Túl a városon 2020. augusztus 8. 08:45

Puskás Panni: Botrány és ingerküszöb – viszonyunk a Táncművészetin történtekhez

Mit adott nekünk a #metoo? Mit nem adott nekünk a #metoo? Túl van tolva? Fel tudunk még háborodni bármin? Ha igen, mi kell ahhoz, hogy felháborodjunk? És egyáltalán: mi közünk nekünk ehhez az egészhez?

Július 27-én jelent meg az azonnalin egy hosszú, sok egykori növendéket megszólaltató anyag, amely arról szólt, hogy a Táncművészetin a diákok verbális, fizikai bántalmazása rendszerszintű rutin volt a kilencvenes években, és hogy egyes balettmesterek szexuálisan is zaklatták őket. A cikkben igen sok hátborzongató dolog van, de ez a történet abban különbözik az elmúlt évek zaklatási botrányainak nagy részétől, hogy elszenvedői gyerekek voltak, ráadásul jó okunk lehet azt feltételezni, hogy igen sokan és hosszú évtizedeken keresztül. Most azt próbálom megérteni, hogy miért lett a cikknek mégis kevés visszhangja a közbeszédben.

Ilyen ez a balettszakma

Indíthatjuk a gondolkodást a balettről alkotott képünk felől is. Biztosan sokan látták a Fekete hattyú című filmet Natalie Portman főszereplésével, amelyben a belerína belehal a táncba és az önsanyargatásba. De Portman is nagyon szenvedett az önsanyargatástól, a forgatás után azt nyilatkozta, soha többé nem csinálná végig azt a diétát, amit a film miatt végig kellett. A Fekete hattyú című film is igen érzékletesen mutatja be nem mindennapi esztétikai kapcsolatunkat a balettel: kevés olyan területe van a sportnak vagy a művészetnek, amelyben a fájdalmat csodáljuk.

Most hirtelen csak az amerikai foci és a küzdősportok jutnak eszembe. Egy pankrátort, a Bolsoj Balett egy táncosát és a Pittsburgh Steelers egyik játékosát az köti össze, hogy mindhármuk a mi szórakoztatásunkra érez rendszeres fájdalmat tehát ebből a szempontból azt is állíthatjuk, hogy mi okozunk neki fájdalmat.

Marina Abramović egyik leghíresebb performasza, a Lips of Thomas (1975) is valami nagyon hasonlóról szólt. Abramović egy galériában egyszerre fagyasztotta, sütötte és vagdosta szét magát, szenvedése addig tartott, amíg a közönség tagjai úgy nem döntöttek, hogy most már kihívják a mentőket.

Abramović, a Steelers játékosa és a Bolsoj táncosa között viszont van egy óriási különbség: míg az első kettő mutathat fájdalmat, addig az utóbbinak úgy kell tennie, mintha a világon a legtermészetesebb dolog lenne fizikai teljesítménye, mintha a spicc-cipő lenne számára a legkényelmesebb viselet. Ennek következtében pedig mi, nézők a lehető legtermészetesebb dolognak fogadjuk el a szenvedését. És az, hogy egy ilyen önmagban is kínzásokra épülő mozgásforma, valamint annak zárt szakmai tere (a balettosoknak már kicsi koruktól nincs a Balettintézeten kívül életük) a bántalmazások és a visszaélések melegágya lesz, nem túl meglepő számunkra. Ugyanakkor az, hogy valami nem lep meg minket, nem jelenti azt, hogy nem mérhetetlenül igazságtalan az a dolog, tehát elfogadnunk semmiképp sem szabad.

Mit adott nekünk a #metoo?

És közelíthetünk az általános közönyünkhöz a #metoo felől is. Úgy gondolom, hogy a #metoo nagyon sokat adott nekünk, mert lehetővé tette, hogy a zaklatási és bántalmazási ügyek a közbeszédben megjelenjenek. Rengeteg vitát folytattunk a Marton- és a Kerényi-ügy kirobbanása óta arról, mi számít szexuális zaklatásnak. Beszéltünk a munkahelyi zaklatásról is az Eszenyi-ügy kapcsán, és megértettük a Kaleta-ügyből, hogy miért számít bűncselekménynek, ha valaki pedofil képeket birtokol. Joggal gondolhatjuk azt, hogy bármit kapargatunk meg, onnan előbújik egy ilyen történet, és lassan ezek a történetek megszokottá válnak a közbeszédben, elfogy a szenzációértékük.

Nagyjából ez történt most a Táncművészetivel kapcsolatban is, kiegészítve azzal, hogy a balett egykori sztárjainak nevei mostanra kikoptak a köztudatból, hazánkban a tánc jelenleg nem annyira népszerű műfaj, mint a színház. Márpedig a híres és népszerű emberek történetei sokkal inkább értelmezhetők számunkra, mint a kevésbé híres és népszerű embereké – ez az oka többek között annak, hogy ezekből az ügyekből születnek újságcikkek, és nem az, hogy csak a színházakban történnek hatalmi visszaélések. És ebből persze adódik az a kérdés, hogy mit tegyenek azok, akik egy gyárban, egy étterem fehér mosogatójában vagy egy call centerben ülve szenvednek el nap mint nap zaklatást vagy bántalmazást a főnöküktől. Melyik újság fogja megírni az ő történetüket, és ki fogja elolvasni azt, ki fog rajta felháborodni?

A nyilvánosság és a közbeszéd fontos része volt a #metoo-nak, és kellett ahhoz, hogy a problémákat felmutassuk, átgondoljuk. De a közfelháborodás mégsem elegendő a millióegy ilyen probléma kezeléséhez. A közvéleménynek ugyanis nem az a dolga, hogy minden egyes ügyben gyorsanítélő bíróságként döntést hozzon, arra az etikai bizottság való. Fontos lenne tehát minden intézményben felállítani egyet, és ahol nem lehet, mert mondjuk nagyon kicsi munkahely, ott másokkal összefogásban szakszervezeteket alakítani, és megvédeni a beosztottak jogait.

A Táncművészetin már állítólag elkezdődött az etikai eljárás a cikkben megnevezett oktatók ellen. Nagyon kíváncsi vagyok, mire jut a vizsgálat, és milyen következményei lesznek mindennek. Probléma persze az is, hogy igazából nem tudjuk, mi folyik ma az intézményben, csak azt, hogy az Azonnali cikkében felsorolt tanárok közül többen ma is ott tanítanak. A sértett megszólalók két évtizeddel az őket ért bántalmazások és zaklatások után szólaltak meg, amiből következtethetünk arra is, hogy ma már minden másképp van a balettoktatásban, meg arra is, hogy a diákok még mindig meg vannak félemlítve. A magam részéről inkább az utóbbira tennék egy ötöst. Így a Táncművészetinek talán az is dolga lenne most, hogy teremtsen az odajárók számára egy safe space-t, ahol félelem nélkül beszélhetnek az őket ért sérelmekről. Ezenkívül az intézmény kissé felülvizsgálhatná saját oktatási módszertanát, esetleg némi pedagógiai továbbképzést előírhatna az ott tanítóknak. Mi pedig, ha tehetjük, ne veszítsük el felháborodásra való képességünket, mert egyelőre sajnos ezzel lehet csak eredményeket elérni.

Puskás Panni

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: balett metoo Puskás Panni szexuális zaklatás vélemény zaklatás