Hirdetés
Hirdetés
Ziccer 2020. június 17. 15:25

Sinkovics Gábor: Búvárzokni


Hirdetés

„Aki nem tudja csinálni, tanítja. És aki tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár.”

Woody Allen

Már megint esik. Folyton esik. Mintha elromlott volna odafönt a vízvezetékrendszer, csak ömlik, olykor zúdul a nyakunkba az özönvíz. A teremtő nincs kibékülve velünk. Előbb ez az átkozott járvány, bezártsággal, színes maszkokkal, aztán most meg a frontátvonulások, fejfájással, vérnyomás-ingadozással, tanácstalanul magyarázkodó meteorológusokkal. A híradóvégi időjárás-jelentés előtt még sokkolják az embert a különböző elkeserítő és még elkeserítőbb hírekkel, jobb a készüléket kikapcsolni néhány hónapra, néhány évre, talán ez meghosszabbítja az ember életútját.

Esik megint, mennydörög, robban, megremeg az égbolt és ilyenkor jó, ha a háttérben zongorázik Yan Tiersen és becsukott szemmel lehet színes és még színesebb képeket látni, például ahogy Vezsenyi László úszósapkában, napszemüvegben, passzentos fürdőgatyeszban, pólóban és búvárzokniban nekiáll gyorsúszni. És közben ahogy Yan Tiersen az Amelie csodálatos élete című film zenéjéből ad elő részleteket borostásan, szenvtelen arccal, valahonnan a háttérből mintha a megboldogult Knézy Jenő hangja hallatszana, és a sportriporter csak mondja és mondja és mondja, hogy

„Kedves nézőink Önök most az Atlantai olimpia kétszáz vegyes úszódöntőjét látják, és ott a mi fiúnk, ott a mi drága gyermekünk, Czene Attila, és megy, megy előre feltartóztathatatlanul. Hölgyeim és Uraim ez maga a mámor. Jó estét, jó szurkolást...”

Milyen világba érkeztünk, Jenőkém?

Mi történt velünk, körülöttünk huszonnégy év alatt? Még most is látlak, Jenő, a MÁV Kórház folyosóján, lefogyva, térdig érő, már lötyögős biciklis nadrágban. Nyugodt arccal, ahogy hellyel kínálsz, és azt mondod, „gyere, ülj ide mellém, elmondom, hogy meg fogok halni. Aztán írd meg, nyugodtan írd meg.”

Mi történt velünk, körülöttünk azóta?

  • Miért kell szinte szemlesütve magyarázkodnia egy tornatanárnak, amiért a karantén ideje alatt kitalált valamit – valami furcsát, egyedit, meghökkentőt, szellemeset.
  • Miért kell belesimulnia a tanároknak a „Központi Bizottság” előírásaiba, parancsuralmi intézkedéseibe?
  • Miért gondolja azt a hatalom, ez a végtelenül cinikus, magabiztos, önmagába szerelmes, önmagát hibátlannak, tökéletesnek és legmagyarabbnak gondoló rezsimnek, hogy úgy jó és kerek a világ körülöttünk itt a Kárpát-medencében, ahogy ezt ők ránk tukmálják.

Ránk, átlagemberekre.

Kórházi dolgozókra, pedagógusokra, újságírókra, fafaragókra, esztergályosokra.

Valamennyiünkre.

Miért kell rászállni, megbüntetni a propagandasajtó által meghurcolni, gúny tárgyává tenni, ellenséggé avanzsálni bárkit, akinek vannak gondolatai, ötletei, a központi rendelkezések felett és helyett?!

Becsukom a szemem, Yan Tiersen immár tangóharmonikán játszik.

Imádom a hangszert, imádom a hangokat, amiket elővarázsol, megszólaltat, és közben látom Vezsenyi Lászlót, ahogy kalimpál ott a vasalódeszkán. Olyan, mintha Waszlavik Gazember László valamelyik performanszát nézném, vagy a Monthy Python egyik epizódját, de nincs kedvem nevetni, mert tudom, hogy mi lett a vége, a következménye ennek a „műúszásnak”. Én tudom. Majdnem ugyanazt az utat jártam be, mint a makói pedagógus. Úgy írtam, úgy fogalmaztam, ahogy ő, a hatalom, valamint a hódmezővásárhelyi tankerület vezetője pedig azonnal nemkívánatos személlyé nyilvánította. Elolvastam ötször, tízszer, tizenötször a makói tornatanár keserű mondatait, és majdnem sírtam, üvöltöttem közben:

„Nem akartam harcos lenni, sem népmese hős. Azt a három hónapot már úgy sem tudja senki visszaadni nekem, amíg itthon fortyogtam és képtelen voltam feldolgozni, ami velem történt. A hangulatom most is nagyon hullámzó...”

Rokonlelkek vagyunk, Vezsenyi László.

Immár a bélyeg ott van mindkettőnkön.

Én sem akartam harcos lenni, sem népmesei hős. Amikor leírtam egy cikkben a sertéstelep kifejezést, ami helyett néhány nappal később a nyesttelep jelent meg nyomtatásban, merthogy akkoriban pártunk és kormányunk egyik visszafogottan lángeszű vezéralakjának drága édesanyukája épp sertéstelepet vásárolt – már sejteni lehetett a végkifejletet.

Ne írjak ilyeneket – Vezsenyi László pedig ne ússzon a vasalódeszkán.

A rendszer nem szereti.

Nagyon nem szereti, ha valaki kilóg a sorból, ha másként gondolkodik, ha kendőt köt a fejére, ha úszósapkát biggyeszt a kobakjára.

„Nincs másik Föld, nincs másik élet, csak ez, vagy valami ehhez nagyon hasonló...”

Henry David Thoreau írta ezt réges-rég, és jó lenne tudni, mit írna most rólunk, az életünkről itt a Kárpát-medencében, ahol megmondják nekünk, folyamatosan beleverik a fejünkbe, hol a propagandaműsorok szánalmas megmondóemberei a tévében, hol pedig a nemzeti konzultációnak csúfolt, milliárdos távirat formájában, hogy fogadjuk el azt, ami nekünk jutott.

A csöndet, beletörődést, az egyenruhát.

Az egyengondolkodást.

A Te országod, a Te hangod. Ez a szlogenje a várva várt nemzeti konzultációnak, afféle mottó ez, és a lelkes Orbán-rajongók tapsolnak hozzá. A talpnyalók, biztos állásuk, fix fizetésük tudatában, cikkeket gyártanak, szellemes mondatokat fabrikálnak, és kiröhögnek mindenkit, aki nem velük van. Becsukom a szemem, és látom ahogy Vezsenyi László kalimpál a vasalódeszkán. Yan Tiersen muzsikáján átszűrődik a nyekergő, sivákoló hang, ahogy a tornatanár ráfekszik a korábban kockás flanelingekkel, alsógatyákkal, tornatrikókkal megterhelt felületre. Nézem ezt az ötvenhárom éves férfit, aki kínjában, keservében, bezártságában próbált adni – valamit a lelke mélyéről adni a diákjainak. Hogy ne unják, hogy ne legyintsenek rá, talán hogy tiszteljék őt.

Tiszteljék az elszántságáért, a szakma szeretetéért.

„Én tanítani szeretnék...”

Ezt mondta a pedagógus, akit zavar, hogy immár a politikai harc kellős közepébe került.

Megértem.

Ő tanítani akar, én tudósítást írni a jóindulatúan száz néző előtt lejátszott Felcsút–Kaposvár meccsről. Én írnám a szögletarányt, a taccsokat, a közeli rekettyésbe küldött lövéseket, az edzők magyarázkodását. Írnám a nézőszámot, ami pontosan alátámasztja hány és hány még újabb stadionra van szükség itthon és persze a környező országokban, mintegy jelezve a világnak, hogy mi magyarok futballnemzet vagyunk.

Futballnemzet – teli s tele tucatlégiósokkal.

Labdamigránsokkal.

Én írni akarok, írni akartam, Vezsenyi László tanítani.

Ezt csináltuk, ezt szerettük.

Én már messze kerültem ettől, a tornatanárt egy lépés választja el tőle.

Annak idején azt írtam, hogy a sertéstelep maga a valóság. A minket körülvevő, a minket semmibe vevő, a rendszerről, a kereszténységről, az emberi kapcsolatokról, a hatalmi viszonyokról másként gondolkodó emberekről. De ez már a múlt. Én már eltűntem, engem már eltüntettek. Vezsenyi László még harcol, még megpróbál a felszínen maradni, gyorsúszó tempókkal.

Nyesttelep helyett immár itt van nekünk a búvárzokni.

Ez a valóság.

Szerb Antal írta remekművében, az Utas és holdvilágban, afféle vigasztaló végkifejletként:

„Élni fog ő is, mint patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami...”

Nincs más, úszunk az árral.

Úszunk a vasalódeszkán.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Sinkovics Gábor vélemény Vezsenyi László
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés