Hirdetés
Hirdetés
Művház 2020. június 9. 18:35

Horgas Ádám: Kockázat nélkül nem lehet jó színházat csinálni

A Szegedi Nemzeti Színház főrendezője 2018-ban Barnák László főigazgatóval közösen pályázott a színház vezetésére. Az eltelt két évadban sikerült megfordítaniuk a trendet: míg korábban a szegediek jártak Pestre színházba, ma már a fővárosból is eljönnek egy-egy szegedi előadásra.

Hirdetés
Hirdetés

– Nem feladat mindenkit kielégítő színházat csinálni – mondta nekünk kinevezése után Barnák László főigazgató. Most meg mindenki színházba akar menni Szegeden és alig lehet az előadásokra jegyet kapni. Milyen lett ez a Barnák–Horgas-féle teátrum?

– Egy vidéki nemzeti színháznak az a dolga, hogy több műfajban, minél szélesebb rétegeket bevonzzon az előadásokra. Viszont, ha egy adott alkotóra lebontjuk ezt, akkor a legfontosabb, hogy olyanról beszéljen, amiről valóban van is mondanivalója. És szerintem ez műfajfüggetlen.

– Ehhez persze fogadókészség is kell a másik oldalon, a közönség részéről.

– Nyilván, a színház egy társasjáték, és nemcsak abban az értelemben, hogy egy társulat együttműködik, hanem ennek a közös játéknak elengedhetetlenül fontos része a néző is. Azt gondolom, lehet olyan problémákról beszélni a színpadon, ami csak bizonyos rétegeket érint, de azt be kell kalkulálni, hogy van még egy másik játszótárs is, a néző.

(portréfotók: Szabó Luca, előadásképek: Rafai Gábor)

– A közös pályázatukban az szerepelt, hogy a korábbi 64 százalékos nézettséget öt év alatt 80-ra emelik. Két évad után a kisszínház nézettsége 95, a nagyszínházé pedig 80 százalékos lett, miközben az opera-előadásokra átlagosan csak minden második székre ült be néző az elmúlt évadban.

– Az operajátszásnak nagyon komoly hagyományai vannak Szegeden, de akkor is tudomásul kell venni, hogy az egy nagyon nehéz műfaj, amit fel kell még frissítenünk. Az operával a következő évadokban még nagyon sok dolgunk lesz.

– Nem lenne csábítóbb és kifizetődőbb is átnyergelni a könnyű műfajokra, és több operettet vagy musicalt játszani?

– Nem szeretem ezt a fajta megkülönböztetést. Én a minőségben hiszek, ilyen értelemben számomra nem létezik könnyű vagy nehéz műfaj. Egy musical is lehet kiváló és egy opera is csapnivaló, ha igénytelenül állítják színpadra. Sőt! Egy musicalt borzasztóan nehéz jól megcsinálni, mert az egy olyan speciális műfaj, ahol a dramaturgiának vagy a lélektani állapotoknak igazolnia kell azt, hogy egyszer csak dalra fakadnak benne a színészek. Nagyon kevés igazán jó musicalt láttam eddig.

– A Mágnás Miska viszont nagyon bejött az elmúlt évadban. Igazi kasszasiker lett az operett Oszvald Marika és Vajda Júlia főszereplésével!

– Egy operettet is meglehet nagyon jól, színvonalasan csinálni. Én abban hiszek, hogy műfajtól függetlenül minden színdarabnak az igazságtartalmát kell keresni, mert az érdekli igazán a nézőt. Hogy milyen egy ember, egy-egy szituációban hogyan reagál a színpadon. Ez tud minden műfajt fontossá tenni.

– Térjünk vissza egy kicsit az operajátszásra, ami fontos misszió itt, Szegeden, mert komoly hagyományai vannak. De mintha éppen ezért nehezebben is tudna megújulni.

– A színházban engem az izgat a legjobban, ami a jelennek szól. Egy előadás legfeljebb három óra, és vége. Estéről estére újra kell élni, mert újból és újból elszáll. Ezért azt a néhány órát borzasztóan jó minőségben kell kitölteni, hogy valóban azt érezze a néző, ez ma is képes hatni. Engem nem igazán érdekel az a fajta színház, ami inkább egy múzeumhoz hasonlít, mint a napi valósághoz. Fontosak a hagyományok, nem véletlenül alakultak ki, de a színháznak mindig a jelenről kell szólnia.

– Mivel sikerült két évad alatt áttörést elérni, mi nem működött régen, és mi működik most? Elment az emberek kedve a színházba járásától és most varázsütésre visszajött?

– Ahhoz, hogy egy színház sikeres legyen, és sokan váltsanak jegyet az előadásaira kellenek persze jó darabok, kiváló rendezők és színészek, ügyes marketing-stratégia, de ezen túl rettenetesen fontos, hogy igazi, összetartó társulata legyen. Hogy nagyon erős legyen a közösségi lét, az egymásra figyelés. Ez pedig nem jön magától, keményen meg kell dolgozni érte. Ez a kötődés legalább olyan fontos, mint a szakmai munka.

– Hogyan lehet ezt elérni?

– Én például minden évben tartok különféle kurzusokat, és szervezek mindenféle plusz programokat, amik lehetőséget adnak arra, hogy a társulat igazi csapattá forrjon össze. Lehet, hogy a néző nem tudja megfogalmazni, hogy mi az, amitől egyfajta pluszt kap, de igenis megérzi, ha az előadások mögött egy nagyon összekovácsolódott társulat áll. És azt is megérzi, amikor egy rideg ipari munka lesz a végeredmény.

– Szegeden rendezőként 2018 októberében a Szentivánéji álommal debütált. A darabot néhány évvel korábban már Pécsen is színpadra állította. Biztosra akart menni, vagy volt még mondanivalója a darabbal?

– Valójában nem ez motivált, hanem az, hogy ez a sokszereplős előadás alkalmas arra, hogy igazi csapattá kovácsolja a társulatot, hogy össze tudjanak hangolódni a csapat régi és új tagjai. Ezt a folyamatot vittem tovább, amikor egy másik, korábban már szintén megrendezett darabot, Daniel Keyes Virágot Algernonnak című színművét is megcsináltam Szegeden. Nagyon komoly feladatnak éreztem, hogy társulatot kovácsoljak. Az első évadban nekem az volt a legfontosabb, hogy megismerjük egymást, hogy egy nyelvet tudjunk beszélni a színpadon.

– Sikerült?

– Az Algernon például visszatér a jövő évadban is, mert olyan nagy sikere volt. Úgy érzem, hogy mára sikerült megismertetnem azt a színházi nyelvet, amiben én gondolkodom, hogy sikerült azokat az alapvető színpadi értékeket átadnom, amiket én a hosszú távú munkához fontosnak tartok.

– Stabilnak tűnik a társulat!

– Elégedett vagyok a társulat alakulásával, több új fiatal színész is erősíti majd a csapatot.

– Néhány hete újrakezdték a járványveszély miatt márciusban kényszerűen megszakadt Orwell darab, az 1984 próbáit. Két és fél hónap alatt, míg szüneteltek a próbák sok minden történt a világban. Úgy tűnik, egyre aktuálisabbá válik a darab. Ön is így látja?

– Orwell műve figyelmeztetés. Szándékosan egy nagyon szélsőséges, disztopikus államformát rajzol fel. Megmutatja valaminek a legszélét, ahol tiltják a gondolkodást és az alapvető emberi érzelmek megnyilvánulását. Egy olyan állapotot mutat fel, amire nagyon vigyáznunk kell, hogy soha ne érjük el.

– Az egyik főszereplő, az O’Brient megformáló Alföldi Róbert szerint egy lépésre van Magyarország a gondolatrendőrséges orwelli világától. Ön is így látja?

– Nem tudom, Robi mennyit ért egy lépés alatt. Ha megnézzük az egyes társadalmakat, akkor láthatjuk, hogy különböző lépésszámnyira vannak ettől bizonyos országok. Észak-Korea egész dermesztően közel van hozzá, de Kína is ijesztő motívumokat mutat, és azt gondolom, hogy Magyarország is ebbe az irányba lépeget.

– A koronavírus-járvány miatt mintha mindenki erre tartana...

– Én is azt látom, hogy a járványt a legtöbb ország nagyon rosszul kezeli. Némi magyarázat lehet, hogy ez egy olyan történelmi időszak, amit nem igazán ismerünk, hiszen ilyen világméretű probléma régen volt utoljára. Kevés a tapasztalat, de így is ijesztőnek tartom, hogy számtalan intézkedés az emberek megfigyelését, a szabadság korlátozását erősíti.

– Az 1984 eredendően mégis csak egy szerelmi történet. Horgas Ádám olvasatában melyik szál kap nagyobb hangsúlyt?

– A szerelem olyan alapvető emberi érték, amit képes egy torz társadalom elpusztítani.

– Egyre több rendező – Alföldi Róbert, a Mohácsi testvérek, vagy a K2 Színház – vendégeskedett az idei évadban Szegeden. Nincs ezekben a próbálkozásokban kockázat?

– Akárkit hív meg az ember, az mindenképp kockázat, mert egy nagyon jó rendező is lehet egy adott pillanatban rossz passzban, vagy előfordulhat az is, hogy nem találja meg a kémiát a társulattal. Nincsen garancia semmire, de én ezt nagyon jó dolognak tartom. Szerintem a színháznak kockáztatnia kell. Ahhoz, hogy igazán átütő erejű előadások szülessenek, mindig kockáztatni kell. Nem érdemes biztonsági játékokat játszani, mert az nem a jelen valóságát erősíti, hanem a múlt eredményeit igyekszik reprodukálni.

– És, ha nem jön be a kísérlet?

– A kockáztatáshoz az is hozzátartozik, hogy meg kell engedni annak a lehetőségét, hogy végül olyan előadás születik, ami közben felállnak a nézők és elmennek, de ha nem kockáztatunk, előbb-utóbb be sem jönnek.

– Eddig még szerencséjük volt!

– A Mohácsi testvérek, akik egyfajta kísérleti színházat képviselnek, februárban egy egészen újszerű Johanna ősbemutatót hoztak létre Szegeden, amit végül nagyon jól fogadott a közönség, annyira jól, hogy ősszel vissza is tér a darab.

– Két éve úgy vágtak bele a munkába Barnák Lászlóval, hogy egy összművészeti színházat csinálnak Szegeden. Hol tart most ez a folyamat, meddig jutottak?

– Két éve Barnák László keresett meg azzal az ajánlattal, hogy pályázzunk együtt. Korábban már kaptam hasonló ajánlatokat, de azokra különböző okokból mindig nemet mondtam. Szeged mellett végül azért tettem le a voksom, mert egy háromtagozatú színház struktúrája összművészetiségre épül, és ez mindig nagyon foglalkoztatott engem. Izgatott, hogyan lehet megvalósítani egy ilyen nagy intézményben azt, hogy elmosódjanak a határok a különféle tagozatok között. Úgy látom, már eddig is értünk el ebben eredményeket, az 1984-ben például szerepelnek táncosok és operisták is. Akkor lesz igazán összművészeti egy produkció, ha elérjük, hogy a tagozatok teljesen egyenrangúan tudnak benne részt venni.

– Sokáig egy saját alternatív színháza is volt, az Atlantis. Mennyiben különbözött az egy ilyen államilag fenntartott színháztól?

– A kettőt össze sem lehet hasonlítani. A független szférában csak az volt, amit mi magunk megcsináltunk. Korábban olyan munkakörök, hogy ügyelő, öltöztető, súgó, vagy asszisztens teljesen luxusnak tűntek számomra. A jelmezét például mindenki otthonról hozta magával. Az Atlantisban csak az volt, amit mi, színészek a két kezünkkel megcsináltunk.

– Mit sikerül abból a gondolkodásmódból, ami ott jól működött, átmenteni a szegedi kőszínházba?

– Szerencsére sokat. Azt elsősorban, hogy mindenki egyformán fontos a színházcsinálásban. Egy előadás létrejöttéhez mindenki ugyanolyan jelentős építőkocka. Fontosnak tartom, hogy a háttérben dolgozók is ugyanúgy meg legyenek becsülve, mint azok, akik színpadra lépnek.

– Az elmúlt évadban tizennégy bemutató lett volna, de három a járvány miatt elmaradt. Sokan panaszkodtak, hogy nem lehetett jegyet kapni az előadásokra, olyan nagy volt az érdeklődés. Mi várható a jövő évadban?

– Bevallom, nekünk is nagyon kellemes meglepetés volt, hogy milyen sok produkciót át kellene vinni a következő évadra, mert akkora az érdeklődés. Az első közös évadunk után azt terveztük, hogy hetet átviszünk, de a gyakorlatban ez lehetetlennek bizonyult, mert az időbe nem fértünk volna bele. Végül a hétből négy lett. Beláttuk, hogy változtatni, csiszolni kell a rendszeren. Miközben a bérlet egyfajta biztonságot nyújt a színházaknak, rajtunk kezdett teher lenni, mert nem tudjuk a jól futó produkciókat elég sokszor műsorra tűzni. A jövő évadban már arra törekszünk, hogy valamivel kevesebb bemutatót tartsunk, így tovább meg tudjuk őrizni a sikeres produkcióinkat.

– Húsz éve nem fordult elő, hogy a szegedi deszkákon megért volna egy előadás ötven estét. Ez a Valahol Európában musicalnek sikerült...

– És még van benne jó pár előadás, ezért marad is műsoron ősztől, hogy azok is megnézhessék, akik eddig csak a híréről hallottak. Pótolnunk kell a pandémiás helyzet miatt elmaradt idei három bemutatónkat is: a Parasztoperát, az 1984-et és a Tannhäuser koncertírozott változatát, de tovább visszük a Virágot Algernonnakot, a Johannát és a Mágnás Miskát is, ez már biztos.

– Hogyan élte meg a karantént?

– Nagyon nehezen, de próbálkoztunk több dologgal. Szegezdi Róbert rendezésében például megszületett a szegedi színház első hangjátéka, Katajev: A kör négyszögösítése című darabjából.

– És suttogtak is...

– De csak egy kicsit. Kis suttogások címmel Szemenyei János színész, zeneszerző barátommal készítettünk egy videót, amit eddig már több mint 240 ezren láttak a YouTube-on. Őrült logisztikai munka volt, mert 168 színész otthoni munkáját kellett megszervezni. Végül sikerült összehozzunk egy öt és fél perces közösségi videót, amelyben beszélhettünk arról a közérzetről, amibe kerültünk a járvánnyal.

– Folyamatosan ingázik Szeged és Budapest között. Hogyan éli meg a kétlaki életet?

– Nehezen, az egész család élete óriási szervezéssel jár. Viccesen azt szoktam mondani, nemcsak a színházban vannak munkarendi értekezletek, hanem otthon is, hogy működni tudjon a család. A feleségem, Botos Éva színművész, a fiunk iskolába jár, a próbákat, az iskolai elfoglaltságokat és a külön órákat nagyon nehéz egyeztetni. Amikor rendezek, akkor egész héten Szegeden vagyok, csak a hétvégét töltöm otthon. Egyébként úgy vagyok itt, ahogyan a munka megkívánja.

– Szeged nem is került szóba?

– Szeged csodálatos város, nagyon jó csapat állt itt össze, mára a második otthonom lett, de nem tudnánk megoldani, hogy ideköltözzünk, minden Budapesthez köt bennünket, a család, a lakás, a munkahely, az iskola.

– Mit tapasztal, van különbség pesti és vidéki színész között?

– A körülményekben van és ez szerintem nagyon rossz. Az egész ország szakmailag vízfejű, minden Budapesten van. Sajnos, a lehetőségek is, a szinkronok, vagy a forgatások. Nagyon sokszor esnek el vidéki színészek különféle munkáktól, csak azért mert vidékiek.

– Milyenek látja most a színházi szakma helyzetét?

– Szorongatónak. A színészek kiszolgáltatottak, napról napra, egzisztenciális bizonytalanságban élnek, ráadásul túlképzés is van, ezért nagyon felhígultnak találom a szakmát. Ma túl sokan mondhatják magukról azt, hogy ők színészek. Égető szükség lenne egy erős, befolyásos színészkamarára, amelyik átlátható szabályok alapján működik, és ezek mentén tudja képviselni a képzett színészek érdekeit.

Rafai Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Alföldi Róbert Barnák László Horgas Ádám K2 Színház Oszvald Marika Szegedi Nemzeti Színház színház Vajda Júlia

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés