Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2020. augusztus 22. 14:27

Puskás Panni: A magyar banán, a szelfimúzeum, a családom, meg én

Végül is, milyen kellemesebb családi programot találhat magának az ember államalapításunk ünnepén, mint hogy ellátogat a Museum of Sweets and Selfies nevű helyre, ha már a tűzijáték szerencsére vagy sajnálatosan elmaradt?

Hirdetés

Van énnekem kettő húgom. Az egyik az Y generáció szülötte, mint én, a másik már a Z generáció tagja, úgynevezett digitális bennszülött. Ezt most csak azért mondom el, hogy valahogy megmagyarázzam, ugyan mit kerestem én egy szelfimúzeumban augusztus 20-án ahelyett, hogy I. István királyunk emlékére eldurrantottam volna egy petárdát valami olyan helyen, ahol nem riogatok vele járókelőket vagy kutyákat. De az igazság az, hogy ez csak ügyetlen magyarázkodás, régóta érdekelt már engem is az a jelenség, amit szelfimúzeumnak neveznek, és amely a közösségi média és a fogyasztói társadalom egy igen reprezentatív terméke.

Mert mire is való úgy általában egy múzeum?

Nem szeretnék nagyon belebonyolódni a múzeumok kultúrtörténetébe, nem is kifejezetten a szakterületem. De ami biztos: a nyilvános, mindenki számára látható múzeumok a romantika korának termékei, a leghíresebb európai múzeumok a XVIII és a XIX. század fordulója körül nyitották meg kapuikat. Addig a műtárgyakat és a történelmi leleteket különböző magán- vagy állami gyűjteményekben őrizték, gondosan elzárva az átlagember elől – a kultúrának ez a szegmense mindaddig a gazdagok szórakozásának számított. Ha kiállításra megyünk, akkor arra vágyunk, hogy műtárgyakat lássunk testközelből, az esztétikai élményt okozzon számunkra, vagy általuk szélesedjen tudásunk, látókörünk. Ám ahogy legtöbb igényünket, úgy ezt is átalakította az információs társadalom, hiszen a fizikai jelenlétnek egyre kevesebb értéke van. Ha beírjuk egy híres kép címét a Google-ba, az azonnal láthatóvá válik számunkra, ráadásul nagyon szép felbontásban, a leghíresebb múzeumok jórésze pedig mára virtuálisan bejárható. Az internet tehát nemcsak információs, hanem kulturális szabadságot is adott nekünk, ha van türelmünk tájékozódni a mellé kapott információs dömpingben.

Ennek a közvetlen következménye pedig az, hogy a közösségi médiában már nem lesz elég népszerű az, aki egy festményről posztol fotót az Uffiziből vagy a Louvre-ból. Kit érdekel egy közepes minőségű fotón a Vénusz születése vagy a Mona Lisa, ha két kattintással talál róluk profi fotókat? Ezzel szemben viszont felértékelődött a közösségi médiafelületeken a személyesen megélt pillanat képi reprezentációja. A Mona Lisa akkor kap sok lájkot az ismerőseimtől, ha én állok mellette, és ott csodásan érzem magam. Ezért fogom a szelfibotom, és oda is állok, hiszen saját önképem és önbizalmam egyre inkább ezeken a lájkokon múlik. A közösségi médiabeli trendek tulajdonképpen kényszerítenek minket a nárcizmusra, és a nárcizmusra való össztársadalmi igényünk változtatja a közösségi médiabeli divathullámokat – ez, bár kemény értékítéletnek hangzik, valójában se nem rossz, se nem jó, csak egy tény, amire érdemes reflektálnunk, ha meg akarjuk érteni, mi hívta életre a Museum of Sweets and Selfiest, amiből jelen pillanatban kettő is van már Budapesten.

Itt te magad vagy a műtárgy

A múzeum készítői nagyon érzékenyen és (direkt vagy nem) iróniával reagálnak arra a folyamatra, amely egy-egy fotón a műtárgy elé a saját magáról képet készítő embert helyezi. Ebben a múzeumban ugyanis a műtárgy te magad vagy. Ha befizeted a belépőt, színesre festett enteriőrök és díszitőelemek közé kerülsz, amelyek háttérül szolgálnak neked, funkciójuk tényleg csak annyi, hogy jól nézz előttük ki a képen.

Meg kell, hogy mondjam, a Z generációs testvérem tényleg nagyon jól szórakozott a múzeumban, habár fél óránál több időt számára is lehetetlenség volt odament eltölteni. És ez nemcsak azért volt így, mert rajtunk kívül nem volt ott tényleg semmi látnivaló, hanem a múzeum minősége is hagyott némi kívánnivalót maga után. Kettő dolog lett volna ugyanis, ami ezt a múzeumot valódi popkulturális élménnyé tehette volna. Az egyik az esztétikai igényesség, az átgondolt design. Ehhez képest a kevés szoba, amin áthaladtunk élénkszínűre volt festve, műanyagbanánok lógtak mindenhonnan, volt egy pici szoba, ahol, mintha régi, összetört cédékből készült volna a mozaik, még a világítás is borzalmas volt legtöbb helyen. A másik, ami megmenthette volna a helyet a teljes unalomtól, a humor: olyan enteriőrök, ahova vicces csakúgy beállni, amelyek kicselezik az arányokat, vagy invenciózus ötleteket jelenítenek meg tárgyak segítségével, reagálva a tárgyak közötti emberi jelenlétre. De az igazság az, hogy semmi vicceset vagy eredetit nem találtam ezekben a termekben, kivéve a húgaimat, de ők máskor is viccesek és eredetiek.

Az is valószínű, hogy a Museum of Sweets and Selfies alapvetően nem magyaroknak készült. Az a tippem, hogy útikönyvekben és turistaoldalakon olvashatunk inkább róla, mint magyar látványosságról. Erre bizonyíték, hogy még a mostani, járványveszélyes, turizmusmentes időkben is volt pár külföldi látogató. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy vajon mit gondol Magyarországról az, aki ellátogat ebbe a múzeumba. Bár, tudok amellett érvelni, hogy reális képet kap rólunk, mert ilyen a magyar banán: kicsit rózsaszínűbb, kicsit műanyag, de a mienk.

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: múzeum Puskás Panni szelfi
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés