Hirdetés
Színes 2020. július 15. 14:56

Sinkovics Gábor: Pedofilm


Hirdetés

„Hello baby, Te nyomorult állat, soha nem akartam különbet nálad...”
(szerelmes hangulatú táncdal a nyolcvanas évekből)

„Már megint itt van a szerelem.
Már megint izzad a tenyerem.
(...)
Már megint csak őrája gondolok.
Már megint csak akarok egy jó nagyot.”

Melankolikus mondatok az örök témáról. Mert mi másról is szólna az életünk, mint a szerelemről, a testi és lelki összegubancolódásról. Mi másért dolgozunk, hajtjuk a pénzt, állunk sorba közbeszerzésért, emeljük a súlyokat. A tükörbe bámulva valamilyen edzőteremben, vagy a sufniban. Tökéletesen szépek és modernek szeretnénk lenni, hogy a „húspiacon” minél jobb, eladhatóbb árucikké váljunk. A férfi agya, legyen szó agysebészről, hazudós politikusról, vagy a kőműves brigád leghülyébb tagjáról, egy irányba jár: nőt akar. A világirodalom és a filmművészet oda-vissza kétmilliószor elemezte ki ezt a témát, Trója is ezért lángolt, mint ahogy a Megáll az idő című kultfilmben is ezért kiabálták kis Kövesnek, hogy: „Vár a Szukics Magda...” És ez a téma nem megy ki a divatból soha, sőt, jönnek az újabb és újabb csavarok, a Szerelem című történetben a napokban például azt lehetett olvasni, hogy a járvány alatt csúcsokat döntögettek a szexrobotok eladási adataiban. Különösen Asa Akira pornószínésznőről mintázott darabok voltak kelendőek, de ott volt a népszerűségi listán a potom tizenkétezer dollárba kerülő Harmony (milyen bájos kifejezés...) nevet viselő műnő is. Csak érdekesség, hogy a Business Inside újságírói meginterjúvolták a csinos robotot. A témával kapcsolatban (már ami a szexrobotokat illeti) sokan mondták el a véleményüket, hol lelkesen, hol felháborodva, mintegy kiemelve, hogy ez az emberi kapcsolatok kiüresedését jelentheti a jövőben. Ám Noel Sharkly a Sheffieldi Egyetem professzora kerek-perec kijelentette, hogy inkább a robotokat erőszakolják meg a felhevült szexéhes állampolgárok, mint embertársaikat.

Sheffieldnél maradva, jó lenne most a Pulp nevű zenekarról írni.

És még jobb lenne táncolni önfeledten, koktélt szürcsölni a Common People című igaz slágerre tombolni. A daltól valahogy mindig jókedvem lesz, ha néha depressziós hangulatban megjelenik előttem mondjuk egy pogácsát zabáló, ellenszenves alak arcképe, csak elindítom ezt a számot, és újraélvezem a pillanatot.

De most nem a zenéről és nem is a hétköznapi emberekről lesz szó.

A szerelem, és ezt kár lenne titkolni, nem nett dolog.

Nem mindig szól arról a pillanatról, ahogy a tengerparton enyhe szellőtől borzolt hajjal a háttérben a lenyugvó napkoronggal fut egymás felé két bronzbarnára sült, villogó fehér fogakkal mosolygó külsőre tökéletes férfi és nő. Az emberi kapcsolatok mint tudjuk, ennél jóval bonyolultabbak, elég csak megnézni a járvány utáni válási statisztikákat. Nem véletlenül írta az örök pesszimista, hogy inkább túlontúl realista Michel Houellebecq, hogy: „Egy észházasság mellett döntöttek, amely a társadalmi helyzet, a karrierlehetőség és az ízlés összehangolásán alapul. Természetesen így elvágták magukat a boldogság bármiféle lehetőségétől – mert a boldogság hevesen összeolvadó és regresszív állapotok váltakozásával jár, ezért összeegyeztethetetlen az ész gyakorlatias használatával – de legalább azt remélhették, hogy megmenekülnek azoktól az érzelmi és erkölcsi gyötrelmektől, amelyek úgy megkínozták elődeiket. Ez a remény egyébként hamar kihunyt, érzelmi gyötrelmek eltűnése szabad teret nyitott az unalomnak, az ürességérzésnek és az öregségre és a halálra való szorongó várakozásnak...”

Keressük, kutatjuk, hajszoljuk a harmóniát és a szenvedélyt.

