Túl a városon 2020. augusztus 13. 10:25

Lakner Zoltán: Udvarlás a diktátornak

Diktátorokkal nem csak diktátorok barátkoznak, ez történetesen a demokratikus politikai vezetők egyik legnagyobb dilemmája világszerte. Túl egyszerű volna tehát Orbán Viktor nemrégiben Belaruszban tett látogatását pusztán azzal elintézni, látva az ottani elnökválasztás utáni rendőri erőszakot, hogy, íme, hasonló a hasonlóval ért szót.

Már csak azért is, mert bár Lukasenko és Orbán alaposan körbeudvarolta egymást júniusban Miniszkben – voltaképpen pontosan ez volna e cikk lényege – és a rendszereik is mutatnak számos hasonlóságot, a két helyzet mégsem azonos. Amit viszont nagyon nehéz megmondani, az az, hogy vajon a tízéves Orbán-rendszer és a negyedszázados Lukasenko-rendszer a természetében tér el egymástól, vagy csak az életkorát, jelenlegi fázisát illetően.

Képeink Orbán Viktor Facebook-oldaláról valók ott a galéria az „Első magyar miniszterelnöki látogatás Belaruszban” címet viseli

Mármint a tekintetben, hogy Lukasenkónak a múlt vasárnapi választáson csak országos méretű csalással, majd pedig erőszakos rendőri intézkedésekkel sikerült – ha sikerül – megtartani hatalmát. Orbánnak viszont ilyen eszközökhöz nem kell nyúlnia, nem mintha nem volna saját rendszere képére torzítva a választási szabályozás, de társadalmi támogatottsága még mindig nagyarányú és alaposan megszervezett.

Nagyon is létezik megfélemlítés a magyar mindennapokban, de a hatalom nem szuronyok hegyén ül, hanem az egyes társadalmi csoportoknak kiporciózott kedvezményeken és szankciókon, a jóllakatott klientúra hűségén és az ipari méretű propagandán alapul. Meg persze európai uniós pénzeken.

Lukasenkónak részben pontosan az a problémája, hogy őalóla kiszaladt a gazdasági bázis. A járvány miatti válság következtében az eleve elég szűk keresztmetszetben operáló belarusz gazdaság szinte teljesen elvesztette piacait. Emellett pedig a saját tévedhetetlenségébe belefeledkezett elnök a járvány megfékezésére is képtelennek mutatkozott. Az egyszemélyi hatalom nagy hátránya, hogy nemigen van kire tolni a felelősséget, habár a Belaruszéhoz hasonló rendszerek egyik fő sajátossága, hogy a korlátlan uralmat gyakorló politikusok folyton úgy tesznek, mintha ellenzékben lennének: külső és belső ellenségekre mutogatnak, rájuk hivatkozva törik le a még megmaradt ellenállást hatalmukkal szemben. Eljön azonban az idő, amikor ez kevésnek bizonyul.

Közben Lukasenko gazdasági és politikai futtatója, Putyin elnök elérkezettnek látja az időt, hogy Oroszország szorosabb ölelésbe fonja Belaruszt. Az egész pályája alatt a szovjet időket éltető Lukasenko ez ellen nehezen emelhet kifogást, hiszen ő maga volt az oroszbarát irányvonal szószólója évtizedeken át, viszont a Moszkvából szorosabban tartott póráz azt jelentené, hogy a belarusz elnök ezentúl szűkebb mozgástérrel irányíthatná saját uradalmát. Ezt a diktátorok nem szokták szeretni. Csak hát az a helyzet, hogy Lukasenko elnök senki másra nem számíthat a világon, Putyinon kívül.

Így tehát az idő, mármint a korszellem, a mostani elnökválasztáson nagyon erősen Lukasenko ellen dolgozott. Két elnökjelölt letartóztatása és egy jelölt határon túlra kergetése után sem maradt komoly ellenfél nélkül.

A választási küzdelemben a férje helyébe lépő Szvetlana Tyihonovszkaja katartikus kampányt folytatott, amely ténylegesen megmozgatta a kiutat kereső lakosság jelentős részét. A meghunyászkodás helyett felvállalt küzdelem eleve revelatív hatást gyakorolt sokakra.

Amikor Orbán nyár elején meglátogatta Lukasenkót, javában zajlott már az elnökválasztási küzdelem, ami jelen esetben azt is magában foglalta, hogy elnökjelöltek éltek börtönben és száműzetésben. Orbán első kézből tudja, a választásos autokráciák jellegzetessége, hogy a szavazatoknak a hatalom csak a jóváhagyás szerepét szánja. Ám ilyen alkalmakkor mégis mindig van egy icipici esély, hogy a dolgok másként sülnek el, netán az ellenzék nyerhet. A szétcsalt választások is hagynak egy kicsi esélyt a vezér bukásának, egyszerűen amiatt, hogy van választás, aminek az eredményét el kell fogadtatni kívül és belül. Orbán minszki útja idején is látszott már, hogy ez most Belaruszban nem megy könnyen, ezért tartotta magát távol Lukasenkótól minden uniós politikus a választási küzdelem idején. Legalább azt ne lehessen rájuk mondani, hogy segítették a diktátort önmaga legitimálásában. Egyedül Orbánnak nem voltak ilyen skrupulusai. Meglapogatták egymást a Bátyka, vagyis Apus néven becézett elnökkel. Orbán elmondta, több a két ország közötti hasonlóság, mint hinnénk, amit Lukasenko azzal viszonzott, hogy Magyarország érti meg a rendszerét a legjobban Európában.

Dicsérjen meg téged Lukasenko. Vagy Orbán.

Pedig, ahogy említettem, diktátorokkal bizony demokraták is paroláznak. Lukasenko például közvetítői szerepet játszott Ukrajna és Oroszország konfliktusában, a rendezés lehetőségét kereső tárgyalási folyamat névadója is a belarusz főváros. Ez azt is jelentette, hogy Merkel német kancellár és akkor még Hollande francia elnök kénytelen volt a vendéglátó Lukasenkóval is kezet rázni a tűzszüneti egyezmény előkészítése során.

Folyamatosan napirenden lévő kérdés, hogy a világ legnagyobb feltörekvő gazdaságával Kínával, vagy egy olyan olajmonarchiával, amilyen Szaúd-Arábia, milyen kapcsolatokat ápoljanak a demokráciák. Pénzre, piacra, hitelre, árura szükség van, ezért a kézfogások időről időre megtörténnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kötelező diplomáciai udvariasságon túl kedveskedni kell egy önkényúrral. Legalább a homlokzat megőrizhető, amikor például Macron elnök a Putyinnal közös sajtótájékoztatón emberi jogi kifogásokat emleget fel.

Orbán magatartása ezzel szemben azért aggasztó, mert bármerre jár, Putyinnál, Erdoğannál, Kínában vagy Közép-Ázsiában, és ezt tette Minszkben is, mindig külön feldicséri a diktátort. Gazdasági világhatalmak esetében ez még mindig valamennyire magyarázható lenne azzal, hogy a kicsiségünket extra hódolással kompenzáljuk a jobb üzlet reményében. Na de a posztszovjet diktatúrák bizniszei azért nem látszanak akkora fogásnak, amelyekért még külön ajnározni is kellene őket. Az emberben feltámad a rossz érzés: a rokonszenv valódi.

És igazából itt jön a kérdés, ami a hazai rendszer természetét érinti. Nincs tömeges csalás, nincs erőszak – mert nincs rá szükség a hatalom megőrzéséhez. De mi lesz, ha Bátyka itt is bajba kerül?

Lakner Zoltán

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Aljakszandr Lukasenka Fehéroroszország Lakner Zoltán Orbán Viktor vélemény