Hirdetés
  • Kezdőlap
  • Hírek
  • Művház
  • Hegedűs D. Géza a Dóm téri halálról, a walesi bárdokról és arról, hogy miért kell visszaállnunk a startvonalra
Művház 2020. július 24. 18:24

Hegedűs D. Géza a Dóm téri halálról, a walesi bárdokról és arról, hogy miért kell visszaállnunk a startvonalra

Akárki címmel, a Dóm téren mutatják be pénteken este azt a moralitásjátékot, amelyben több szerepet is alakít Hegedűs D. Géza. A Kossuth-díjas színművészt a műről, szerepeiről és arról is kérdeztük, vereségként éli-e meg, ami a Színház és Filmművészeti Egyetemmel történt.

Hirdetés

– Sokszor játszott már és rendezett is Szegeden. Felidézné, hogy mi minden köti a városhoz?

– Csupa szép emlék fűz Szegedhez. Először Szinetár Miklós hívott a Dóm térre játszani 1976-ban, amikor Bánsági Ildikóval, Lukács Sándorral Az ember tragédiája főszerepeit játszottuk. Ádám szerepe után Szinetár később visszahívott az Antigonéba is. Nagy élmény volt, amikor Novák Ferenc meghívott a Hegyen völgyön lakodalomba. A nemzetközi néptáncfesztiválon én vezethettem végig amolyan narrátorként tizenkét nemzet táncainak kultúrtörténetén a nézőket. Később az újszegedi színpadon a Kék lila nyár című szabadtéri produkciónak is részese voltam, és egyszer a Régi Zsinagógában is vendégszerepeltem, az A pestis című Camus-regény monodráma változatával. Utoljára két évvel ezelőtt a Dóm téren rendezőként állíthattam színpadra az eredeti drámát, Shakespeare, Rómeó és Júlia című művét.

– Most pedig a Halál és a Bölcs szerepében mutatkozik be az Akárki című moralitásjátékban.

– Ez a mű félezer éves, a középkorból indult el európai szellemútjára. Ezt a fajta, népi vallásossággal átitatott, de mégis csak az emberi élet alapkérdéseivel foglalkozó moralitásjátékot nagyon gyakran egy-egy nagy járvány elvonulása után adtak elő, a történelem során, így szembesítve az átéltekkel az embereket. A darab emiatt is éppen aktuális, hiszen minket is megijesztett egy világjárvány. Most is mindnyájunkban felerősödött a veszélyérzet, mindenki a szeretteire, családjára, rokonaira, barátaira gondolt és aggódott értük. De közben önmagáról, az életéről, a hivatásáról és a jövőjéről is másként kezdett gondolkodni, mint korábban.

(fotók: Szabó Luca)

– Miért kellett ehhez egy gyilkos kór?

– Mert a modern ember egyik legnagyobb veszedelme az elkényelmesedett világból és a modernitásból következő gyanútlanság, ezért sokszor nincs kellő tudása arról, ami körülötte történik, készületlen a világ dolgaival szemben. Ha bekövetkezik a rossz, akkor ahány ember, annyiféle reakcióval találkozhatunk.

– Mi az, ami egy színészt megfog egy tizenötödik századi darabban és mit tud majd továbbadni belőle a közönségnek?

– A színművészeti főiskolán volt egy nagyszerű drámatörténet tanárom, a névrokonom, Hegedűs Géza bácsi. Egyszerre volt író, polihisztor, a magyar kultúrtörténet fontos alakja. Rajongásig szerettem az óráira járni, és számára valamiért nagyon fontos volt az Akárki. Engem már ott, az órákon meglepett a műfaj maga, és az, hogy nem egy kronologikus történet a darab, hanem egy bármelyikünkkel, Akárkivel megtörténhető pillanatot rögzít és nagyít fel.

– Melyik ez a pillanat?

– Az, amikor az ember szembesül azzal, hogy meg kell halnia. Ha létezik nagy drámai pillanat egy ember életében, akkor a halálközeli élmény biztosan az lehet. Mi minden merülhet fel ilyenkor egy emberben, mi mindent gondolhatunk végig ilyenkor?

Egyedül kell-e szembenéznünk a halállal, vagy lesznek mellettünk? És mik azok a dolgok, amiket itt kell hagynunk? Ezeket az örök emberi kérdéseket boncolgatja az Akárki.

– Mit lehet tudni a szerzőről?

