Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2020. szeptember 9. 18:15

Sinkovics Gábor: Hey Jude!


Hirdetés

„Egy francia egyetemista 1968-ban cigarettát és tüzet kért a Nanterre-i Egyetem uszodájának avatásán Francois Missoffe ifjúsági- és sportminisztertől. A diák közben megkérdezte:
– Miniszter úr, miért nem engedélyezik az egyetemeken a koedukált kollégiumokat?
– Hűtse le magát fiatalember! – hangzott a gyors válasz.
– Ha maga impotens, attól még hagyhatna bennünket ba..ni – válaszolta a diák…”


aprócska anekdota

Zavarban vagyok, tisztelt bizottság. Lesem a híreket, és keresem az igazságot. Kitöltöttem, visszaküldtem a nemzeti konzultációt, alaposan megfontoltam a válaszokat, nehogy slendriánnak, felszínesnek tűnjek. De bevallom, néhány fontos kérdést hiába kerestem benne. Magyar vagyok, ez nem is kérdéses, itt születtem, ez a hazám, csak tisztelt bizottság azt nem tudom, és ebben kérném a segítségüket, hogy mitől is lennék én igazi és ezt a szót még egyszer leírom, igazi magyar ember, amolyan hazafi.

Mert nem tudom például, hogy kinek szurkoljak a Színművészeti Egyetem körüli balhéban, hol ezt olvasom, hol meg azt, és hát egyik ámulatból a másikba esek. Én eddig ezt gondoltam, hogy például Koltai Róbert, Mácsai Pál, Koncz Zsuzsa, Bródy János, Ascher Tamás, Udvaros Dorottya, Kovács Patrícia, Nagy Ervin, Stohl András, Cserhalmi György, és még hosszan-hosszan sorolhatnám a neveket… szóval, hogy ők is igaz magyar emberek.

Kérem szépen, mondják meg nekem, ma mit jelent magyarnak lenni! Olyan magyarnak, akit nem komcsiznak, buziznak, libernyákoznak, sorosistáznak, vagy tudom is én milyen jelzővel illetnek.

Zavarban vagyok tisztelt bizottság, kitöltöttem az űrlapot, immár tagja vagyok annak az 1,8 milliós tábornak, akik képesek voltak, hozzám hasonlóan beírogatni a különböző rubrikákba a válaszokat.

Jó oldalon állok én, tisztelt bizottság? Ki mond igazat, és ki az, aki vetít?

Mert azt olvasom, hogy ezek az egyetemisták, ezek a tiltakozó fiatalok valamiféle háttérhatalom által vezérelt hadsereg tagjai és én bizony így, ilyen szemüvegen keresztül néztem ezt a vasárnapi élőláncos tüntetést, és bevallom csak hétköznapi fiatalokat láttam, akik nagyon is tudják, mit miért csinálnak. És mit keresnek az utcán.

Zavarban vagyok, tisztelt bizottság, keresem a helyem ebben az országban, és egyre kevésbé találom. Fokozódik a gyűlölet, immár mindennapos az egymásra mutogatás, a másik megbélyegzése és én nem ilyen országban szeretnék élni. Nem akarok gyűlölettel és haraggal nézni azokra, akik egymás kezébe adták az egyetemisták üzenetét, és akik azt gondolják, hogy a hatalom rájuk tapos.

Hogyan kell élni és gondolkodni? Erre is várom a választ tisztelt bizottság.

Annyira egyszerű volt álmodozni, gyerekként ábrándozni. Próbáltam akkor is normálisan élni, ahogy elvárták tőlem, felkötött úttörőnyakkendővel, hogy aztán egy adott pillanatban a strandon egy fa öltözőből kukucskálva meztelen nőket bámuljak. Később meg, jóval később, a Felszab téri Keravillból ceruzaelemet lopjak, mert a walkmanben megállás nélkül a Talk Talk és a The Smiths zenéjét hallgattam.

Próbáltam normális felnőttként beleolvadni, belesimulni a társadalomba, de valahogy nem ment, sehogyan sem ment. Mindig kapaszkodókat kerestem, könyveket bújtam, és a nők után kajtattam. Nem volt az helyes viselkedés, de most, öregedő fejjel megint kétségek gyötörnek, ha egyszer csak barikádok emelkednek a városban, melyik oldalra álljak. Mert immár az átlagembernek is választania kell, nincs mese, nincs kibúvó.

Vagy ezekhez húzol – vagy azokhoz. Jók és rosszak. Hazafiak és külföldről irányítottak csatája ez.

Félek tisztelt bizottság, félek, hogy ideológiailag nem vagyok elég felkészült. Mindig szegény Pelikán József gátőr jut eszembe, aki nem tudta pontosan, hogy mi az a duma bojkottja, és aki még azon is képes volt meglepődni, amikor a lánya a feketevágás után, ott a börtönben azt mondta neki: édesapa, majd ne lepődjön meg, ha az ügyvéd is halálbüntetést kér.

Nekem most utálnom kellene a Színművészeti Egyetem hallgatóit. És bárcsak lenne békemenet, ott vonulnánk mi hazafiak végig a városon, narancssárga lufikat cibálva magunkkal, miközben elől, ott legelöl snájdig férfiak vezetnének bennünket – a Szerencsejáték Zrt. támogatásával. Akkor talán tudnám, hogy hol a helyem, de most, nézve ezeket az elszánt fiatalokat, zavarban vagyok tisztelt bizottság.

