Hirdetés
Túl a városon 2020. szeptember 23. 10:34

Sinkovics Gábor: Elmúlik


Hirdetés

„Tudom, hogy tudod, elmúlik
Egy kicsit rossz most, de elmúlik
Meg a mindig más is elmúlik
És a nagyon rossz is elmúlik
Meg a nagyon jó is elmúlik
Egyszer szörnyen, egyszer jól
És ez így van, ez így van jól.
Olyan jó ez a szenvedés
Olyan felemelő az egész
Olyan szörnyen érzem magam
Olyan szörnyen, szörnyen jól...”

 

Vigadjunk, mulassunk, táncoljunk, polgártársak!

Már elnézést, drága miniszterelnök úr, hogy ilyen halkan beszélek, tudja, fáj a torkom, és kicsit meg is vagyok ijedve, hogy mi a nyavalya ez. De nem merek elmenni orvoshoz. Akkora itt a zűrzavar ezzel az átkozott vírussal, hogy inkább otthon maradok. Félre ne értse, drága miniszterelnök úr, nem kritikának szánom, de...

Ezt a csatát, ezt a járvány elleni harcot bizony elveszítették.

Mennyivel egyszerűbb Soros Gyuri bá’ vagy a migráncsok ellen küzdeni. Elég egy útszéli böhömnagy plakát, rajta az üzenettel, aztán az emberek, már aki ezt komolyan veszi – csak tapsolnak, és szurkolnak maguknak, hogy jól megvédték a magyarokat. De azért lássuk be, hülyén nézne ki a Kőbányai úton, vagy Galgamácsán a falu szélén egy olyan reklámtábla, amelyre azt írnák rá, vödörméretű betűkkel, hogy „Stop Covid19!” Halkan beszélek, de legszívesebben kiabálnék, üvöltenék, és azt ordibálnám, hogy elég, miniszterelnök úr, elég...!

Tegye le a fegyvert!
Ne hergelje tovább a népet, mert ez már elviselhetetlen!

Olvasom a pártlapban a cikkét, két-három sorral rövidebb, mint a Háború és béke, és próbálom türtőztetni magam. Nem megy, drága miniszterelnök úr, sajnos nem megy!

Elég a harcból!

Ebből a műháborúból. Elég az ország megosztottságából, az uszításból, az ellenségképgyártásból. Az Ön magánháborújából. Meddig feszíti még a húrt?! Meddig hergeli még magyart a magyar ellen?!

Bárcsak kiabálhatnék.

Szagolgattam délután a Pálpusztai sajtot, és büdös volt, nagyon is büdös. Talán nem koronavírus ez, talán csak egyszerűen megfáztam a vízparton ülve. Olyan jó itt a Balatonon, miniszterelnök úr, olyan csönd van már. Olyan harmonikus, léleksimogató csönd, Már hazamentek a pestiek, már visszacuccolt az idegbeteg főváros, már csak mi vagyunk itt, a helybéliek. És képzelje, még ma is fürödtek a Balatonban. Néztem a vizet, a nap mintha csak kacsintott volna ott a háttérben, megsimogatta a homlokomat, a köldökömet... Talán még az oldalkötős fecskémbe is belekúszott, és lestem a fodrozódó, spriccelő vizet, ahogy téblábol benne néhány nyugdíjas, mintha csak az idő múlásával dacolnának, beintve, bemutatva a XXI. századnak.

  • Hová meneküljünk, drága miniszterelnök úr?
  • Hová meneküljünk az Ön harci éneke elől?
  • Hová meneküljünk, hogy ne az Ön által gerjesztett háború hangját halljuk, a lövészárkok jajveszékelését, az ellenségek célzott lövéseinek hangját, az átlagember, a civil lakosság jajveszékelését.

Elég ebből, miniszterelnök úr!

Mi nem így akarunk élni. Békét szeretnénk. Vagy valami affélét. Nem leköpni, aki nem ért velünk egyet, nem ujjal mutogatni, nem az ellenfél, vagy inkább ellenség dresszében látni, ez a maga sportja. A gyűlölködés. Abban segítsen, drága miniszterelnök úr, hogy hova meneküljünk? Persze a legegyszerűbb az lenne, és talán ennek örülne a legjobban, ha az a több millió (mondjuk több mint három millió), aki nem szereti a politikáját, a nem is tudom mitől keresztény pártját, az iránymutatását, az ideológiáját, a vezetési stílusát, a Várban kialakított bazinagy balkonját... Szóval akiknek elegük van ebből az operettmagyarkodásból, azoknak a legegyszerűbb lenne elhagyni az országot. Csakhogy sem Birminghamben, sem Coventryben, sem Leedsben nincs annyi mosogatói állás, hogy elférjünk. Éppen ezért mi itthon szeretnénk élni – itthon, békében. Hová meneküljünk, miniszterelnök úr? Vissza az időben? Bár csak lenne valamiféle időgépünk, valamilyen megbuherált masina, aztán csak suhannánk, suhannánk... De hol is álljunk meg? A Kádár-kockáknál? A falukban, a községekben, vidéki városokban épített egyenházaknál? Amiben azt gondolták, hogy majd jobb lesz, egyre jobb. Vagy a fővárosban frissen épült lakótelepi lakásokban? Mert akkor még húsz forint volt a sólet a Centrál étteremben, és Révész Sanyi azt énekelte az Agárdi popstrandon, hogy: „Engedj énekelnem, s érzem, hogy szabadnak születtem...”