– Nincs szerzője, az évszázadok során alakult, csiszolódott, valószínűleg bizonyos motívumok kihullottak belőle, mások pedig belekerültek, vagy éppen felerősödtek. Ez az összeurópai népköltészeti alkotás, lépésről-lépésre ébreszt rá mindannyiunkat arra: ahogyan a születés az élet része, ugyanúgy a halál is az élet része.

Végigvezetik a nézőket az elmúlás útján, a születéstől a halálig

– De ötszáz, vagy akár csak száz évvel ezelőtt teljesen más volt az emberek felfogása a halálról, mint napjainkban!

– A halál mindig váratlan, amikor jön, nagyon rövid idő alatt gondolhatjuk végig – ha egyáltalán –, mi minden játszódott is le a születésünk és halálunk közötti időben, az életben. Ebben a moralitásjátékban semmi másról nincs szó, minthogy végigvezetjük a nézőket az elmúlás útján, a születéstől a halálig. Számomra is a próbák során derült ki, hogy mennyire radikális kor volt a reneszánsz, mert az akkori idők gyermekei bátran és nyíltan szembe mertek nézni a halállal, miközben ma higiéniai problémaként tekintünk rá, és igyekszünk a polgári életünktől minél jobban távol tartani. Áll még a szülőházam Ibrányban, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, édesanyám ott hozott világra, abban a házban. Gyerekkoromban a nagyszüleim, a szomszédok mind otthon hunyták le a szemüket, a családtagok pedig fogták a haldokló kezét. Aki tudta, hogy meg fog halni, de azt is tudta, hogy nincs egyedül, van kikbe kapaszkodnia.

– Miért alakulhatott ez így?

– Minél közelebb élt egy közösség a természethez, annál természetesebb volt elfogadni a születés és halál tényét. Minél jobban modernizálódott, urbanizálódott a világ, annál jobban megváltozott az emberek halállal kapcsolatos felfogása. Régen az ember alkalmazkodott a természethez és ugyanúgy megélte a mindennapi személyes életében is, hogy egyszer tavaszodik, azután nyár és ősz lesz, és végül eljön a tél is. Ezért volt személyes a halál gondolata is.

– Ezek az örök emberi kérdések évszázadok óta foglalkoztatnak bennünket, de az Akárki szövege meglehetősen régi. Mit gondol, hogyan fogadják majd a mai nézők?

– A mű mindössze ötezer szóból áll, nyelvi gyökerei a lovagi költészetben keresendők. Magyarországon egyébként a Dóm téren hangzik el először, Tellér Gyula fordításában, és egyértelműen érzékelhető benne, hogy nem egyidőben született minden jelenet, hanem a változó korok során épültek bele bizonyos részek, majd folyamatosan formálódtak. A nyelvi idővonal mentén kimutatható a sokrétegű nyelvi gazdagság. Kicsit olyan ez, mint az Odüsszeia, amit időszámításunk előtt nyolcszáz évvel Homérosz jegyzett le először, de a trójai mondakör, Homéroszig, legalább négy-öt évszázadon át élt, formálódott a görögség népi hagyományaiban. Aztán királyi parancsra lejegyezték.

– Az Akárkinek a Dóm lesz a díszlete, a szöveg jelentősége így még jobban felértékelődik!

– Igen. A Fogadalmi templom lépcsői előtt egy kétszáz négyzetméteres színpadot állítottak fel, ott jelennek meg a protagonisták, akik azért Benedek Mari jelmeztervezőnek köszönhetően mégis csak nagyon élesen, karakterisztikusan válnak élő alakokká az üres térben. Az előadás színházi nyelvét ezeknek a sokszínű, erős karaktereknek a jelenléte adja meg, azzal a felemelő és monumentális díszlettel együtt, ami maga a Dóm.

Meglepetésként ért mindenkit, hogy végül mégis a fejük fölött döntöttek

– Május végén Semjén Zsolt törvényjavaslatot nyújtott be, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetem alapítványi formában működjön tovább, így nemcsak az intézmény vagyonát, de a legfontosabb döntési jogköreit is megvonták. Az egyetem tanáraként felszólalt a diákok által szervezett demonstráción. Miért tartotta fontosnak, hogy nyilvánosan is kiálljon az intézmény mellett?

