Hirdetés
Túl a városon 2020. július 29. 11:11

Sinkovics Gábor: Banglades csókoltat


Hirdetés

„Ma háború van, holnap béke, de mikor lesz már ennek vége. Ma béke van, és holnap háború, az ember szíve mégsem szomorú...”

Optimista hangvételű táncdal

  • Akartál-e valaha a bangladesi híradóban szerepelni, Dull Szabolcs?
  • Vágytál-e rá, hogy Dakka főutcáján rólad, és nyolcvanvalahány kollégádról beszéljenek?
  • Szerepelt-e a gyerekkori álmaid között, miközben kantáros rövidnaciban, háromkerekű biciklit tekertél, hogy egyszer majd forradalmár leszel?
  • Olyan ember, aki miatt tízezren végigballagnak Budán fel egészen a várig, majd tapsolnak, tapsolnak lelkesen, mintha a színpadon legalábbis Mick Jagger énekelte volna el a Paint It Blacket.
  • Szerettél volna hős lenni?

Láttam többször is a felvételt, ahogy búcsúbeszédet mondasz.

Ott álltál a szerkesztőség közepén, körülötted a riadt, megdöbbent, rosszkedvű munkatársaid, és az arcodon ott volt minden, ami most ezt a szerencsétlen sorsú, gyűlölködő, kettéosztott országot jellemzi. A bánat, a kilátástalanság, a tehetetlen düh, a sírásra ingerlő kiszolgáltatottság – és a reménykedés. Tudom, mit éreztél azokban a pillanatokban. Tudom, mert magam is átéltem hasonlót. A munkahely, ami több, ezerszer, milliószor több mint egy munkahely, azt otthagyni, elveszíteni, onnan végleg kilépni, szívfacsaró pillanat.

Kilépni a bizonytalanba.

Egészen furcsa gondolatok kavarognak olyankor az emberben. Talán még felszabadultnak is érezheti magát néhány pillanatra, mintegy ledobva valamiféle terhet, súlyos, mázsás köveket, hogy aztán a következő másodpercben már előbukkanjon a kétségbeejtő gondolat: hogyan, merre tovább... Felkavaró, és egyben dühítő mindaz, ami veled, körülötted, az Indexszel történik. Testközelből láttam a Népszabadság megsemmisítését, a kollégák kizárását az épületből – és a közéletből. Menekülőutakat kerestek valamennyien, aztán vagy találtak, vagy nem.

Mocskos eljárás volt az.

Gyomorforgató – és végtelenül cinikus.

És most hasonlót éltek át ti is, nyolcvanvalahányan, hihetetlen és csodálatraméltó egységbe forrva egy olyan világban, amikor mindenki az állását félti. Az egzisztenciája, a jövője, a megélhetése miatt aggódik. Azóta megannyi cikk és vélemény jelent meg arról, hogy elkapkodott lépés volt-e ez, hogy a szerkesztőség tagjainak maradni kellett volna, esetleg kivárni, időt húzni, tudom is én... Taktikázni.

Azóta mindenki magyarázkodik, a másikra mutogat, a történet pedig egyre zavarosabb és illúziórombolóbb.

  • Milyen ország ez?
  • Milyen sajtószabadság?
  • Hová meneküljetek a szabad levegőért? Ahol azt írhattok, amit csak gondoltok, amit tisztességesnek véltek, amit újságíróként értékesnek, olvasmányosnak ítéltek?!

Mert erről van itt szó.

Ez lenne a mi munkánk: tudósítani, tájékoztatni, karakteres véleményt formálni, olvasmányélményt papírra vetni.

(fotók: Index)

Te jó voltál ebben, Dull Szabolcs.

A mondataid, a gondolatgazdagságod, a világlátásod – a vezetői stílusod alkalmassá tettek arra, hogy az Indexet irányítsd. És mi, olvasók, kollégák, átlagemberek, rajongók, és a kormánypárt igazi magyarként gondolkodó szimpatizánsai is tőletek tájékozódtak. Csak a szívem mondatja, hogy jókora öngól volt ez a hatalom részéről. Hogy a cinkos egymásra kacsintás, az „ezeket is eltüntettük...” érzés még visszaüt egyszer, talán nem is olyan sokára.

Akartál-e forradalmár lenni valaha, Dull Szabolcs?

Vagy úgy voltál vele, olykor kritikusan írsz majd erről, vagy arról a politikusról, vagy pártról, pellengérre állítod a hazugságaikat, a mocskos korrupciót, a pénzhajhászásukat, a rongyrázásukat, a habzsolásukat? És közben megveregeted a vállát kollégádnak Kovács Bálintnak, aki élvezetes film- és színházi kritikákkal ajándékozta meg az olvasót, Sixxnek, aki a System of a Down zenéjét elemezgeti.

Mert ez volt a munkád.

A munka, amit mindennél jobban szerettünk. Jól, rosszul, szenvedéllyel, vagy távolságtartóan írni.

Hitelesnek lenni.

De ez Magyarországon lehetetlen. Az ő újságíróik megírják a frankót – azok meg állandóan hazudnak. Az egyik portál őket képviseli, a másik pedig amazokat. Az egyiket le kell köpni, pofán kell verni, a címét, az arcképét nyilvánosságra hozni, a másik viszont a mi emberünk, az tudja, mit jelent magyarnak lenni.

Igaz magyarnak.

Nem afféle libernyáknak.

Hányinger az egész.

Csoda-e, ha a bangladesi híradó is velünk foglalkozik?

Ha Dakkából csókokat dobálnak felénk, mintegy biztatásként.

Én már elvesztettem az illúzióimat az elmúlt másfél évben valahol, valamikor. Eltűnt, semmivé foszlott. De te, Dull Szabolcs még teli s tele vagy energiával, és ha nem is akartál forradalmár lenni, az újságkészítést, a véleményformálást, a szabad gondolatok szanaszét szórását kötelességed folytatni.

A nyolcvanvalahány emberrel együtt.

  • És akkor majd nem tízezren tapsolnak, ha nem sokkal többen.
  • Száz meg százezren, miközben az általad vezetett új lapot olvassák.
  • Még akkor is, ha mondjuk Don Quijote hírei lesz a neve.
  • A szélmalomharc soha, de soha ne érjen véget.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Dull Szabolcs Index jegyzet sajtó sajtószabadság Sinkovics Gábor vélemény