És a közönség, a tizennyolc forintos iszonyatos ízű almabortól megrészegült közönség, vele dalolt.

A szabadság illúziója alkoholmámorban. De az ideológiával, az ideológiai képzéssel most sem áll túl jól, miniszterelnök úr. Beszélhet a népének illiberalizmusról, libernyákokról, az emberek csak annyit értenek az egészből, hogy lesz-e zsák krumpli, és lesz-e tűzifa a szavazatért cserébe? Ön éppen azt csinálja, mint Kádár apánk: megpróbálja átmosni az emberek agyát.

Elég a harcból!

Ön, drága miniszterelnök úr, nem Napóleon.

Ha azt gondolja, hogy ez kell az embereknek, ez a folyamatos harckészültségi állapot, akkor súlyosan téved. Állítsa le a pribékjeit, a komisszárjait, a fröcsögő pártkatonáit, mert ennek súlyos ára lesz! A tiltakozók, az elégedetlenkedők mellett megjelennek, már megjelentek az ellentiltakozók, az ellentüntetők. Már transzparens lóg az üzengetésre üzengetés a válasz.

A gyűlölet újabb és még újabb gyűlöletet szül.

Mindenki az ön kottájából játszik, miniszterelnök úr.

De hamis a dal, a fülnek, a léleknek borzasztó.

Mit gondol, mi marad önből öt, tíz, húsz, harminc, ötven év múlva? Mit írnak majd önről a történelemkönyvekben? Mert bármit odaadna azért, hogy a magyarok vezéreként, a nép hős gyermekeként, a XXI. század Kossuth Lajosaként, Rákóczi-fejedelemként – a Tenkes kapitányaként beszéljenek önről.

Illúzió, ez miniszterelnök úr.

Menekülnék vissza az időben. Futnék, rohannék a fiatalságomig. Akkor még nem volt vírus, ha az embernek fájt a torka, megivott rá két stampedlit és nem szagolgatta a négy napos zoknit, a közértben nem kellett fullasztó maszkot hordani, a csinos fiatalasszonyok, lányok arcát látta az ember fia, ahogy a karalábé között válogat – ma már ez sincs. Megállítanám az időt, ezt a csikorgó-nyikorgó kereket, de már magam sem tudom, hol.

Mert minden elmúlik.

És a nagyon rossz is elmúlik, meg a nagyon jó is elmúlik.

És ennek a nyárnak is annyi.

Nézem a vizet, a nap mintha csak nyaktiló alatt végezné, lehullik, eltűnik, és már senki sincs a Balatonban, már lehűlt a levegő, már levette a nyár maszkját magáról az ősz, és én kerékpárra pattanok, megyek haza, miniszterelnök úr, és az jár a fejemben, hogy ez így nem jó, nagyon nem jó. Van nekünk éppen elég bajunk, se munka, se támogatás, se jövőkép, csak a süket duma. Elég ebből, miniszterelnök úr. Tegye le a fegyvert, kezdjen el dolgozni, mert van munka bőven. A vírus valós, már-már legyőzhetetlen ellenfél, a munkanélküliség pedig még a Covidnál is fájdalmasabb. De elmúlik ez is, egyszer majd eltűnik a vírus, levehetjük a maszkot, rámosolyoghatunk a gyönyörű, szépséges női arcra a közértben a pénztárnál, és addigra talán véget ér a háború.

Az Ön háborúja.

Vagy így, vagy úgy.

És a romokon új élet kezdődik.

És mi kifacsart, elgyötört, békére vágyó átlagemberek majd azt énekeljük, reménykedve:

„Olyan szörnyen érzem magam, olyan szörnyen, szörnyen jól...”

De most még fáj a torkom, miniszterelnök úr.

De nem szólok, az istennek sem szólok... Ne rontsuk a statisztikát.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: járvány jegyzet koronavírus Orbán Viktor pandémia Sinkovics Gábor vélemény világjárvány