• Kezdőlap
  • Hírek
  • Művház
  • Így kell forradalmat csinálni – Puskás Panni ajánlja a Barack Obama és Michelle Obama támogatta Netflix-dokumentumfilmet
Művház 2020. június 27. 12:12

Így kell forradalmat csinálni – Puskás Panni ajánlja a Barack Obama és Michelle Obama támogatta Netflix-dokumentumfilmet

Nem gondoltam volna, hogy egy csomó sérült, amerikai embertől tanulom majd meg, hogyan kell forradalmat csinálni, de így történt. A Több mint tábor: a fogyatékosok forradalma a legjobb dolog, ami 2020-ban a Netflixen történt.

És messze az egyik legjobb dolog, ami ebben a rémes évben velem történt. Mindez azért meglepő, mert ritkán van rám dokumentumfilm ilyen hatással, amely ezúttal nem egyszerűen az alkotók témaérzékenységén és ízlésén múlt. Nicole Newnham Emmy-díjas dokumentumfilm-rendező ugyanis közösen jegyzi rendezőként a filmet James LeBrechttel, aki a doku egyik főszereplője is, így személyes tapasztalatait, sőt, érzéseit tudta alkotóként megjeleníteni, meg persze, azt a rengeteg felvételt, amit egy társával a Jened-táborban készített.

A legendás Jened-tábor 1971-ben indult, vezetője Larry Allison volt, egy kedves, vicces, amerikai hippi, aki – mint a filmben el is hangzik – kísérletként indította el az első sérülteknek szóló tábort az Egyesült Államokban. És ez volt az első olyan safe space sérült embereknek, ahol úgy viselkedtek velük, mint a társadalom szabad és a többiekkel egyenrangú tagjaival. Ez a tábor ugyan nem a politikáról szólt, a sérültek és a táborvezető hippik közösen sportoltak, zenéltek, ittak, szexeltek meg füveztek – ugyanakkor a tábor szemlélete új és radikális politikai gesztusnak számított egy olyan társadalomban, amelyben a sérülteknek egyáltalán nem voltak jogaik. A tábornak mint társadalmi kísérletnek Allison szerint a következő lett az eredménye:

„Rájöttünk, hogy nem a sérült emberekkel van probléma. Velünk volt a baj, azokkal, akik nem voltunk sérültek. A mi problémánk volt, tehát nekünk kellett megváltozni.”

Hogy hogyan lehet mindezt megtapasztalni? Rengeteg nyitottsággal, szeretettel, lazasággal és főleg: humorérzékkel.

És ez a film egyik szuperereje: nem is tudom, mikor nevettem ennyit utoljára. Ez egyfelől az alkotók jó szerkesztői vénáján múlt, másfelől azon, hogy a film szereplői nagyon eredeti, vicces emberek. „Gondoltam, ások pár lyukat, mert a srácok bicegnek, és nagyon vicces lenne, ha elesnének” – mondja Larry Allison az egyik hetvenesévekbeli felvételen egy lapáttal a kezében. Egy másikon egy nagy krízist követhetünk nyomon: két táborlakó lapostetűt kapott. A karanténba zárt tizenéves Nancy arról panaszkodik, hogy nem találkozhat a pasijával, pedig épp ma van az egy éves évfordulójuk. A fiúja, aki a tizenöt éves James LeBrecht a ház előtt áll, és minden jel szerint nagyon örül, hogy ő megúszta ezt a rém kellemetlen betegséget. Egy másik régi felvételen (már egy punk klubban, San Franciscóban) egy beöltözős bulit látunk, ahol az egyik mozgássérült fiatal transzvesztitának öltözik, majd a Rocky Horror Picture Show Sweet Transvestite című számára kínok és keservek között megszabadul a ruháitól.

Nagy erénye a filmnek a zenei szerkesztés is: egymást érik a korszak legjobb számai Buffalo Springfieldtől Richie Havens-szen át egészen Bob Dylanig. A számok szabad és forradalmi hangulatot árasztanak, annak a szabadságnak az érzését, amit ezek az emberek abban a korszakban megéltek, és amelynek energiáiból politikai mozgalmuk kialakult.

A sérült emberek jogaiért való harc vezéregyénisége is a Jenet-tábor látogatói közül került ki. Judith Heumann vezetésével a Diasabled in Action (Sérültek Akcióban) mozgalom leállította a forgalmat a Madison Avenue-n a Nixon-érában, majd Jimmy Carter idején üzent hadat Joseph Califanónak, az akkori egészségügyi miniszternek, amiért nem akarta foganatosítani a sérültek jogairól már Nixon által aláírt törvényeket. Ennek egyik legfontosabb pontja az akadálymentesítés volt, amely – mivel a 70-es években az Egyesült Államokban még semmi nem volt akadálymentesítve – némi pénzébe került volna az államnak. Márpedig a politikai vezetés pénzt csak arra szeret áldozni, amivel választást lehet nyerni, az akadálymentesítés pedig nem tartozik a legnyerőbb választási ígéretek közé a többségi társadalom szempontjából. Ismerősek ezek a dilemmák, ugye?

Sírtam is a filmen, bevallom, de aki könnyek nélkül kibírja azt a részt, amikor a sérült tüntetők megmásszák a washingtoni Capitolium lépcsőjét, annak nincs is szíve. És ez csak a jéghegy csúcsa, mert a filmben szereplő emberek elképesztő erőfeszítéseket tettek azért, hogy jogokat szerezzenek maguknak. Például elfoglalták huszonnyolc napra az Egészségügyi Minisztérium irodáját San Franciscóban. Ez még úgy is megterhelő feladat lenne, hogy az ember nem szorul rá arra, hogy segítsenek neki a legalapvetőbb szükségleteit elvégezni, földön aludni pedig még egészséges gerinccel sem kellemes. Eközben természetesen kikapcsolták az emeleten a meleg vizet, a telefont, és a helyi média szinte egyáltalán nem tudósított a tüntetésről, szóval a helyzet egy ideig kilátástalannak tűnt, de ők végigcsinálták, és győztek.

És akkor itt időzzünk el egy pillanatra, és fordítsuk a tekintetünket a saját ügyeink felé: szabad sajtó és szabad véleménygyakorlás korlátozása, közpénzek állami felhasználása, közintézmények einstandolása, független bíróság megszüntetése, független kuratóriumok megszüntetése.

Rendesen meg vannak nyirbálva állampolgári jogaink, napról napra egy kicsit kevesebb lesz belőlük. És akkor még a kisebbségek jogairól nem is beszéltem, pedig nemcsak mi, többségi társadalom létezünk ám itthon sem, nyugodtan lehetne néha szolidaritást is vállalnunk. Mi pedig mit csinálunk?

Ha jó idő van, kimegyünk tüntetni.

Semmit sem tudunk az erőszakmentes forradalmak lényegéről, és nekem is egy nagy csoport sérült ember hetvenes évekbeli akciója segített rájönni, mit csinálunk rosszul.

A forradalom lényege a kitartás, és az, hogy áldozatokat hozunk érte: időt és energiát fordítunk rá az életünkből akkor is, ha ez épp nem túl kellemes nekünk, és nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni.

Végezetül legszívesebben azt mondanám, hogy a Több mint tábor című filmet kötelezővé tenném minden magyar embernek. De nem mondom, és azért nem, mert ez tökéletesen ellene megy annak a filozófiának, amit a Jened-tábor képvisel. Inkább úgy fogalmazok, hogy mindenkinek jogában áll ezt a filmet megnézni, én meg nagyon ajánlom.

Puskás Panni

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: film filmajánló filmkritika mozi Netflix Puskás Panni