy anélkül, amit a vers, a könyvek, az irodalom és persze a társművészetek tudnak, tényleg lehetetlen létezni. A kollektív megőrülés stációi – kenyérsütés, jógázás –, sokszor a napi megélhetés gondja, és egy járvány, mindennek a tetejébe, utána is.

Hol itt az irodalom helye? Én magam tavasszal jó darabig naponta olvastam fel online élőben, és nemegyszer végig azon szorongtam közben, hogy mi köze ennek ahhoz, ami van. Mit tudnak Parti Nagy Lajos vagy Szijj Ferenc, Takács Zsuzsa vagy Tóth Krisztina versei hozzátenni ehhez az egészhez?

Ha megengedik, csak az utolsó válaszom osztanám most meg, ez pedig úgy szólt, hogy mindent. Ami, ha nem a szó legszorosabb értelmében véve igaz, akkor csak hangzatos és pontatlan, pedig nem, mert most már ez is mást jelent. A mindent idén az irodalom kapcsán nem azt jelenti, hogy bármit. Idén ez azt jelenti, hogy ettől lesz jó bármennyire is – ez az egész.

Noha azt, hogy könnyű lesz, én sem állítanám. Ha körülnézünk, nem értjük, hogy nem éli még reneszánszát a jeremiád műfaja globálisan és lokálisan. Ízlelgessük a mondatot: idén a világjárvány miatt foglalkozunk kevesebbet a klímakatasztrófával. Ez olyan siralmas, hogy kis híján fölnevetünk. És lehetne folytatni, hogy a legjobb taktikának pillanatnyilag a számonkérhetetlen mennyiségű hazugság tűnik, hogy legalapvetőbb igazságainkat gazemberek és futóbolondok lármájában kell magunknak ismételgetnünk. Tavaly még csak Akadémia nem lett, jövőre már Színmű se lesz? Miközben a hagymázas giccs az új nemzeti minimum, és a cinizmus az új őszinteség. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy jaj.

És itt megint fölmerül a kérdés, ami a karantén alatt a versek kapcsán:

  • mit tud ezzel kezdeni az irodalom?
  • Tud-e bármit, ha ideális esetben nem lenne feladata, akkor is?
  • Egyáltalán, mi az ideális eset?
  • Mehet-e a könyvek által elébb egy recsegő-ropogó világ?
  • A válasz egyszerű: mit tud hozzátenni az ablak egy levegőtlen szobához?
  • Miből emlékezzünk magunkra, ha olyan sokáig próbáltunk nem gondolni semmire, hogy elfelejtettük, kik vagyunk?

Valahogy így.

De nem szeretnék, még mindig nem, hangzatos és pontatlan mondatokkal dobálózni. Változó idők ide vagy oda, mondani bármit: felelősség. Mondom ezt én, ebben a kegyelmi pillanatban, ebben a furcsa pillanatban, ebben a kilátástalan pillanatban, ebben a szívszorító pillanatban. Ebben a városban, ahová külön is öröm volt meghívást kapni, mert a családom fele innen származik, és ha most az anyám gyerekkorában állnánk, kihajolva a szobája ablakán tisztán hallaná, mit beszélek. Szóval nekem most ezt jelenti a megszólalás felelőssége.

»Az arcodra, ha nem vigyázol, / drasztikusan ráfagy a máshol« – írta a napokban elhunyt kiváló költő, Bertók László. Isten nyugtassa. Itt állunk tehát a másholban, belefagyva az időnek ebbe a furcsa zárványába, a 2020-as évbe. Vannak könyvek, és élünk. És már ez is mekkora öröm, nem igaz?

Ennek az örömnek a jegyében a 2020-as, 91. szegedi könyvhetet ezennel megnyitom.”

Simon Márton
költő, slammer

A Dugonics téri megnyitón készült tudósításunkat itt olvashatják el (újra).

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Dugonics tér irodalom Simon Márton Szegedi Tükör Ünnepi könyvhét