Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2020. június 4. 06:47

Romsics Ignác: Jobb békeszerződésre szinte esély sem volt

Magyarországot a XVI. század óta nem érte olyan veszteség, mint a trianoni békeszereződéssel. Mai ésszel szinte elképzelhetetlen az a sokk, amit a döntéssel a magyar társadalom átélt.

Hirdetés

„Nem volt olyan társadalmi osztály, réteg vagy csoport, amely a trianoni határokba belenyugodott volna, s nem volt olyan politikai párt, amely ne követelt volna revíziót”

– írja a száz éve történt eseményről Romsics Ignác történész A Horthy-korszak című könyvnek A trianoni békekötés című fejezetében.

  • A veszteség a számok nyelvére lefordítva azt jelentette: a történelmi Magyarország területe 282 ezer 870 négyzetkilométerről 92 ezer 963-ra csökkent. Legalább ilyen drámai volt a lélekszámcsökkenés. Az Erdélyt, a Felvidéket és a Délvidéket is magában foglaló ország lakóinak száma 1920. június 4-e előtt 20,8 millió volt, ez csökkent le 7,9 millióra, amellyel Magyarország Közép-Európa egyik legkisebb állama lett. A békeszerződés szomorú következménye lett, hogy 3,3 millió magyar az ország határain kívül rekedt.
  • Romsics az idézett tanulmányában csakúgy, mint az Erdély elvesztése 1918–1947 című könyvének, az Erdély népei című fejezetben leírja, hogy a békeszerződés nyomán Románia nagyobb területet kapott a történelmi Magyarországból, mint amekkora a trianoni ország lett. Keleti szomszédunkhoz 102 ezer 811 négyzetkilométer került, ami közel 10 ezer négyzetkilométerrel több, mint a megmaradt ország. A Felvidék elcsatolásával az újonnan megalakuló Csehszlovákia szintén tekintélyes részt, 61 ezer 633 négyzetkilométert hasított ki az országból, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság pedig 20 ezer 551 négyzetkilométert. A valaha volt magyar területekről jutott még Ausztriának, Olaszországnak és Lengyelországnak, bár ezek közül a maga közel 4 ezer négyzetkilométerével csak az osztrák gyarapodás nevezhető jelentősebbnek.

A párizsi békekonferenciára 1919 decemberében postázták a meghívót a magyar kormánynak, amelynek delegációja 1920. január 5-én indult el Budapestről, és mint Romsics tanulmányában olvasható az ottani fogadtatása többé-kevésbé pontosan jelezte, mire számíthat a magyar küldöttség. Az Ady által versben is megörökített Gard de l’Est (Keleti pályaudvar) fogadócsarnokában katonatisztek várták az Apponyi Albert vezette küldöttséget. Nem véletlenül vonja el ebből azt a következtetést a történész:

„A győztesek – mint általában – nem tárgyalni, hanem diktálni akartak.”

Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd, az aláírásra kijelölt két magyar politikus megérkezik a békeszerződés ünnepélyes aláírására

Az érdemi tárgyalások január 16-án kezdődtek, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az Apponyiék elé terjesztett tervezett határmódosítások „a legpesszimistább várakozásokat is felülmúlták”. Erdélyt teljes egészében Romániának ítélte a tervezet, mellette a Tiszántúl keleti szegélyét és a Bánát keleti részét. Bácska nagyobb része és a Bánat nyugati felét a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz rendelte, míg Csehszlovákia a teljes Felvidékre és Kárpátaljára tarthat igényt.

A nemzetiségi területek mellett olyan döntően magyarlakta területeket is a szomszédos államoknak szánt a békeszerződés tervezete, amelyek közvetlenül érintkeztek az ország központi törzsével. Ebbe a körbe tartozik keleten Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad és vidéke, délen Szabadka és környéke, északon a Csallóköz, valamint a Felvidék Kassa–Rimaszombat vonaltól délre eső része.

Ezek a határmódosítások teljes mértékben elfogadhatatlanok voltak a magyar delegációnak. Apponyi joggal hivatkozott arra, hogy a tervezet nem érvényesíti az etnikai szempontokat, noha ez volt egyik legfontosabb meghirdetett alapelv az új határok kijelölésekor. A tárgyalások folyamán a magyarok arra is kitértek, hogy az új felállásban a nemzetiségi megoszlás aránya alig valamivel lesz jobb, mint a történelmi Magyarországon. Ugyanis annak a 11 millió embernek, akik új országokba kerülnek harminc százaléka magyar, tíz százaléka pedig német.

Erdély státuszával kapcsolatosan kompromisszumos javaslata volt a magyar delegációnak. Azt kezdeményezték, hogy teljesen vegyes etnikumú terület legyen független vagy Magyarországgal társult állam, amelyben autonómiát kapnak az ott élő magyarok, románok és németek. Az egyéb – nem erdélyi – vitatott területek hovatartozásáról pedig döntsön népszavazás. Az ellenoldali tárgyalófelek hallani sem akartak ezekről a javaslatokról.

De nem kizárólag a tervezett határmódosítások miatt volt elfogadhatatlan a felkínált békeszerződés. Az országot arra akarták kötelezni, hogy szüntesse meg az általános hadkötelezettséget, és 35 ezer főben maximalizálja hadserege létszámát, amely sem páncélos járművekkel, sem tankokkal nem rendelkezhet. Mellette a dunai flottillát át kell adni a szövetségesnek. Mindezek mellett tetemes jóvátétel megfizetésére köteleznék az országot. Zálogul a magyar állam teljes vagyonát és bevételeit lekötnék.

Benárd Ágost küldöttségvezető (balra, cilinderrel a kezében) és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ, államtitkár (jobbra, fedetlen fővel) távoznak az aláírás után

Romsics Ignác szerint a győztes nagyhatalmak alapvetően két szempontot tartottak szem előtt, amikor megszövegezték a békekötések feltételeit:

  • minden módon szerették volna megakadályozni Németország újbóli európai túlsúlyának kialakulását,
  • mellette izolálni kívánták Szovjet-Oroszországot.

A trianoni békeszerződés feltételeinek kialakítása döntőrészben Franciaország akaratát tükrözte. Anglia passzív volt, Olaszország pedig Franciaországnál lényegesen kisebb súlyú hatalmi és katonai tényező, így érdemi beleszólása is kevés volt a tárgyalásokba.

Románia és Csehszlovákia a magyar állásponttal szemben kifejtett ellenmemorandumában azzal érvelt a színmagyar területek elcsatolása mellett, hogy stratégiai szempontok miatt szükséges a határok fentebb már jelzett módon való kijelölése. A románok szerint Szovjet-Oroszország ellen csak akkor lehet hatásosan védekezni, „ha nyugati határait jól védhető vonalakon húzzák meg.” Logikájában hasonló volt a csehszlovák érvelés is. Ők a Duna vonalát követő határ kapcsán bizonygatták, hogy komoly erő csak ebben az esetben mutatható fel Németországgal szemben.

A békekötés két kevésbé ismert mozzanatát is felidézi Romsics Ignác.

  • A már jelzett tanulmány kitér arra, hogy az 1920 februárjában a Clemenceau-t váltó új miniszterelnök, Millerand mérsékelni igyekezett a francia külpolitika magyarellenességét. Kacérkodott azzal a gondolattal, hogy hazánk is Párizs egyik térségbeli partnere legyen. Franciaország ezt nem kevés gazdasági előnyszerzéssel szerette volna összekötni. Ajánlatuk úgy szólt, hogy Budapest bérlet formájában engedje át a Magyar Államvasutat és a gépgyárakat, szerezhessen részesedést a legnagyobb magyar iparvállalatokat ellenőrző Hitelbankban és kapjon opciót egy megépítendő dunai kereskedelmi kikötő építésére.
  • A magyar fél mindezt elfogadta volna, cserében azt kérte, hogy a többségében magyar lakta területek, ezek mellett Kelet-Szlovákia, Kárpátalja, Bácska és Bánát maradjon magyar terület. Mellette az erdélyi magyar és szász lakosság kapjon autonómiát, és ne korlátozzák a magyar hadsereg felfegyverzését. „A francia kormány azonban összehasonlíthatatlanul kevesebb engedményre gondolt” – vont mérleget a történész. Ennek következtében ezek a tárgyalások megszakadtak.

A politikai és diplomáciai játéktér teljes hiányának jele, hogy a hónapokig tartó tárgyalások ellenére a békekonferencia legfőbb tanácsa a szerződés már korábban ismertetett szövegváltozatát nyújtotta át minden változtatás nélkül a magyar delegációnak. Romsics Ignác értékelése szerint a szerződést azért kellett elfogadni, mert Magyarország katonai, gazdasági és diplomáciai értelemben eszköztelen volt, hogy a szükséges módosításokat kikényszeríthesse.

A „Négy Nagy”, akik figyelembe vették a különféle véleményeket, tényeket vagy éppen ferdítéseket és döntöttek, balról jobbra a képen: David Lloyd George, Vittorio Emanuele Orlando, Georges Clemenceau és Thomas Woodrow Wilson

A közvélemény előtt kevéssé ismert az a tény – ez már egy másik Romsics-írásban olvasható –, hogy az antant hatalmak 1916-ig egyáltalán nem gondolkoztak az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásában. Éppen ellenkezőleg: „az európai államrendszer kiegyensúlyozó tényezőjének tartották, s ezért célszerűnek vélték fenntartását.” Mi változott meg egyszerre hirtelen? Romsics szerint ennek okát abban kell keresni, hogy 1915-ben látott napvilágot az a német „Mitteleuropa-terv”, amely a Rajnától a Dnyeperig és a Fekete-tengerig jelölte ki azt a „nagyteret”, amely német–osztrák–magyar ellenőrzés alá kerülne. „Az emigráns délszláv, cseh és lengyel politikusok, valamint brit és francia támogatóik ezt a kontinentális német hegemónia kialakulásának bizonyítékaként kezelték” – magyarázza a kialakult helyzetet a kutató.

Mindez nem maradt következmények nélkül. Az antant hatalmak, amelyeknek addigi háborús terveik között egyáltalán nem szerepelt új, önálló nemzetállamok létrehozása, 1916-tól pontosan ezt fogalmazták meg célként. Szándékukat tovább erősítette a bolsevik forradalom, mert ennek következtében elvesztették keleti szövetségesüket, Oroszországot. A Monarchia és vele a történelmi Magyarország helyzete ekkor, vagyis 1918 tavaszán pecsételődött meg végleg Romsics Ignác szerint. Ekkortól az antant kész tényként kezelte a Monarchia feldarabolását, és ekkortól már csak arról folyt a vita „hol húzódjanak a birodalom helyén létrejövő új államok határai.”

A trianoni békeszerződést Benárd Ágost népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ írták alá. Előbbi éppen negyven, utóbbi negyvennégy éves volt 1920. június 4-én, amikor kézjegyükkel látták el a szerződést. Benárd magas életkort megélve 1968-ban halt meg 88 évesen Balatonkenesén. A történelem furcsa fintora, hogy az akkor hivatalban lévő miniszterelnök, Simonyi-Semadam Sándor, aki 1920. március 15-e és 1920. július 19-e között töltötte be hivatalát, 1946-ban éppen a trianoni békeszerződés aláírásának napján, június 4-én hunyt el, nyolcvankét évesen.

„Bölcsebb és ügyesebb magyar politika esetén részkérdésekben talán sikerülhetett volna jobb feltételeket elérni azoknál, mint amelyekben az 1919 januárjától ülésező békekonferencia 1919 nyarára Párizsban megállapított. Alapvetően mást azonban – bármennyire is nehéz ezt tudomásul venni – nem”

– írta le kijózanító egyértelműséggel Romsics Ignác.

(Forrás: Romsics Ignác: Horthy-korszak, Helikon Kiadóm Budapest, 2017., valamint Romsics Ignác: Trianon okairól, Népszava 2020. január 4., Szép Szó-melléklet)

Bod Péter

Nyitóképünkön Apponyi Albert 1920. január 15-én megérkezik a francia külügyminisztériumba, hogy átvegye a békeszerződés tervezetét a külügyminisztérium híres óratermében

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: első világháború évforduló Romsics Ignác történelem Trianon Trianon 100 trianoni békediktátum
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés