Hirdetés
Hirdetés
  • Kezdőlap
  • Hírek
  • Ziccer
  • Pislákoló petróleum – Sinkovics Gábor interjúja Hegyi Ivánnal, az apropó: könyv készül Sándor Csikarról
Ziccer 2020. június 10. 13:39

Pislákoló petróleum – Sinkovics Gábor interjúja Hegyi Ivánnal, az apropó: könyv készül Sándor Csikarról

Hamarosan könyv jelenik meg Sándor Károlyról. Szeged egyik legismertebb szülötte 85 esztendősen hunyt el, és a magyar labdarúgás kiemelkedő, talán túlzás nélkül mondható, különleges alakja volt. Az élete valóban regénybe illő és hogy lebilincselő olvasmány lesz, abban egészen biztosak lehetünk: Hegyi Iván, az elismert, népszerű sportújságíró közeli barátjának tarthatta Csikart, és olyan életregényt írt, ami húsz, vagy ötven esztendő múltán is maradandó élményt nyújt. Egy kor lenyomata lesz ebben a gyönyörűséges kötetben, ám az alábbi beszélgetés nemcsak egy csodálatos ember életútjáról szól majd. Benne lesz a ragyogó múlt mellett a jelen keserűsége is, a Népszabadság cinikus eltüntetésétől a koronavírus-járványon át, az eltűnt, semmivé foszlott magyar futballig.

Hirdetés

– Cserepes sor...?

– Igen, Csikar a Cserepes sor 3/3-as számú házában élt, és ha lenne valamiféle időgépünk, vagy archív felvételünk arról, milyen körülmények között is töltötte a gyermekkorát, akkor alighanem megdöbbennénk. Elég ha csak annyit mondok, a Móravárosban töltött esztendők során soha, de soha nem lakott jól.

Szeged, Cserepes sor

– Barátok voltak?

– Úgy fogalmaznám meg ezt, hogy részese lehettem Sándor Károly élete utolsó negyed századának. Megtisztelt a barátságával, s ami különösen nagy szám, rendszeresen beengedett úgymond a magánéletébe, bejáratos voltam a szabadsághegyi házába, pedig hiába volt ő igazi bohém társasági ember, nagyon is óvta a magánéletét.

– A futballról beszélgethettek órákat, mert Sándor Károly élete volt az a gyönyörű sportág, talán még annál is több. De Csikarról sokan tudták, hogy nem afféle szakbarbár, akinek csak a labda pattogásának hangja jelenti a muzsikát. Nagyon is széles látókörű, a művészetek iránt érdeklődő ember volt.

– Szepesi György azt mondta egyszer róla, ha nem ilyen szegénységben és ilyen körülmények között nő fel, akkor akadémikus is lehetett volna belőle. Csikar a legbölcsebb és legintelligensebb emberek egyike volt, akivel valaha találkoztam. Úgy beszélt Ernest Hemingway és Stefan Zweig műveiről, vagy idősebb Markó Károly festményeiről, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Hihetetlenül olvasott, érdeklődő ember volt. Ez már gyerekkorában is jellemző volt rá. A gyerekkorában, amikor pislogó petróleumlámpa mellett falta a különböző regényeket, és az anyja olyankor gyakran rászólt, hogy fiam, fogytán a petróleum, inkább aludj.

– Milyen Szegeddel kapcsolatos emlékek lesznek az életregényben?

– A gyerekkorát Móravárosban élte, a híres, hírhedt Cserepes soron. Az apja segédmunkásként, az anyja takarítónőként dolgozott, és ahogy az imént mondtam, alig-alig jutott betevő az asztalra. De Csikar, a mi beszélgetéseink során soha nem panaszkodott, vagy kesergett emiatt, sőt csodálatos időszakként emlegette a gyerekkorát, mert a labda, a futball megszépített mindent, és ha játszhatott, akkor semmi nem számított. Azt kevesen tudják róla, hogy 12 éves korában majdnem amputálni kellett az egyik lábát. A nagy szegedi árvíz közepette virtusból, vagy valamiféle bátorságpróbából a hömpölygő, hordalékkal teli folyóba vetette magát, ám pont egy valahonnan leszakadt üvegborítású ajtóba ugrott, és súlyosan megsérült. Egy tanító mentette ki az árból, kórházba vitték, és végül egy súlyos, komplikált műtéttel megúszta az amputációt. Ám az egyik lába így és akkor lett rövidebb. Gyakran emlegettük a beszélgetéseink során, hogy úgy tűnik, a világ legjobb jobbszélsőjének ez a sorsa: a brazil cselező zseni, az utánozhatatlan szambatáncos Garrincha egyik lába is rövidebb.

– Jól olvastam, a szerelem is Szegedhez köthető a szerelem, ami Sándor Csikar esetében egy életre szólt.

– Évát, akivel haláláig élt különös harmóniában, nagy-nagy szeretetben, Szegeden ismerte meg. Fiatalok voltak mindketten. Olyannyira fiatalok, hogy a városban titokban megtartott esküvőn Csikar egyik MTK-s csapattársa jelent meg, mint Éva apja, ő írta alá a házassági okiratot, és ő bizonygatta, hogy ez a gyönyörű lány már elmúlt tizennyolc esztendős. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltak.

Sándor Csikar

– Amikor az MTK szerződtette, egy egészen más élet kezdődött a számára. Belekóstolt, hogy az élet milyen édes is tud lenni, ha az embernek pénze van, sikeres, és népszerű. Az a csodálatos Sándor Károlyban, hogy a változás a lehetőségek tárháza, felejthetetlen győzelmek az MTK-val és a válogatottal, egyetlen pillanatra sem változtatták meg az egyéniségét. Nekem is volt szerencsém vele olykor-olykor beszélgetni, interjút készíteni, és imádnivaló ember volt. Egyszerű és nagyszerű.

– Pedig a kezdés nem ment könnyen, amikor például először vett részt a Savoy Étteremben az MTK-nál csapatvacsorán, tudniillik a kék-fehéreknek akkoriban ez volt a törzshelyük, nem tudta mit kezdjen a késsel és a villával, merthogy otthon, a Cserepes soron ő mindig és mindent kanállal evett, már persze ha volt mit.

– Hányadik könyve lesz ez?

– Ha jól számoltam, akkor a huszonhatodik.

– Soha egyetlen pillanatra sem érezte még azt, hogy úgymond kiírta magát? Hogy leteszi a tollat, a fiókba csúsztatja a klaviatúrát, hátradől, immár hatvanöt esztendősen, és csak úgy élvezi az életet, már amennyire ezt a XXI. század elementáris erővel felgyorsult, vírussal, bizonytalansággal, depresszióval színesített hétköznapjai engedik.

– Az írás számomra gyógyterápia. És ez különösen igaz a mögöttünk hagyott hónapokra, a járvány okozta karantén-időszakra. Merthogy én tökéletesen betartottam az előírásokat, azt mondtam magamnak, egy porcikám sem kívánja, hogy kínok közt lélegeztető gépre kötve haljak meg. Otthon voltam, gyakorlatilag ki sem mozdultam, túl a hatvanötön már óvatos és fél az ember. Ezért volt isteni ajándék számomra, hogy Sándor Csikarról könyvet írhattam. Nem tudom ki mondta, de számomra ez tökéletes mottónak tűnik: aki reggel felkel, és az esti lefekvésig azt csinálhatja amit igazán szeret, az hálás lehet a sorsnak. Nos ez rám maradéktalanul igaz. Számomra nem munka vagy kötelesség, mondatokat fabrikálni, hanem olyan foglalkozás, sőt szenvedély, ami örömöt, s kihívást jelent számomra. S akkor még nem beszéltünk a visszajelzésekről.

– Az internet világában, amikor névtelenül formálnak véleményt emberek, valóban meg kell becsülni minden jó szót, minden pozitív gondolatot.

– Magam is így gondolom. De nincs okom panaszra ezen a téren. Néhány napja például tankoltam, s odajött hozzám a benzinkutas, majd azt mondta: „Hegyi úr, el sem tudja képzelni, mekkora örömöt szerzett nekem a legutóbbi írásával...” S kiderült, hogy arról a cikkről beszél, amelyet a Neoton együttes Kell, hogy várj című több mint ötven évvel ezelőtt megjelent számáról írtam. Van egy sorozatom a Népszavában, amelyet annak idején a Népszabadságban kezdtem. Jó, sőt egészen felemelő, ha az ember a mondataival, gondolataival örömet okoz bárkinek.

– A Népszabadságot említette, s közben nyugodt maradt a hangja, pedig...

– Pedig azt gondoltam, hogy nem lehet túlélni mindazt ami velem és a lappal történt. Egészen szürreális és felkavaró élmény felidézni azokat a pillanatokat, azokat a napokat.

– Közelről néztem végig a Népszabadság lemészárolását, az ablakból lestem, ahogy az Ön kollégái be akarnak jönni, be akarnak jutni az épületbe, hogy legalább a saját cuccaikat elvihessék. Gyomorforgató és szégyenletes események voltak azok, és én, és mi nem tettünk, nem tehettünk semmit a cég alkalmazottaiként. Megtiltották, hogy nyilatkozzunk, hogy véleményt formáljunk... azóta is szégyellem magam érte.

– Egy pénteki napon, 2016 októberében Magyarország–Svájc labdarúgó mérkőzést rendeztek az Üllői úton. Írtam róla egy tudósítást, és másnap, vagyis szombat reggel ahogy szoktam, kiballagtam az újságárushoz, hogy vegyek egy Népszabadságot. Ahogy jöttem visszafelé, egy futár várt a kapuban, és azt mondta: „Hegyi úr, most hoztam Önnek egy levelet...” Aztán elolvastam a tartalmát, és abban az állt, hogy ne menjek be a telephelyre, érti? Telephelynek nevezték a szerkesztőséget, az én második otthonomat. És olvastam tovább, de legalább ötször végig kellett futnom a betűkön, hogy megértsem és felfogjam a jelentésüket: felfüggesztik az újságot. Tudnia kell, hogy az azt megelőző napokban, sőt hetekben azzal hülyítettek bennünket Népszabadságosokat, akik akkor még a Corvin sétányon dolgoztunk a belvárosban és épp költöztünk volna vissza Óbudára, a Bécsi útra, ahol korábban huszonöt évig dolgoztunk, hogy csak csomagoljunk be mindent, készítsük elő a visszatérést. Én nem csomagoltam be.

– Miért?

– Ennek egészen meghökkentő oka van, a 2016-os franciaországi Európa-bajnokság előtt behívatott az akkori igazgató, és azt mondta: „Iván, kérem menjen személygépkocsival Franciaországba, mert most nincs elég pénz repülőjegyre. Mit tehettem? Egy képen láttam, hogy egy szervizautóról van szó. Ezt szó szerint értse, egy ilyen dobozos kocsi, a hátsó része leválasztva szerszámos ládáknak előkészített hellyel. Mondtam, hogy én ezzel nem megyek, aztán valahonnan szereztek egy másik járművet, annak pedig már kint Franciaországban jelzett a műszerfala, hogy fogytán az olaj. nem vagyok egy műszaki ember, kalapács, vagy csavarhúzó talán még jelmezbálon sem volt a kezemben, ezért felhívtam egy ismerősömet, aki mondta, hogy: „Ivánkám, maximum húsz kilométeres sebességgel haladj az első benzinkútig és kérj segítséget.” Nos, el lehet képzelni ahogy üvöltenek, dudálnak, szentségelnek a franciák, miközben én húsz kilométerrel száguldok. Végül segített egy öltönyös, elegáns helyi lakos, aki a motorháztető felnyitása után a kicsapódó gőztől épp úgy nézett ki, int Szurtos Peti. Mindezt csak azért meséltem el, mert én már nem bíztam ebben a cégben százszázalékig, és ezért nem csomagoltam be.

– Hogy élte meg, hogy elvették a munkahelyét, s elvettek Öntől harmincöt évet, amit a lapnál töltött?

– Először is ezt a harmincöt évet nem tudták elvenni tőlem, itt van bennem. Másodszor, talán ez a legfontosabb, a Népszabadság megszüntetése a magyar kultúra elleni merénylet. Olyan mintha lerombolták volna a Vígszínházat. Ez az újság kiemelkedő szakmai műhelyt jelentett, olyan kollégák között dolgozhattam, akik mellett a Népszabadság all star csapatában talán csak a kispadon jutott volna hely a számomra. Elég ha csak a sportrovatot említem, Lukács László, Szabó Ferenc, Jakab József, Pető Péter, a 24.hu jelenlegi főszerkesztője, aki méltó az újság hagyományaihoz, hangjához, talán még kispados sem lenne. Ez volt a második otthonom. Végtelenül cinikus és gyáva akció volt az, amit elkövettek ellenünk. Összecsomagoltattak bennünket, mintha valamiféle táborba indulnánk, inkább nem is folytatom.

– Tudom, hiszen magam is átéltem, hogy milyen elveszíteni azt a munkahelyet, ami nem is munkahely, sokkal, de sokkal több annál. Onnan felállni, továbbsétálni, lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Önnek viszont megadta a sors, hogy a Vasasnál szinte halhatatlanná tették...

– Nekem óriási szerencsém volt, mert egyrészt kaptam megannyi ajánlatot, dolgozhattam a Sport TV-nél, írhattam a Népszavában, ám ami ennél is felemelőbb volt, az a Vasas nyújtotta lehetőség, gyerekkorom óta rajongásig szeretem ezt a klubot, s amikor újságíró lettem a nyolcvanas években, tudatosult bennem, hogy a futballnál, a szurkolásnál is fontosabb számomra az újságírás, ezért tudtam mindig elfogultság nélkül írni akár a Vasasról is. Szóval Angyalföldön akkoriban épült az új stadion, amikor én úgymond utcára kerültem, és olyan projekt részese lehettem a piros-kék klubnál, Markovits László elnök vezetésével, irányításával, amely meghatározó és az én életemen jóval túlmutató munkát, lehetőséget biztosított. Az új aréna falain ott vannak a mondataim, az írásaim, ami egészen hihetetlen. Magam javasolhattam tizenhat szektor névadóját. Amikor Szentmihályi Antal olimpiai bajnok kapus még a nyitás előtt egyszer kisétált oda, és öt percig zokogott, az a jelenet most is itt van előttem.

– Érdekli még a magyar futball? Figyeli egyáltalán az NB I-et?

– Az NB I teljesen érdektelen, az emberek elfordultak tőle. Ha lemennék az utcára és azt kérdezném, bárkitől, mondjon három magyar futballistát, akit ismer, vagy kedvel, alighanem azt válaszolnák, hogy hagyjam őt békén, Itt tartunk, a sportág válsága nagyjából harminc évtizede kezdődött, a megmagyarázhatatlan bundabotránnyal, az volt az utolsó szög a magyar futball koporsójába. Ám az elmúlt évtized betetőzte a válságot, nyolc–egyes vereség Hollandiától, fél éven belül három fájó kudarc, Andorrától, Luxemburgtól, Kazahsztántól, te jó ég, miket is sorolok itt...

– Négy gyermeke van, a legkisebb mindössze négy esztendős. Úgy gondolom a Népszabadság nélkül is tökéletes, kerek az élete.

– Ha leszámítjuk a magyar futballt körülvevő közönyt, hogy az átlag nézőszám az elmúlt tíz évben mindössze kétszer volt több háromezernél, ha figyelembe vesszük, hogy a Népszabadság felirat helyén Óbudán a Bécsi úton már egészen más betűk virítanak, és hogy még mindig nem múlt el ez az átkozott járvány, még mindig óvatosnak kell lenni, akkor azt mondom, valóban harmóniában élek. És alig várom, hogy a kezembe vehessem a huszonhatodik könyvemet Sándor Csikarról.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: foci labdarúgás Sinkovics Gábor Hegyi Iván könyv NB I Sándor Csikar

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés