Túl a városon 2020. szeptember 15. 13:15

Ugyanúgy tüntetünk, tiltakozunk most, mint az elmúlt nyolc évben? – Szűcs Zoltán Gábor publicisztikája

Az elmúlt hetek két lelkesítő fejleménye az Index kollektívájának felmondása a főszerkesztő eltávolítása után és az SZFE oktatóinak és hallgatóinak heroikus ellenállása az egyetem puccsszerűen levezényelt átalakításával és egy, az ő meghallgatásuk nélkül kinevezett új vezető testület nyakukba ültetésével szemben.

Mindkét eseményt hamarosan úgy ünnepelték a nyilvánosságban, mint radikális szakítást a korábbi gyakorlattal, az épp aktuálisan megtámadott helyi közösségek megszokott viselkedésével.

  • Dicsérték a közös fellépést,
  • a határozottságot,
  • a rossz kompromisszumok megtagadását,
  • az ötletes, innovatív fellépést,
  • a bevett, ritualizált ellenállási formák gondos kerülését.

Nemcsak a dicséret kapott nagy hangsúlyt ezekben a kommentárokban, de a kontraszt is a korábbi kudarcos, ügyetlen, erőtlen, gyáva ellenállási kísérletekkel, a CEU, az MTA esetével például.

Nem vitás, hogy mind az Index szerkesztősége, mind az SZFE oktatói és hallgatói lenyűgöző bátorságról és tettrekészségről tettek tanúbizonyságot és példamutatóan viselkedtek.

Mindamellett súlyos félreértésnek gondolom azt az értelmezést, amely túlhangsúlyozza a különbségeket a két eset és a korábbi hasonló esetek között.

Mi több, nemcsak az nem igaz, hogy ez a két eset lényegesen különbözne a korábbiaktól, már maga a radikális újdonság hangsúlyozása sem új, hanem végigkíséri az Orbán-rezsim kiépülésével való szembenállás egy évtizedes történetét. Majd minden tüntetésre jutott egy lelkendező cikk, hogy „ez most végre más” és „talán ebből lehet valami”.

Nem azt állítom, persze, ezzel, hogy nincs semmi újdonság e két mostani esetben. De valójában egyik korábbi eset sem volt pont ugyanolyan mint a többi. És a különbségek még csak nem is kizárólag az egyes esetekben megtámadott közösségek helyzetének sajátosságaiból következtek (pedig ez nagyon fontos kérdés, mert minden helyi ellenállás a rendelkezésre állók terepismeretére, saját erőforrásaira tud támaszkodni), de abból is, hogy minden egymást követő ellenállási forma igyekezett tanulni a korábbiak hibáiból, és fokozatosan halmozódott fel egyfajta tudáskészlet, kifejlődött egy ellenállási kultúra is, amibe illeszkedve, és sokszor amivel szemben alakították a maguk eszköztárát az újabb és újabb ellenálló csoportok. Természetesen vannak sajátos vonásai az Index és az SZFE eseteinek és talán ezekben a sajátosságokban rejtőzhet majd hosszabb távú sikerük titka is. De bármennyire is kívánom, hogy mindkét közösség hosszabb távon minél sikeresebben álljon ellen az Orbán-rezsim gleichschaltolási kísérleteinek, egyelőre még távol vagyunk attól, hogy lássuk, mire jutnak hosszabb távon és így felettébb csalóka ábrándnak tűnik rögtön tudni vélni, mi lesz majd a jövendőbeli sikerük titka.

Az viszont már ilyen rövid idő alatt is látszik, hogy relatív újdonságuk ellenére is milyen erősen kötődnek az elmúlt évtizedek ellenállási kultúrájához és az is látható, hogy ebből adódnak törekvéseik bizonyos előnyei és bizonyos korlátai is.

Itt is egy éppen aktuálisan megtámadott közösség döntött úgy, hogy megszervezi magát és próbálja megvédeni érdekeit.

Ez így tulajdonképpen még pontatlan is: jobban fogjuk érteni, ami történik, hogy ezúttal is, mint mindig egy külső, kormányzati beavatkozásra és érdeksérelmekre adott érzelmi reakciók teremtik meg a kollektív cselekvés feltételeit. Az SZFE biztosan remek hely volt régebben is, ahogy az Index szerkesztősége is, de amíg nem következett be ez a külső intervenció, valójában nem léteztek közösségként. Ahogy nem volt olyan az MTA-ügy előtt, hogy MTA mint kollektív cselekvésre képes alany, ahogy a kockásinges tiltakozások előtt se létezett olyan tanári közösség, amely ekkora mozgósító erővel tudott volna szervezkedni. Ezt mindig nehéz a kívülállóknak megérteni, akik azt kérdezik ilyenkor, hogy „miért csak most?” Erre ugyanis az a válasz, hogy mert előtte nem létezett az a közösség, amely cselekedhetett volna. Az is látszik, hogy mi az SZFE nagy előnye más hasonló csoportokkal szemben: egy viszonylag kicsi, kreatív, erős személyközi kapcsolatokkal összefűzött közeg, amelyben a most a kormányzat által az egyetemre ráoktrojálni akart Vidnyánszky-féle érdekcsoport és az SZFE tanári karát is adó művészek közötti törésvonal már régóta létezett és elég erősen befolyásolta a színházi életet is évek óta. Vidnyánszky intézményépítő-szervező-pozíciószervező tevékenysége már régóta ismert, és annak politikai hátszele is az. Eddigi sikerei alapján pedig az SZFE fölötti befolyás megszerzése tulajdonképpen egyfajta „last stand” hangulatot alakított ki mind a tanárokban, mind a diákokban, akik már régóta választhattak a Vidnyánszky-féle kaposvári képzés és az SZFE között. Nagyrészt innen az ellenállás hevessége. Hasonló helyzet nem állhatott elő a sokkal nagyobb, személytelenebb és heterogénebb MTA vagy a CEU esetében, amely mögött végülis nyitva maradt a száműzetés választásának lehetősége. Mindkét közösség megtehette volna, hogy hasonlóan „last stand”-ként fogja fel a helyzetét, tömeges felmondásokkal, sztrájkkal, épületfoglalással, de a közösség heterogenitása az egyik esetben, a visszavonulás lehetősége a másikban összességében megakadályozta, hogy ez történjen.

Maguk az ellenállási formák, amiket az SZFE-sek választottak, nagyrészt nem ismeretlenek hazai közegben sem, bár példaszerűen kivitelezettek.

  • Láttunk már utcai tüntetést, zenével is,
  • láttunk már élőláncot, épületfoglalást is,
  • szabadegyetemi foglalkozásokat is,
  • petíciókat is,
  • nemzetközi és hazai szolidaritási nyilatkozatokat is,
  • a piros-fehér szalaghoz hasonlóan az ellenállás szimbólumává váló tárgyakat is.

Ami egyelőre feltűnően hiányzik a megszokott repertoárból, az a sok tízezres tüntetés, sok beszéddel, esetleg utcai vonulással és éjjel kisebb rendbontásokkal, illetve egyelőre nem történt kísérlet más politikai szereplők részéről az esemény újrakeretezésével, saját célokra felhasználásával, esetleg egy tömegmozgalom meghirdetése. Nem mintha nekem ezek hiányoznának, ám azért érdemes mégis említeni ezeket, mert egyrészt még nem tart olyan régen ez az ügy, hogy még ne kerülhessen rájuk sor, másrészt az SZFE-s tiltakozás relatív újdonsága a már ismert eszközök használatában, mintsem újszerű eszközök alkalmazásában érhető tetten.

Innen nézve érthetőek meg az SZFE-s és indexes ellenállás korlátai is. Utóbbiak lenyűgöző céltudatossággal és hatékonysággal szerveznek maguknak egy új médiaterméket, amihez elnyerték már eddig 30 ezer ember anyagi támogatását is. A kezdeményezés fantasztikus sikerének értékét nem csökkenti, de valamelyest utal a rezsimellenes tiltakozások korlátaira, hogy nem százezres csak néhány tízezres tömeg az, amelyik hajlandó a zsebébe nyúlni azért, hogy saját, független médiája legyen, amelyik nincs kiszolgáltatva az Orbán-rezsim kényének-kedvének. Bízzunk abban, hogy ez a médiapiac valójában nem egy zérus összegű játszma, ahol a felek egymás elől veszik el a korlátozott erőforrásokat, hanem a Telex remélhető sikere tovább bővíti a tortát és egyre több ember lesz hajlandó hozzájárulni ezekhez a célokhoz. Hasonlóan világos célt viszont az SZFE nem biztos, hogy ki tud tűzni maga elé. Egy alternatív színésztanoda alapítása nem egyenértékű egy új médiafelület létrehozásával, mert egy ilyen szabad iskola nem lehetne egy másik, de ugyanolyan művészeti egyetem, mint az SZFE volt és nem is tudna ugyanúgy a „piacról” megélni, mint a Telex. Itt éves szinten forintmilliárdokról beszélünk, nem százmilliókról. Ez nem adható össze olyan egyszerűen. Ráadásul a felsőoktatási „piac” még sokkal bürokratikusabb mint a médiapiac, még nehezebb rajta egy disszidens képződménynek elindulnia és túlélnie. És persze nagy kérdés az is, hogy ezt bárki szeretné-e egyáltalán.

Mert ne feledjük, az SZFE ügye eredetileg egyetemprivatizációs ügy is. Az Orbán-rezsim ugyanis nemrég se szó, se beszéd az elmúlt harminc év legmélyrehatóbb felsőoktatási átalakításába kezdett, mindenféle konzultáció, nyilvános vita, közös gondolkodás, a társadalom meggyőzésének kísérlete nélkül.

Az egyetemprivatizáció több nagyságrenddel brutálisabb átalakítás mint a tandíj bevezetése volt, és ami háromszor bukott el az elmúlt harminc évben vagy a kétciklusú képzés, ami évekre megkeserítette a felsőoktatásban dolgozók életét vagy az egyetemi autonómia felszámolására az elmúlt bő öt évben tett kísérletek a kancellári tisztségeken keresztül. Ha nem is igazságtalanabb mint a CEU kiűzése volt mondvacsinált indokokkal, az egyetemprivatizáció, mondjuk ki, százmilliárdos nemzeti vagyonnal való hazárdjáték, az EU fejlesztési forrásainak az Orbán-rezsimhez közel álló csoportokhoz való terelési kísérlete az alapítványokba bevont gazdasági érdekcsoportok és az alapítványokat irányító kormányközeli személyek helyzetbe hozásán keresztül.

  • Az egyetemprivatizáció a közalkalmazotti státusra mért halálos csapás, ami szintén megérhetne egy vitát.
  • Az egyetemprivatizáció a közvagyon elherdálása.

Mégis, a kormány ezt az egész vakrepülést a tejfehér ködbe úgy kezdte meg, hogy a társadalom nagy része oda sem figyelt és az érintettek fel se fogták mi ez az egész. Úgy zajlik ez a történelmi átalakulás, mintha mindez nem velünk történne, nem rólunk szólna.

Az, hogy ügy nem is ebből lett, hanem abból, hogy a felsőoktatás hatalmas világán belül egy kisebb egyetemen a régóta forrongó szakmai ellentéteket élezte ki a kormány túlságosan, világosan mutatja, hogy mennyire nem magátólértetődő, hogy az SZFE-ügy a maga lelkesítő példájával pontosan miféle jövőre utal. Meglehet, forradalmak sokszor banális okokból törnek ki, és csak utólag látható, milyen mélyebb okok tették lehetővé, hogy egy kis szikra hatalmas tüzet okozzon, de az, hogy az SZFE-ügye megmarad-e egy kivételesen szép helyi ellenállási gócnak vagy valami nagyobb eseményláncolat – egy kiterjedt egyetemfoglalási mozgalom vagy egy még szélesebb körű szerveződés – kezdő láncszeme lehet, azt nagyon nehéz most megmondani. A szolidaritás és tisztelet mindenképpen indokolt, de hogy reményre vagy szkepticizmusra van-e most több ok, azt én meg nem tudom mondani.

Szűcs Zoltán Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Index jegyzet sajtó sajtószabadság Színház- és Filmművészeti Egyetem Szűcs Zoltán Gábor tiltakozás vélemény