Hirdetés
Túl a városon 2020. június 7. 09:08

Trianoni határok: „mindent vissza” vagy etnikai revízió?

Az első világháborút lezáró békekötés felülvizsgálatának igénye határozta meg a Horthy-korszak egészének külpolitikáját. Ebben valamennyi, a korral foglalkozó történész egyetért. Az ország külpolitikájának determináltsága érhető, még akkor is, ha ennek a politikának a jellege és módja erősen vitatható.

Hirdetés

Egyfelől köztudott, hogy a teljes magyar társadalom mélyen igazságtalannak élte meg azt a tényt, hogy az ország területének kétharmadát elcsatolták. Másfelől Magyarország nem tudatosította, hogy a környező országokhoz került területek jelentős részén többségben voltak a nem magyar nemzetiséggel rendelkezők, ami a reálpolitika szintjén bizonyos kérdéseket felvet vagy felvethetett volna.

Ungváry Krisztiánnak az elmúlt hetekben megjelent, Horthy Miklós – A kormányzó felelőssége 1920–1944 című kötetében úgy fogalmaz a kérdés kapcsán, hogy a politikus

„álláspontja a revízióval és az első világháború lezárásával kapcsolatban a legcsekélyebb önkritikát is nélkülözte.”

Forrásunk, Ungváry Krisztián új könyve

Horthy szerint a trianoni tragédiáért a magyar kormányzatot semmilyen felelősség nem terheli. A „vádlottak” padjára

  • a zsidókat, mint destruktív elemeket,
  • a hűtlenné vált nemzetiségeket
  • és a tájékozatlan nagyhatalmakat ültette.

Mindennek kapcsán láthatjuk úgy a kor külpolitikai törekvéseit, hogy azok eleve téves alapokra épültek. Mindennek messze ható következményei lettek még akkor is, ha később részsikereket – ha időlegesen is – sikerült elérnie az országnak a bécsi döntésekkel és Délvidék megszállásával.

Az egyik legismertebb felvétel a kormányzóról: Horthy Miklós 1943-ban

A történész gondolatmenetéből az is kiderül, hogy a magyar államfő szemlélete semmit nem változott 1944-ig. Pontosan azt gondolta a határrevízió kérdésköréről 1919-ben, mint a második világháború utolsó előtti évében, vagyis kormányzóságáról való leköszönéskor.

Ez a politikai fejlődésképtelenség figyelemre méltó és riasztó.

Érdekes kettősség jellemezte a magyar kormányzat magatartását a békekötéssel kapcsolatban. Ungváry Krisztián nem véletlenül használja ennek kapcsán a „kettős beszéd” kifejezést. A magyar diplomácia a Horthy-korszak elejétől fogva nemzetközi színtéren állandóan felszínen tartotta a határrendezés kérdését. Nem is tehetett másként, mert olyan igazságtalanságnak gondolta – nem alaptalanul – az első világháborút lezáró békét, amit orvosolni kell(ene). A nemzetközi kapcsolatok területén a reálpolitika elemeivel élve folyton arról beszélt a magyar kormány, hogy etnikai revízióra van vagy volna szükség. Vagyis azoknak a területeknek a visszacsatolását kezdeményezte, ahol döntő többségében magyarok éltek.

Budapest, Szent Gellért tér, Trianon elleni tüntetés. Háttérben a Gellért-hegy oldalában a Sziklakápolna (fotó: Fortepan)

Ismeretes, hogy ezek azok a trianoni határok mellett fekvő területek – Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad, Szabadka és környékük, valamint a Felvidék megközelítőleg fele –, amelyeken nemzetiségi szigetek nem ékelődnek be a magyarok lakta területek közé. Elvi alapon ennek a megközelítésnek lehetett jogosultsága, mert a határok kijelölésénél éppen azt az etnikai elvet hangsúlyozta a hivatalos Magyarország, amely a Párizs környéki békeszerződések egyik sarkalatos pontja volt. Még akkor is, ha ezt kevéssé tartották be. De tudjuk, ha mástól nem, a világhírű, magyar felmenőkkel rendelkező szerb írótól, Danilo Kištől, hogy: „A történelmet a győztesek írják.” Sokszor részrehajlóan, kényük-kedvük szerint.

A gyakorlati politikában azonban ez a mérsékelt magyar álláspont is megvalósíthatatlan volt, mert a szomszédos országok egyetlen négyzetkilométer földterületet sem voltak hajlandóak önként visszaadni azon az alapon, hogy azok etnikai alapon Magyarországot illetnék meg.

Az ország nagy hátránya volt, hogy sokáig nem voltak olyan nagyhatalmak, amelyek felkarolták volna kezdeményezését, így esély sem volt a legcsekélyebb határmódosításra sem. Egészen az 1930-as évek végéig. Közép-Európát ekkor Németország és Olaszország rajzolta át.

A kettősbeszéd másik oldala az idehaza hangoztatott „mindent vissza” revíziós politikája volt, amelyet tudatosan tartottak életben. Bármennyire korlátolt és önvizsgálatra képtelen volt a magyar politikai elit, azzal pontosan tisztában volt, hogy mindez teljességgel megvalósíthatatlan.

Trianon elleni tüntetés Szegeden a városháza előtt (fotó: Fortepan/Fődi Gábor)

Az országot mégis olyan illúzióban tartották, hogy ez a külpolitika hosszútávon megvalósítható. A közoktatást is erősen áthatotta a „mindent vissza” revizionista politikája. A nevelés részévé tették, hogy Magyarország határait újból ki kell tolni az „ezeréves határokig”.

Ungváry a képet azzal árnyalja, hogy a békekötés utáni években olyan sokkos állapotban volt az ország, hogy nem lehetett ekkor reális elvárás a társadalomtól, hogy a szükséges következtetéseket levonja a történtekből. A politikai közbeszédnek még száz évvel a történtek után sem feltétlenül része az a tény, hogy az elcsatolt területek döntő többségében kisebbségben élt a magyar lakosság. Ez abból is kiderül, hogy trianoni határon kívül maradt kétharmadnyi területen 3,3 millió magyar élt, míg az új országhatárok között 7,9 millió.

1935: Kiskunhalas Hősök tere, Országzászló és Trianon emlékmű – Falusi Mihály, Gulyás József alkotása (fotó: Fortepan/Gali)

Horthyról szóló új kötetében Ungváry megjegyzi, hogy a korszak két jelentős politikusa, egyben miniszterelnöke, Teleki Pál és Kállay Miklós, hiába igyekezett rugalmasabbá tenni az ország nemzetiségi politikáját, a közhangulat ennek egyáltalán nem kedvezett. A javasolt korrekcióktól legmerevebben az állami apparátus és a hadsereg zárkózott el. Ezzel szoros összefüggésben írta le a kutató, hogy a határmódosításokkal kapcsolatos közhangulat átalakítására egyedül Horthy Miklós lett volna alkalmas. Nem kizárólag közjogi státusza, kormányzósága miatt, hanem mert valódi tekintéllyel rendelkezett a két világháború közötti Magyarországon.

Horthy azonban tökéletesen alkalmatlan volt erre a szerepre.

Mint már volt róla szó: a békekötés kérdésében 1919-ben kialakult felfogása az ezt követő huszonöt évben semmit nem változott. Ungváry értékelésében a kormányzó a kérdéskör kapcsán folytonosan a magyarság felsőbbrendűségét hangsúlyozta, és „saját maga tudatosan úgy építette fel belföldi kultuszát, hogy ő lesz az a hadvezér, aki majd visszaállítja az ezeréves határokat”. Elvben követhette volna azt a politikát, amelynek célkitűzése a trianoni határok etnikai alapú felülvizsgálatára és korrekcióra korlátozódott volna, ami sokkal kevésbé ambiciózus külpolitikai elképzelés, mint a „mindent vissza” álláspontja. Horthy fejében ez az elképzelés bizonyára meg sem fordult.

Horthy Miklós 1931. augusztus 20-án a budapesti Szent István napi körmenet résztvevőjeként

Az etnikai alapú revízió elfogadtatása egyáltalán nem lett volna könnyű idehaza, éppen azért, mert a hivatalos Magyarország politikai legitimációját nem kis részben a trianoni békeszerződés teljes felülvizsgálatára és orvoslására építették. Pedig ez a szerényebb igényű határmódosításokkal számoló elképzelés találkozott volna olyan nagyhatású és nagy tekintélyű politikusok elképzelésével, mint a korszakban két ízben is miniszterelnökként tevékenykedő Teleki Páléval.

Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések – Versailles-i Németországgal, a Saint Germain-i Ausztriával, a Neuillyi Bulgáriával, a Trianoni Magyarországgal és a Sévres-i az Oszmán Birodalommal – részben éppen azt célozták, hogy megakadályozzák Németország újbóli európai katonai hatalomként való megjelenését.

Ez a célkitűzés teljes kudarcot vallott. A kontinentális porondon megjelent Berlin, mint az a politikai játékos, amely erővel és fenyegetéssel kikényszeríthette a közép-európai országok határvonalainak újrarajzolását. Olaszország szereplése nem mellékes, de ebben a kérdésben mégis másodlagos.

Horthy III. Viktor Emánuel olasz királlyal egy 1936. november 25-én rendezett katonai parádén

Magyarország a két bécsi döntéssel (1938, 1940) előbb visszakapta a Felvidék egy részét, közel 12 ezer négyzetkilométert, és vele közel egymillió lakost, akik 84 százaléka magyar volt. Kárpátalját 1939-ben csatolták az országhoz, amely a maga 12 ezer négyzetkilométerével 700 ezres lakosságával döntően ruszin lakosságú volt, a magyarok aránya éppen csak elérte a 10 százalékot. Észak-Erdély 1940 augusztusában került vissza az országhoz, ahol 43 ezer négyzetkilométeren közel 2,6 millióan éltek, és a lakosság 52 százaléka vallotta magát magyarnak. Délvidéket az 1941-es Jugoszlávia elleni német támadás után foglalta el a magyar hadsereg. Muraközt, a Muravidéket, a baranyai háromszöget és a Bácskát magában foglaló terület 11 ezer 475 négyzetkilométer volt, lakóinak száma valamivel több mint egymillió, és ezek 39 százaléka magyar.

Mindezt azt jelenti, hogy a bécsi döntések és a Délvidék visszafoglalása után a 93 ezer négyzetkilométeres ország közel 172 ezer négyzetkilométeres lett. Lakóinak száma 9,3 millióról 14,7 millióra nőtt. A történelmi Magyarország területnagyságától ez jócskán elmaradt, mert az 282 ezer 870 négyzetkilométer volt, és lakosainak száma az 1910-es népszámlálási adatok alapján meghaladta a 18 millió főt.

Románia, a trianoni határ megnyitása 1940-ben (fotó: Fortepan/id. Konok Tamás)

A trianoni határok revíziója nyomán kialakult helyzet nem sokáig tartott. A világháború veszteseként semmilyen lehetőségünk nem volt, hogy megtartsuk a bécsi döntésekkel és a Délvidék megszállásával visszakerült országrészeket. Valójában már 1945-től nem képezték az ország részét az előbb felsorolt területek, és ezt az állapotot rögzítette az 1947-es, a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés. Az ország területe újból 93 ezer négyzetkilométeres lett. Majdnem akkora, mint a trianoni békekötés után.

(Forrás: Ungváry Krisztián: Horthy Miklós – A kormányzó felelőssége 1920–1944, Jaffa Kiadó, 2020, Budapest.)

B. P.

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: évforduló Horthy Miklós történelem Trianon Trianon 100 trianoni békediktátum Ungváry Krisztián