Hirdetés
  • Kezdőlap
  • Hírek
  • Szegeden
  • Volt egyszer egy imádságos asszony, a Tisza túloldalán pedig egy gazdagon termő rét
Szegeden 2020. július 6. 19:38 Forrás: Szegedi Tükör

Volt egyszer egy imádságos asszony, a Tisza túloldalán pedig egy gazdagon termő rét

Elhaladt idő – Életek, történetek a Tisza-Maros szögéből címmel hiánypótló könyv jelent meg a napokban Tápé és környékének múltjáról, gazdag néprajzi hagyományairól. A szerző többek között saját rokonságának történetein keresztül mutatja be a település sokszínű örökségét. A Szegedi Tükör belelapozott a kötetbe.

Hirdetés

„Kerekes Ibolya tápai, tápairéti, püspöklelei (maroslelei) földművesek, tanyai bérlők, népi emlékezők, imádságos »szent asszonyok«, bábák írástudó leszármazottja, aki írásaiban – részben saját élményeiből, részben a rokonság emlékezéseiből – megidéz egy nem régen eltűnt világot” – írja Ilia Mihály, a szegedi irodalom és néplélek legendás kutatója annak a könyvnek az előszavában, amely olyan hagyományokhoz nyúl vissza, amelyek lassan feledésbe merülnének, ha nem lennének Bálint Sándornak olyan elhivatott követői, mint e könyv szerzője. Olyan utat jár be a szöveg, amelyet kerékpárral sokszor megtett Kerekes Ibolya gyermekkorától mostanáig.

Ki volt Palika Örzse?

Kiindulópontja az az egykori tápai közösség, amelynek tagjai többségében mélyen vallásos katolikusok voltak, így egy olyan asszony életét idézi fel, aki hivatásának tartotta a vallási szertartások szervezését, levezénylését. Palika Örzsét valójában Terhes Erzsébetnek hívták. 1894. november 16-án Terhes András és Kószó Ágnes hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot Tápén. Hogy miért kapta ezt a különleges ragadványnevet, hosszú lenne elmesélni, de aki kíváncsi rá, olvassa el a könyvet vagy kérdezzen meg egy ősi tápait, ő biztos el tudja mesélni, ki is volt az a Palika, aki a Kószók meghatározó őse volt a településen.

Kerekes Ibolya (fotók: Szabó Luca)

Palika Örzse polgári neve Nyinkó Mihályné volt, akinek férje teljesen elfogadta, hogy felesége szinte minden idejét az egyházi szertartásoknak szentelte. Már Örzse édesanyja is imádságos „szent asszony” volt, aki a helyi pap és a káplán legfontosabb segítőjének számított. Kószó Palika Ágnes halála után Erzsébet lánya átvette tőle a feladatokat, így többek között, ha meghalt valaki, őt kérték meg, hogy menjen virrasztani, imádkozzon együtt a rokonokkal, szomszédokkal. Összegyűjtötte a környéken élő kislányokat, megtanította nekik a lourdes-i ájtatosság imáit. Örzsének saját gyűjteménye is volt imádságokból, amelyet később ki is adtak hasonmás nyomtatásban.

Nem egyszerűen hitbuzgó

Napközben takarította a templomot, virágokat hozott, rendben tartotta a liturgikus eszközöket, textileket. Ő vezette az egyik olvasótársulatot, szervezte az adventi szálláskeresést, február első napjaiban a lourdes-i kilencedet, a házaknál nagyböjti imákat végzett, megszervezte májusban a litániákat és a templom előtt álló Nepomuki Szent János-szobor megkoszorúzását, Nagyboldogasszony éjszakáján a virrasztást, Szent Mihály, a templom védőszentje napjának ünneplését, Szent Vendel olvasóját és „zsolozsmáját”, halottak estéjének imáit és még számos egyéb alkalmat. Úgy is mondhatnánk, hogy önkéntes munkát végzett, de rá nem egyszerű hitbuzgó asszonyságként tekintettek a helyiek, hanem egyfajta szentként.

Bálint Sándor nem sokkal Örzse 1966-os halála előtt kezdett kijárni hozzá, és a nála gyűjtött néprajzi anyagot több fontos munkájában felhasználta. Palika Örzsének három lánya volt, de egyikből se lett hasonló imádságos asszony úgy, mint belőle az édesanyja halála után. Az ő élete is szorosan kötődött a tápai kompon túli világhoz, amelyet úgy hívnak a mai napig, hogy a Tápairét. Kerekes Ibolya könyvének második nagy fejezete ennek a tanyavilágnak a történetéről szól, amely napjainkra szinte teljesen elvesztette egykori arculatát.

Mocsaras Tápairét

Ez a terület a Tisza és a Maros szabályozása előtt mocsaras, gyékényes terület volt, ahol főként állattartással foglalkoztak a gazdák, akik a magasabban fekvő területeken építettek maguknak szállást és istállókat. A terület lecsapolása után kiváló minőségű termőföld állt a bérlők rendelkezésére, ugyanis ez a földterület zömében városi tulajdonban volt, így a tápai gazdák hosszú távú bérleti szerződéseket kötöttek Szeged önkormányzatával. Ha sikerült egy legalább huszonöt éves bérleti szerződést megkötni, már érdemes volt kiköltözni a rétre, így a folyószabályozást követő évtizedekben elkezdett benépesülni a terület.

A Tápairéten így több száz ember élt már a XX. század első évtizedeiben, és a népességnövekedést jól jelzi, hogy volt időszak, amikor négy iskola is működött a területen. Később néhány gazda már saját területet is szerzett, így ők meghatározó alakjai lettek a közösségnek. Az itteni gazdák ezer szállal kötődtek a Tisza túloldalán fekvő községhez, nemcsak azért, mert a rokonság ott élt, hanem azért is, mert a terményt a kompon szállították át Tápéra, onnan pedig Szegedre, esetleg távolabbi piacokra eladni.

A korábban említett ősi tápai családok közé tartozott a Kószó család, amelynek „Palika” ágához tartozott Örzse, de volt a réten egy tehetősebb család, amely rokonságban állt az imádságos asszonnyal. Kószó Palika Ferenc (1884–1956) kilencéves volt, amikor édesapja, Kószó Imre meghalt. Édesanyja, Biacsi Anna egyedül nevelte tovább az öt gyermeket. A jó minőségű, réti feketeföldön gazdálkodtak, így rövidesen jó módban élt a család. Kószó Ferenc 1933-ban a földárveréseken, licitálásokon bérelt földekkel együtt már összesen harminc holdon gazdálkodott. A bérföldek a tanyától távolabb estek, volt olyan is, amely a Tisza túloldalán, a Völgyközben terült el, sőt az algyői határban is műveltek bérelt földet. Az egész család együtt dolgozott, nagyobb munkák idején a Tápén lakó rokonok vagy a tanyai szomszédok segítették ki egymást. A szántóföldi és az állatok körüli teendők ellátásában egy béres is részt vett.

Azonban jöttek az 50-es évek, a Kószó családot osztályidegennek, más szóval kuláknak bélyegezték, javaikat elkobozta az állam, a családot pedig kitelepítették a Hortobágyra. Korabeli levelek, dokumentumok segítségével idézi fel Kerekes Ibolya a Kószó család megpróbáltatásait. Az ő sorsukon keresztül mutatja be, hogyan sorvadt el a virágzó élet a Tápairéten. Először a kollektivizálás, majd a területeken feltárt kőolajlelőhelyek, végül az 1970-es árvíz mért súlyos csapást az itteni tanyavilágra. Néhány éve már a tápai komp sem jár, így a rét megmaradt lakossága még inkább elszakadt a Tisza túloldalán lévő rokonoktól, ismerősöktől, barátoktól. Kerekes Ibolya könyve mégsem az elmúlásról, a szomorú tanulságokról szól, hanem arról a hagyományról, amely még mindig fontos szerepet játszik a tápaiak hétköznapjaiban.

Szincsok György

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: helytörténet néprajz Szegedi Tükör Kerekes Ibolya könyv