– Én ott, az egyetem hallgatóinak felkérésére beszéltem. Megértettem, hogy a 155 éves Színház- és Filmművészeti Egyetemünk eddigi történetének vége. Mert hirtelen, ebbe a másfél évszázados autonóm fejlődési folyamatba kívülről, adminisztratív úton beavatkoznak. Egy bensőséges, kis létszámú, csak a pedagógiai műhelymunkára koncentráló, tehetségalapú elitképző egyetemből, törvényi eszközökkel, üzleti alapú, vállalati szemléletű, felduzzasztott létszámú intézményt formálnak. Mesterségesen beavatkozva, átstrukturálva, megváltoztatva ezt a 155 éve tartó természetes folyamatot. Ráadásul úgy, hogy meg sem kérdeznek bennünket. Érthetetlen, hogy miért gondolják a döntéshozó helyzetben lévő adminisztrátorok, bürokraták, hogy ők jobban tudják, hogyan kell nevelni színművészeket, filmművészeket, művészetelméleti szakembereket mint azok, akik ezt hosszú évek, évtizedek óta gyakorolják? Ennek az egész konfliktusnak nem az a lényege, hogy a változástól félünk-e, hanem hogy mindezt nélkülünk, az érintettek nélkül, kívülről beavatkozva, erőből valósítják meg.

(fotók: Színház- és Filmművészeti Egyetem Facebook-oldala)

– Nem félő, hogy nagyobb lesz végül a kár, mint a haszon?

– Egy alapítványi formára történő átalakulásban is ott rejtőzhet a pozitív irányú potenciális lehetőség. De úgy gondolom, a hiányzó párbeszéd mellett hiányzik egy hatástanulmány is, annak szemléltetésére, hogy mit nyerünk a réven, s mit vesztünk a vámon, ezzel a strukturális, gazdasági átalakítással. Elsülhet az egész jól is, de visszafordíthatatlan károk is bekövetkezhetnek. Éppen ezért, minimum annyi elvárható lett volna, hogy leülnek az egyetem szellemi, gazdasági irányát meghatározó vezetőivel és egyenrangú partnerekként, időt szánva rá, közösen gondolták volna végig mindezt. Ezzel szemben időt sem adva erre, hirtelen, egyik napról a másikra törvénybe foglalták, hogy szeptember elsejétől az egyetemünknek, ennek a nagy múltú közintézménynek, egy öttagú kuratórium által vezetett alapítvánnyá kell átalakulnia. Történt mindez úgy, mintha ehhez nekünk, egyetemi polgároknak, akik az egyetemen élünk, tanulunk, tanítunk, dolgozunk, semmi közünk nem lenne. Ez nyilván meglepetésként ért mindenkit, és mindenki – érezve a maga morális és szakmai felelősségét –, igyekezett megnyilvánulni az ügyben. Én is.

– Nem tart retorziótól?

– Főiskolás éveimet is beleszámítva, ötven éve vagyok a pályán. Lehet gyalázni a média verbális verőemberei által, átvitt értelemben nyilvánosan felkoncolni. Elvenni az életművemet nem lehet. Ahhoz ki kéne törölni a közönség emlékezetét. Az ma, a mesterséges intelligencia korában, még nem megy. Az egyetemi tanári munkám harminchárom éve alatt felneveltem rengeteg nagyszerű művészt, ma ők a derékhad a magyar színházművészetben. És persze oktattam filmeseket, tévéseket, forgatókönyvírókat, és alkalmazott zeneszerzőket is. Amikor a diákok kérésére megnyilvánultam, azt akartam, hogy nyoma legyen annak, volt egy olyan pillanata az egyetemtörténetünknek, amikor morális és szakmai kötelesség volt hangot adni annak, hogy nem lehet agresszíven és erőből beleavatkozni egy százötvenöt éves, szerves folyamatba.

– Vereségként élte meg, hogy végül mégsem sikerült eredményt elérniük?

– Elég hamar világossá vált a szándék, akkor már az is egyértelművé vált, hogy mindez be fog következni. De azért a diákok mellett sorra elhangzottak egyetemi tanáraink gondolatai is, Enyedi Ildikóé, Székely Krisztáé, Tar Béláé, és az enyém is, mint mondjuk az énekes költőké, a Walesi bárdokban. Nem tehettünk mást.

– Azt mondta nincs veszíteni valója...

– ...ami azért így nem teljesen igaz. Egy hatalmas sajtóbirodalommal bárkit ki lehet iktatni, annullálni lehet akár egy fél évszázados, jelentős művészeti pályát, életművet is. Én ezzel is tisztában vagyok, de a munkáim, amik már mögöttem vannak, tények, őrzik a filmszalagok, a tévés és rádiós fölvételek, hanghordozók, és nyitott gondolkodásomat viszik tovább a növendékeim, így ez az életmű létezik, és ami legfontosabb, él a nézők lelkében, emlékezetében. Ez akkor is így van, ha mások szerint én nem vagyok. Az ember önmagának és a közösségének is felelősséggel tartozik, hogy kimondja, amit ki kell mondania.

– Mégis, sokszor mintha nagyon kevesen mernének kiállni az igazuk mellett! A színészek körében is ilyen nagy a kenyérféltés?

– Ebben az esetben bátor visszhangja volt az ügynek. Egyetemünk Facebook oldala művészeti, szellemi életünk tagjainak szolidáris összefogásáról tanúskodik. Rengetegen nevüket, arcukat adták tiltakozó gondolataikhoz. Többek között Ragályi Elemér, a csodálatos operatőr írt egy nyílt levelet, amiben a döntéshozókhoz fordult, hogy adjanak időt, üljenek le az egyetem képviselőivel és tárgyaljanak. Ne erőből oldják meg ezt az ügyet. Ez egy szelíd, nagyon emberi és nagyon praktikus javaslat volt. Semmiféle támadást nem tartalmazott. Ezt gyakorlatilag a teljes élő magyar színház- és filmlexikon aláírta. Persze a tények alapján, hatástalanul. Ami engem illet, én kizárólag szakmai indíttatásból emeltem szót, ha ennek van politikai visszhangja, azt nem én tereltem arra a síkra, hanem azok, akiknek ez áll érdekében.

A politikai többség társadalmasítása zajlik a művészeti életben is

– Előtte már érték támadások a szakmát, többek között megszüntették a színészek közalkalmazotti státuszát. Többen is állítják, minden a zaklatási ügyeknél kezdődött, amit azután politikai fegyverként használtak fel a szakma ellen.

– Az csak a casus belli volt. Magyarországon jelenleg kétharmados politikai többsége van az országot irányító bürokráciának, adminisztrációnak. Most annak a folyamatnak vagyunk a tanúi, amikor az élet minden területén azon dolgoznak, hogy ez ne csak egy politikai, hanem társadalmi kétharmad legyen. Hogy ne két és fél millióan, hanem mondjuk hat millióan húzzák majd ugyanarra az oldalra az ikszet. E cél elérésének fontos terepei a sajtó és média felületek, az oktatás, a tudomány, a kultúra: a közművelődés, a levéltár, a könyvtár, a közgyűjtemény, a múzeum, és az irodalmi, művészeti élet. Mi is részei vagyunk ennek a folyamatnak.

– Szóval, az utolsók között most kerültek sorra a színészek?

– Igen, mert e terület alkotói között annyi individuum van, annyi önálló, szabadon gondolkodó ember, hogy ez a legnehezebb terep a változtatásra, de végül erre a szférára is sort kerülhetett, csak egy kapóra jött ürügy kellett hozzá. A kétharmad társadalmasítása tíz év óta zajlik, és ennek a folyamatnak része az is, ami most velünk történik.

– A járványhelyzet miatt az idén nem nagyon vannak nyári fesztiválok. Tud-e majd pihenni a szegedi bemutató után?

– Valamennyit mindenképpen. Közben, július 27-én lesz egy filmbemutatóm. A címe, Pesti balhé, amelyben fontos szerepet játszom. Ez lesz a járvány utáni első magyar filmbemutató. Augusztusban Szentendrén részt veszek egy kortárs felolvasó-színházi fesztivál produkciójában. Idén lenne száz éves Márai Sándor, nekem pedig van egy monodrámám, Hallgatni akartam címmel, amit Márai egyik könyvéből adaptáltunk színpadra. Gyulán egy egész hetes Márai fesztivál lesz nyáron, és engem is meghívtak ezzel a monodrámával. Nagy örömömre, Szegedre is visszatérek még szeptember 18-án, egy önálló esttel, a Dóm altemplomának kulturális programjaként. De augusztus huszadika után már elkezdünk próbálni az anyaszínházamban, a Vígszínházban is. Le kell játszanunk minden előadást, amelyek elmaradtak a járványrendeletek miatt, ezért hétvégenként felújítjuk ezeket a produkciókat. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdem próbálni az egyik főszerepet, Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című darabjában, amelyet az új igazgatónk, Rudolf Péter rendez.

– Mikor mutatják majd be?

– Reményeink szerint október elején, de most mindent egy kicsit feltételes módban kell fogalmazni a járvány miatt. A természet visszaparancsolt minket a startvonalra. Kiderült, hiába vagyunk úgymond csodálatosak és gyanútlanul elbizakodottak, a természet sokkal hatalmasabb nálunk. Ideje ezen elgondolkodni és újratervezni az életünket.

Rafai Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Akárki Hegedűs D. Géza Szegedi Szabadtéri Játékok színház