Ki így, ki úgy találja meg, van aki iszik, más mosómedvével él együtt és olyan is akad bőséggel, akit csak a szex érdekel. Ha valaki látta a Boldogságtól ordítani című filmet, amit meglepő módon vígjátéknak aposztrofáltak, aligha lett tőle jókedvű. A főhősök perverz titkai (az egyik kisfiúkra gerjedt, a tizenegy éves gyermeke osztálytársainál próbálkozott, a másik a telefonba hörgött és sóhajtozott...) sokkolták a nézőt.

Pedig a valóság ennél is súlyosabb.

Fajsúlyosabb.

Nézi az ember a korábbi perui nagykövet arcát, átlagos vonások, hátrafésült haj, semmi különös, látszólag a jól nevelt, tisztelettudó, a nőket az ajtóban előreengedő, a házmesternek előreköszönő, a hitvesi ágyban udvarias, férfi prototípusa. A közelmúltban készült felvételek mutatják, ahogy elégedetten vigyorog a kamerába, ahogy huncutul odakacsint a mellette sétáló nőnek (büszke lehet rá a társa, a párja...) s aki nézi ezeket a felvételeket, és már pontosan tudja, hogy levehetetlen álarcot lát, keresi, kutatja a perverzió, az élvhajhászat, a nyálcsorgatás nyomait.

És közben kérdéseket tesz fel magában.

Hogyan volt képes éveken át eltitkolni ez az ember a beteges vágyait? Milyen messzire ment hajlamai kiélése érdekében ezen a kénköves úton. Megelégedett-e az ártatlan gyermekek fotóinak bámulásával, közben enyhe, vagy nagyon is erős bizsergést érzett az ágyéka táján? Aztán az is érdekes, ahogy ennek a szörnyetegnek az ügyét végigvitte és a közvélemény elé tárta a hatalom. Mert ha a párttársain múlt volna, talán soha nem derül ki ez a mocskos ügy.

Egyszerűen elsunnyogják.

Ugyanúgy megpróbálták elhallgatni, ahogy a tornász orgiáját.

Kínos ez nekik. Kínos nagyon.

Az orgia ott a hajón, miközben bömböl az add ide a didit című megasláger, a pedofil sóhajtozás Limában egy légkondicionált irodában és közben talán szólt a Pancsoló kislány... Ez nem fér bele az igazi magyaros imidzsbe, keresztény szellemiségbe. Mert korunk hőse, a Fideszes politikus, aki megvéd minket Brüsszel már-már sztálini elnyomásától, utat mutat a liberális őrületben. És mint a szocializmusban, hatalomra emeli a munkásosztályt, gázszerelő kezébe ad vagyont, pozíciót, döntési lehetőséget – nehezen birkózik meg az ilyen szituációkkal.

Most elhatárolódnak a nyálcsorgatótól.

Ujjal mutogatnak rá, legszívesebben falhoz állítanák, és úgy kiközösítik, mint a Macskajaj című filmben a kerti árnyékszékbe zuhant Dadad Karambolót, már nincs hozzá közük, csakhogy ők hagyták pozícióban, ők adtak neki munkát, az ő emberük volt. Ezért kellene óvatosabban bánni az olyan jelzőkkel, mint például a zaklató színház. Azért, mert valaki egy autó hátsó ülésén a nemiszervét lobogtatja egy pályakezdő színésznő előtt, vagy a teátrum épületében a folyosón félreérthető (vagy épp félreérthetetlen...) ajánlatot tesz nőkollégáinak, még nem lehet mindenkit perverzióval vádolni.

Zaklató színházak – pedofil nagykövetségek.

Olykor elakadunk, eltévedünk valamennyien.

„A civilizáció, amelyet építettünk még ingatag. Épp csak kilábaltunk az éjszakából. Keserves századokról bennünk riasztó kép maradt. Nem volna jobb, ha mindez rejtve maradna távol...”

Olykor eltévedünk, elábrándozunk, de a mocsár szaga magunkhoz térít.

A nyálcsorgató súlyosnak tartja az ítéletet. Fellebbezett. Rokonszenves, sokat látott ügyvédje még meg is magyarázza, miért. Aztán jövő héten, vagy egy hónap múlva majd elcsendesedik az ügy, a nyálcsorgatót majd beültetik valamelyik irodába háttérmunkásnak. Mi tovább hajszoljuk a szenvedélyt.

A szeretetet keressük.
Vagy legalább egy ahhoz hasonló érzést.

És énekeljük tovább, halkan fütyörészve a dalt: már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem, de a szöveg egyszer csak úgy folytatódik, hogy köpni kell, pppffföö... pppffföö...

Köpni kell – A boldogságtól ordítani.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: gyermekpornográfia jegyzet pedofília Sinkovics Gábor vélemény