Hirdetés
Túl a városon 2020. június 25. 10:05

Lakner Zoltán: Mindig ugyanaz a történet

Nem ért még a végére a Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli szomorújáték, de sajnos gyaníthatjuk, mi lesz a vége.

Hirdetés

A módja kérdés csupán, ami azonban az érintettek számára közel sem mindegy. És ha valaki azt hinné, ez csak pár ezer ember belső ügye, akkor gondoljon arra, de tényleg gondoljon rá, hányszor játszódott le ugyanez a történet az elmúlt tíz évben, más szereplőkkel.

Hétvégén tüntetést szerveztek az egyetem hallgatói, oktatói, munkatársai az intézmény autonómiájának védelmében. Az aggodalom indokolt, a parlamenti szavazás küszöbén áll az a kormányjavaslat, hogy – más intézmények mellett – alapítványi irányítás alá vonják a Színműt is. A hivatalos indoklás szerint ezzel csökken a felsőszintű iskolák állami függése, de hát a dolog nem egészen így áll. Egyfelől, az eddig megalakult egyetemi kuratóriumok élére erős kormányzati bekötöttségű emberek érkeztek, Miskolcon egyenesen az igazságügyi miniszter. Másfelől, a kialakuló új szabályozás azt jelenti, hogy az alapítvány számos jogkört magához von az egyetemi szenátustól, így tehát az intézményi önállóság nagyon is csorbul.

További hivatalos magyarázat, hogy mindennek nyomán könnyebbé válik majd az egyetemek gazdálkodása, mert állami vagyonjuttatással indulnak útjukra az alapítványok. A sztori itt megint sántít, hiszen ha az állam egy alapítványnak tud vagyont juttatni, akkor megtalálhatta volna a módját annak is, hogy az egyetemeknek adományozzon vagyont vagy nekik adjon nagyobb mértékű támogatást.

Valószínűleg azonban csak mostanra sikerült kifejleszteni annak a modelljét – prototípus: Corvinus Egyetem –, hogyan lehet az egyetemek feletti hatalmat átvenni és egyúttal a vagyonelemekkel való bűvészmutatványokat egyidejűleg megoldani.

Például, a tehetséggondozási profilú Mathias Corvinus Collegium alapítványának adott Richter-részvényekkel kapcsolatban a cég elnöke nyilvánosan fejezte ki aggodalmát, hogy az alapítvány el is adhatja ezeket az államtól kapott részvényeket, megváltoztatva ezzel a gyógyszeróriás tulajdonosi szerkezetét. A Miniszterelnökség államtitkára – egyúttal merő véletlenségből a szóban forgó alapítvány kuratóriumi elnöke – azzal „nyugtatta meg” Bogsch Eriket, hogy az alapítvány inkább vevő lesz, mint eladó a részvénypiacon. Nem tudom, Bogsch Erik gondjai ettől valóban enyhültek-e.

A vagyonátrámolás sok helyütt egybeesni látszik bizonyos üzleti ambíciókkal, így söprik be például a hazai agráregyetemi képzést a bankárság mellett jó ideje agrár-nagyvállalkozóként is ténykedő Csányi Sándor felügyelete alá. Más egyetemek alapítványosításáról meg azt lehet gondolni, hogy a népes külföldi hallgatói sereg komoly hasznot hajthat egy kistafírozott intézmény számára, hogy aztán a bevétellel mindazok gazdálkodhassanak, akit a gazdálkodás közelébe engednek.

A Színmű némiképp kilógni látszik a sorból. Habár azért a művészeti képzés sincs eleve kényszergazdálkodásra ítélve, lehetnek olyan ágazatai, amelyek nagyon is rentábilissá tehetők, gondoljunk csak a világhírű hazai operatőriskolára. A nagy átrendezkedés viszont jó alkalom arra, hogy tér nyílhasson egy régen érlelődő politikai leszámolás számára. Mikor az egyetem a szakmai közvéleményhez fordult, a Magyar Teátrumi Társaság egy ritka ízléstelen levelet – valóságos vádiratot – publikált, számot vetve régen halmozódó állítólagos sérelmeikkel, a sárga földig húzva le a bajban lévő Színház- és Filmművészeti Egyetemet.

Az ideológiai vádakon túl valóban meghökkentően, milyen is, arcátlan, hogy például felemlegetik ebben a szövegben az egyetem rossz technikai felszereltségét, ami lényegi kérdés, hiszen például a filmes hallgatók stúdiógyakorlatai modern eszközöket igényelnek. Kétségkívül felróható az egymást váltó egyetemi vezetéseknek, hogy nem tudtak pénzt fakasztani a szomszédos Rákóczi út aszfaltjából. De azért mégiscsak elképesztő az egyetem hibájának tulajdonítani azt a pénzhiányt, amit az állami normatíva elégtelensége okoz, és amire most az a megoldás születik, hogy ugyanez az állam létrehoz egy alapítvány, amibe hirtelen mozdulattal milliárdos vagyont tol be.

Kicsit olyan ez, mint amikor azt vetik a Színmű szemére, hogy vezetési válságban van, tudniillik hónapok óta nincs rektora. Persze, miután a szenátus által szabályosan megválasztott jelölt november óta nem kapja meg a kinevezését. Talán kellett volna egy „Írd alá, János!” mozgalom, tekintve, hogy a rektorok kinevezése államfői hatáskör (még ha csupán formális is).

A dolog most úgy áll, hogy miközben a koronavírus miatt az egyetemi félévet augusztusig meghosszabbították, az új, alapítványi rend már szeptembertől hatályba lép a törvényjavaslat szerint. Oktatásszervezési szempontból ez nonszensz, de talán éppen ezért lehet legalább abban reménykedni, hogy ha változást is hoz az új szisztéma, nem jár rögtön drámai fordulatokkal. De az, hogy nagy változás lesz, elég nyilvánvaló, nem azért van ez az egész hajcihő, hogy ne legyen.

Hogy aki időt nyer, tényleg életet nyer-e, azt most nehéz megmondani. Legfeljebb azon gondolkodhatnak el egy kicsit hosszabban az egyetemi dolgozók és hallgatók, mihez kezdjenek. Mindenki más pedig azon, mit tesz majd, amikor majd rá kerül a sor.

Lakner Zoltán

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Lakner Zoltán Színház- és Filmművészeti Egyetem vélemény