És halkan mondom, nekem 1968 jut eszembe róluk, a párizsi diáklázadás, Daniel Cohn-Bandit, akit aztán letartóztattak, és a diákok válaszul elfoglalták a Sorbonne-t. Párizs akkor egy kisebbfajta háború hadszínterévé vált, az ifjúság felszedte az utcaköveket, betörte a kirakatokat, felgyújtották az autókat, és barikádokat emelt. Hozzájuk csatlakoztak a szakszervezetek és közel nyolcszázezres tüntetést szerveztek. Akkor és ezért írta meg John Lennon a Revolution című dalát.

Szerettem hatvannyolcat tisztelt bizottság. A Beatles abban az évben adta ki a legendás Fehér Lemezt, és akkor jelent meg Paul McCartney világvégéig ható dala, a Hey Jude. Forrongó, lázadó ifjúság, amely kész volt megváltoztatni a körülöttük lévő világot. És lássuk be, sikerült nekik.

És én most azt kérdezem újra: hogyan kellene élni?

Persze, keresztény módon, ez az alap, drága Semjén úr, ez nem is kérdés. Csakhogy azt olvasom az egyik pap monológjában, hogy szeretné eltöröltetni a cölibátust, és én értem, pontosan értem a kérést, a vágyat, hiszen ha ez megtörténne, jóval kevesebb ráncosodó kéz nyúlna ki a reverendából, hogy megérintse a kiszolgáltatott és naiv ministránsfiúkat.

De mit jelent ma itt Magyarországon a keresztényi szeretet, tisztelt bizottság? Mi az, amit ebből látunk, tapasztalunk és érzünk?

Mert én csak a hedonizmust vélem felfedezni, az urizálást, a hatalom iránti irtózatos vágyat, az ügyeskedést, a pénzszórást, a habzsolást, a dőzsölést. Kérdem én, az úgynevezett keresztény vezetés mitől más, mitől jobb, vagy épp tisztább, erkölcsösebb, mint az agyonszapult bűnös ellenzék?

Ne szépítsük a dolgokat, ha már így kitöltöttem ezt a nyavalyás kérdőívet, bizony beleírtam volna, hogy az igaz magyarok, a hazafiak is félredugnak. Elválnak, szeretőt tartanak, a rohanó időben lelassult léptekkel is fiatal feszes testet kívánnak. A test mozgatása izgatóbb a lelki gyakorlatnál. Ami ellen tiltakoznak, amit libernyáknak neveznek, az ugyanúgy ott van bennük, az ő életükben is.

Az álszentségnél nincs undorítóbb. Az üres szólamoknál, a hamis prédikációnál nincs visszataszítóbb.

Hogy van-e bármiféle kapocs hatvannyolc szellemisége, Párizs és a mostani budapesti diáklázadás között, azt nem tudom.

Minden esetre a kommunistából lett hazafi mintha erre célozgatna, mondván, az ifjúság csak balhézni, bulizni szeret, és persze füvet szívni, és könnyen irányítható – mintha ezeknek a fiúknak és lányoknak nem lenne meg a magukhoz való eszük, és nem tudnák miért zárták le vékony falécekkel és piros-fehér szalaggal az egyetemet.

Hatvannyolc forrongó év volt, megannyi tabu és megunt, idejétmúlt szabály és dogma tűnt el – egy év múlva Woodstockban parádés fesztivált rendeztek. A zene, a szerelem, szabadság iránti elfojthatatlan vágy mindent és mindenkit elsöpört. És akik Charles Bukowski, Jack Kerouac, Gregory Corso műveit olvasták, a Doors zenéjét hallgatták, már pontosan tudták, hogy mást, valami mást akarnak az élettől.

De túl messzire mentem tisztelt bizottság. Ez itt most nem Woodstock, de még csak nem is Párizs.

Ez Budapest, ahol nem szeretik a hazug embereket, a trottyos szövetnadrágot, és az ellopott panorámát a Várból. És nem kérnek a hazug propagandából, az erőszak-kormányzásból, a különböző pozíciókba tolt pártkatonákból. Ez Budapest, ahol szeretik a sokszínűséget, a gondolat szabadságát – a szabadság gondolatát.

Hogyan legyek jó magyar, és hogyan éljek, gondolkodjak tisztelt bizottság? A barikád melyik oldalára álljak? És egyáltalán: miért kellene nekem választanom magyar és magyar között? Kik a jók, és kik a rosszak ebben a látszólag soha véget nem érő történetben?

Próbálom elengedni magam tisztelt bizottság, próbálok lazítani, jókedvű lenni, meghallgattam a U2 Beatyful Day című számát, aztán hogy még jobb kedvem legyen, végigdanolásztam Lou Reed Perfect Day című dalát is, de ettől sem lett jobb.

Zavarban vagyok tisztelt bizottság. Én nem ilyen országot akartam.

Én nem vágytam 2020 szeptemberében élőláncra. Én a szólás szabadságát akarom. Egyetemen, melóhelyen, utcán, a kocsmában. Magyarul, hiszen egy nyelvet beszélünk. Vagy ha ez nem megy, mert magyar nem akarja meghallani amit a másik magyar mond, akkor énekeljünk. Énekeljünk angolul.

Énekeljük azt, hogy Hey Jude!

És kezdjük el kergetni a szabadság mámorát úgy, mint hatvannyolcban.

Sinkovics Gábor

(Nyitókép: Népszava/Erdős Dénes)

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: diákok Párizs Paul McCartney Sinkovics Gábor Színház- és Filmművészeti Egyetem The Beatles tüntetés vélemény
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés