Hirdetés
  • Kezdőlap
  • Hírek
  • Szegeden
  • Világtörténelmi rémregény; rászedett, megcsalt nemzet; erősnek kell legyünk – ezt írták a lapok Trianonról száz éve
Szegeden 2020. június 5. 07:39

Világtörténelmi rémregény; rászedett, megcsalt nemzet; erősnek kell legyünk – ezt írták a lapok Trianonról száz éve

Gyász, düh és szomorúság mellett, némi naivitáson túl, bizakodó, munkára és összefogásra sarkalló gondolatok jelentek meg a trianoni békediktátum aláírása napján a magyar sajtóban. Szemezgettünk a százéves évforduló alkalmából az országos és a szegedi lapokból.
Hirdetés

(A cikkrészleteket igyekeztünk az eredeti írásmódban idézni – a szerk.)

Népszava, 1920. június 4.: A bosszuállás

„A bosszuállás paragrafusokba szedett művét: a magyar békeszerződést ezekben az órákban írják alá Versaillesben... amikor ezek a sorok az olvasó elibe jutnak” – írta a Népszava a trianoni békediktátum aláírása napján. A cikk első két szava a cím: „A bosszuállás”. A lap vezércikkében azt írja, hogy „Nagy igazságtalanságok és lehetetlen kötelezettségek paragrafusait ismerik egyetlen aláírással az ország számára kötelezőnek [...]”.

„A bosszúállás diktálja reánk a versaillesi békét és ez a béke éppen ezért nem béke és éppen ezért kell összeomlania, amint az elmék kitisztulnak és a szemekről lefoszlik a bosszú véres felhője. Egy esztendőnek az eseményei megmutatták, hogy a bosszúállás nem lehet politikai program; minden egyéb rossz tulajdonsága mellett már csak azért sem, mert a realitások iránt nincs semmi érzéke. És ha nem lehet, minthogy valóban nem lehet fundamentuma egy nagyhatalmi csoport politikájának, mennyivel inkább tartózkodnia kell tőle egy olyan kis országnak, ahol nem szétforgácsolásra, hanem az erők egyesítésére van szükség!... A versaillesi cerimónia és mindaz az ellentmondás, ami benne van és ami esztendő óta jobbra-balra dönti föl a dolgokat, nemcsak az antantra parancsol becsületes és igazságos konzekvenciáikat, hanem elsősorban Magyarországra, az ország mostani vezetőire.”

Írtak még a Területvédő Liga június 3-i tüntetéséről és a pénteki programjáról is, szintén vezető anyagban.

Pesti Napló, 1920. június 4.: Június 4.

Ezzel az egyszerű, ám erőteljes címmel indítja vezércikkét a Pesti Napló a békeparancs aláírása napján.

„Mind a husz millió, aki Szent István koronájának fényességében megfürdött, harsogva kiáltja a népeknek és az egeknek, hogy az a béke, amelyet holnap rája kényszerítenek, nem igazi béke, számára az nem életet, hanem becstelen halált jelent” – olvasható a lapban. Később a cikk hangneme önbizalommal teli hangnemre vált:

„[...] nem reszkető, de nyugodt ujjak fogják azt a tollat, amely lebetűzi, hogy junius 4-én olyan békét kényszeritettek ránk volt ellenségeink, amely országunkat feldarabolja és a megmaradt kis Magyarországot gazdaságilag halálra ítéli. Nyugodtan mondjuk, nem az ezeréves Magyarország hal meg ezen a napon. Ezen a napon csak egy béke születik meg, amely egyetlen lépést nem fog tudni tenni az élet országútján és amely egyetlen lélegzetet sem fog tudni venni az élet friss levegőjéből. Az ezeréves Magyarország azonban junius 5-én és azon tul is élni fog; szuronyvonalak elzárhatják tőlünk ideiglenesen testvéreinket, ezek a vonalak mihamar el fognak olvadni, Szent István koronájának valamennyi köve ismét ragyogni fog, s 1920 junius 4-ike nem lesz egyéb, mint egy rut emlék.”

Pesti Hirlap, 1920. június 4.: A békeszerződés aláírása

Evvel az egyszerű, a legkevésbé sem hatásvadász címmel jelentette meg vezércikkét a Pesti Hirlap a gyászos napon. A nem is annyira kissé naiv cikkben arról írnak, hogy Magyarországnak van oka bízni az antant által ígért revízióban, és „enyhítő körülményekről” írnak a nagyhatalmak kapcsán, mert „érezték az ellenünk elkövetett békeszerződés igazságtalanságait; de kis szövetségeseikkel kötött szerződéseikben, tájékozatlanságból s félrevezetve, előzetesen már lekötötték magukat; ezért azt a jogi formulát eszelték ki, hogy mos formálisan aláiratják a szerződést, de reviziójára rögtön megjelölik első fórumnak a jóvátételi bizottságot s másodiknak a népszövetséget.”

A pozitív hangulatú cikkben olyan mondatok olvashatók, mint hogy „Többet kellene titokban cselekedni, mint nyilvánosan vitatkozni. Dobbal verebet fogni s dikciókkal területet visszahódítani nem lehet. Erre a köteles 8 órai munkaidőn túl mindenkinek még egy órát ingyen kellene dolgozni. De hányan dolgoznak Magyarországon 8 órát is? A termelő munkán kezdődik a területvédelem s a békejavitás” – állapítja meg a vezércikk.

Budapesti Hírlap, 1920. június 4.: Fogadalom

„A Himnusz mondja, hogy „megbűnhödte már e nép a múltat, jövendőt”. A Gondviselés azonban másképpen bánik velünk és nekünk mégsem szabad zúgolódnunk, mert az írás tanítja, hogy a kit az Isten megsebesít, az Isten meg is gyógyítja. Sebhelyeink megszámlálhatatlanok, megmérhetetlenek. E nyitott sebekre ragasztanak most flastromot odakint, itthon pedig megindul a könnyek árja. Azt mondjuk azonban, ha lehet, fojtsuk el, de mindenesetre rejtsük el szemünk patakzását legalább a világ elől és ne sóhajtozzunk bele férfiatlanul a könyörtelen éjszakákba. Erőseknek kell lennünk, a milyen erősek voltak, a kik megszerezték nekünk e hazát, a kik ezer év alatt műveltté, naggyá, hatalmassá és dicsőségessé tették.”

Az Est, 1920. június 4.: Egy nemzet gyásza

Klasszikus megoldással Az Est vezércikkének első felében temeti a nemzetet, de a másodikban egy nagyon is lelkesítő rész következik. „Most országunk teste földarabolva, nemzetünk lelke egy rettentő háborutól, két balvégzetü forradalomtól, a béketárgyalások hosszan elhuzódó fordulataitól, a békefeltételek embertelenségétől elcsüggedett, elalélt” írja a lap, majd fokozatosan próbál „lelket önteni” az olvasóba:

„Odaát a tulsó paron, a melyet tisztán még nem láthatunk, a melyet a bizonytalanság imbolygó köde takar el mohón kutató szemünk elől: odaát egy hamvaiból megélemedett, területében ép, gazdaságában virágzó, kulturájával hódító Magyarország vár ránk.”

Később azt írja a cikkíró: „De azután ne csak imádkozzunk, hanem dolgozzunk is érte. Munkánk heve és kitartása, gyászunk komolysága, tragikus sorsunk nemes méltósága szóljon érettünk. Nép, a mely igy küzd, dolgozik, remél és bizakodik, »van abban élni hit, jog és erő«.”

Magyarország, 1920. június 4.: Néma tiltakozás

„Úrnapján sok millió magyar szív felzokog, sok millió magyar kéz ökölbe szorul. Magyarország Úrnapán a keresztre feszített Igazság képét mutatja. [...] A Trianon-palotában azok a magyarok, akik úgyszólván szívök vérével írják alá a történelem legnagyobb igazságtalanságát, mert a nyers erőszak kényszeríti rá őket, emlékeztetői lehetnek az igazságtalanság elkövetőinek arra, hogy ezek egyúttal a történelem legkegyetlenebb hálátlanságát tanúsítják irgalmatlan cselekedetökkel. Az egész magyar nemzet lázongó lelkével tiltakozik ez ellen a hálátlanság ellen. Tudja, hogy ezzel nem változtatja meg a nyugati hatalmak elhatározását, mellyel épp az általuk hirdetett összes elveket csúfolják és gyalázzák meg; de a magyar nemzet azt is tudja, hogy a trianoni processzus, mely most bevonul Magyarország történetébe, nem döntheti föl örök időkre se az Igazság uralmát, se a történelem logikáját.”

Új Nemzedék, 1920. június 4.: Testvéreinkhez

„A gyásznak, keserűségnek és elszánt haragnak ezen a fekete napján Páris felé csak egy megvető mosolyunk fordul, – szívünknek minden nemes, férfias érzése, testvéri részvéte, könnyes szeretete és az élő Isten színe előtt való esküvése felétek száll, testvéreink azon a drótsövényen túl, amellyel a vak bosszú, gyűlölet és telhetetlenség elszakítana minket egymástól örök időkre.”

Az Újság, 1920. június 4.: Június 4-én

„Nem gyászolunk és nem esünk kétségbe. Mert Magyarországban, a magyar nemzetben van annyi életakarás és életerő, hogy a nyitott sír mellől is újra felálljon s ledobja magáról a félig reázárt koporsófödelet. Van benne életerő és van benne életakarás még akkor is, ha a kezeit megkötő békét aláírja és energiáját, életképességét éppen azzal mutatja meg, hogy a nemzetek életébe való bekapcsolódás érdekében még azt a békét is aláírja, melyet saját lelke és szíve sugallatát követve, elég erővel dobhatna vissza.”

De lássuk, mit írtak a legnagyobb Csongrád megyei lap 1920. június 4-én!

Semmit. Merthogy a Délmagyarország 1920. május 30-án jelentette meg utolsó számát, az újraindulásig 1925 május 17-éig várni kellett. Az 1910-ben alapított lap helyett a Szeged című lapot működött a városban. Az első Szeged újság 1920. augusztus 15-én jelent meg.

Ez nem jelenti azt természetesen, hogy a Délmagyarország vagy a Szeged ne írt volna Trianonról. Szerencsére a szerkesztőségek álláspontját jól körvonalazzák azok a cikkek, amelyek – a Délmagyarország esetében – a békediktátum aláírása előtti hónapokban, és – a Szeged esetében – Trianon után néhány héttel születtek meg.

Délmagyarország, 1920. január 6.: Sóhaj

A Délmagyarországban 1920. január 6-án, az Apponyi Albert vezette magyar tárgyaló delegáció kiutazása alakalmából Juhász Gyula írt vezércikket Sóhaj címmel.

„Egy kis nép nagy bánata és gondja indult el most felétek, Európa urai, népek vénei, vegyétek észre és legyetek iránta megértéssel!

Egy kis nép nagy álmai hevernek a könny és vér sarában, a közöny és gyász porában, Európa urai, jövendő pallérozói, ne akarjátok eltiporni. Egy kis nép maradék óhaja és sóhaja száll most felétek, Európa urai, emberiség sáfárai, halljátok meg és hallgassátok meg egyszer!

Egy kis nép követei kopogtatnak a portátokon, de ez a kis nép a legnagyobb oltalmazója volt a ti Nyugatotoknak századokon.

Egy kis nép kér, de ennek a kis népnek nagy igazát mindig kijátszották, elorozták, elherdálták idegen urai, álnok barátai, akaratlan ellenségei. Egy kis nép kér, de ennek a kis népnek ezer év áll a háta mögött, ezer szenvedéssel és ezer dicsőséggel, Szent Istvánnal, aki Európa keletén bástyát rakott kereszténységnek és európaiságnak, Hollós Mátyással, aki reneszánszot adott humanizmusnak és kulturának, Bethlen Gáborral, aki vallás és gondolat szabadságát védte habsburgi hatalmak ellenében, Kossuth Lajossal, aki az európai népek világszabadságának utolsó oltártüzét szította Szegeden, mikor a reakció számuma száguldott Nyugattól Keletig.

Egy kis nép kér, de ennek a kis népnek legnagyobb hősei Kálmán, a könyves, Zrínyi, a költő, Rákóczi, a szent, Széchenyi, a próféta voltak és ennek a kis népnek a nagy Vörösmarty dalolt régi dicsőségről, a titáni Petőfi világszabadságról és ennek a népnek egy Jókai mesélt, egy Munkácsy festett, egy Fadrusz faragott.

Most vár és kér ez a kis nép, mint árva özvegy a népek országutjának szélén. Vár egy jobb jövendőt, egy vig esztendőt végre, egy jobb kort, egy ünnepet, amely lesz még egyszer e világon, mert félszemű látnoka és vén cigánya jósolták neki. És kér e nép, nem többet, de nem is kevesebbet, csak jogot és igazságot. Es emberséget is kér, Európa urai, népek vénei, emberiség, sáfárai, tőletek. A brit költő szavával kérünk: Bánj mindenkivel érdeme szerint? Melyikünk kerüli el a mogyorófapálcát? Bánj mindenkivel a magad embersége szerint. Mi is emberséget kérünk és ezt magunk is ígérünk! Régi és idegen urai bűneiért minek büntetni azt, aki százszor és ezerszer megvezekelt már másokért is. A világ minden zugában névtelen sirok erdeje feketéllik. Szegény magyarok sirjai. Az egész kis ország maradék földje temető ma: vágyak, álmok, remények temetője. Ha minden temetőre szabad, miért ne engednétek meg, hogy a mi őskertünk homlokára is fölírhassuk a biblikus igét: Föltámadunk!

A kis nép nagy bánatának és gondjának követei ezzel a maradék hittel és bizalommal indultak útnak Európa mai urai elé. Hogy holnap mi lesz, az a népek fölött vigyázó Sorsnak kezében van. A mi költőnk és vezérünk, igazlátónk és mártírunk mondotta mindig: Sors bona, nihil aliud!

Európa uraihoz sóhajok fellegei szállanak most a Duna, Tisza szomorú tájairól. A fellegek villámlani is tudnak, de ezek a fellegek az áldás és béke égi mannáját szeretnék szelid szárnyakkal visszahozni tájára Dunának, Tiszának! Magyar sóhajok, menjetek és győzzetek!”

Szeged, 1920. augusztus 15.: Alapkő

A Szeged első számában  az igazságtalan béke megdöntéséről írnak a vezércikkükben. A keresztény-konzervatív lap leszögezi: képzelt ellenség ellen nem harcolnak, de küzdenek majd a rövidlátók, a tévelygők és a szélsőségesek nemzetromboló munkája ellen.

„Magyarország a régi határokkal rajzolódott a lelkünkbe s erről a mélyen bevésett vonalról nem akarunk, nem tudunk lemondani. Ugy érezzük: a csonka Magyarország az a talpalattnyi föld, amelyen lábunkat szilajon megvetve, a történelem legigazságtalanabb békéjét meg kell és meg fogjuk dönteni. Jól tudjuk: ezt a célt szolgálja ma minden akarat, csupán az út más, néha hamis. A mi utunk: a Megváltó mutatta tiszta, feltétel nélkül való emberszeretet, a fajgyűlölet, az osztálygyülölet és minden gyűlölet kikapcsolásával. Az ország ma csak a becsületes emberek agyára, karjára, szivére támaszkodhatik; égbekiáltóan bűnözik, aki egyetlen ember lelkesedését, izmait, nemzetet akarását nem engedi a magyar jövő felepitésénél érvényesülni. Hitté lett a meggyőződésünk, hogy a ragyogóan tiszta nemzeti érzésen a a keresztényi szereteten nyugvó Magyarországnak ma sincs, nem lehet egyetlen komoly, öntudatos ellensége sem. Nem folytatunk hát erőpazarló szélmalomharcot a képzelt ellenséggel szemben, de a törvényes eszközök egész fegyvertárával igyekszünk a tévelygők, a rövidlátók, a bármilyen szélsőséges csapáson haladók nemzetromboló munkáját megakadályozni.”

Z

 

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: aláírás lapszemle sajtótörténet Trianon 100 trianoni békediktátum