Hirdetés
Ziccer 2020. június 3. 11:48

Az élet maga – Sinkovics Gábor publicisztikája

Sokat emlegeti önt, miniszterelnök úr, az édesapám.
Hirdetés

„Egyetlen nyilvánvaló kötelességünk ma az, hogy ne hazudjunk.”

Ralph Waldo Emerson

A mondatban ne keressen halvány cinizmust, a 92 éves apám valóban rajongásig szereti önt. Már le van lassulva, a mozdulatai, a gesztusai, a mondatai – mintha lassított filmről mennének. De érvel, mondja a magáét, és mindenkit kommunistának becéz, aki nem olyan, mint ön. A húgom vigyáz rá, a húgom hallgatja, ahogy a körülöttünk lévő világról beszél, ahogy elemzi, átértékeli, megítéli mindazt, amit ma Magyarországnak nevezünk.

Sírhatnékom van tőle.

Üvöltenék, kiabálnék, szentségelnék, ahogy hallgatom őt, miközben mondja vissza szinte szóról-szóra, amit a köztévé hírműsorában hall. Köp egyet, ha migránsokról van szó, szerencsétlen balf.sznak nevezi Karácsony Gergelyt, az ellenzékről pedig úgy beszél, mintha Ságvári Endre, Münnich Ferenc, vagy Rákosi pajtás leszármazottai lennének. Büszke lehet rá, miniszterelnök úr, hogy a hívei a szemükkel, a kezükkel, vagy egy házilag barkácsolt kalapáccsal megölnék azokat, akik másként gondolkodnak.

Akik hánynak ettől a rendszertől.

Egyszer évekkel ezelőtt személyesen is találkoztunk, ön akkor épp ellenzékben volt, én pedig mint a sportnapilap tudósítója, Felcsúton ácsorogtam, még a grandiózus stadionépítés előtt. Egy szimpla edzőpályán, ahol fiatal gyerekek rohangásztak, a jövő reménységei. Úgy beszélgettünk, mint két futballrajongó, szó sem esett a politikáról, én akkor is, meg most is lesz.rom az egészet. Nem érdekeltek pártok, ideológiák, hazug és üres propagandák. Úgy voltam vele, hagyjanak élni, írni, gondolkodni, jövőt tervezni. Ne akarják megmondani, hogyan, miként éljek, ne akarják rám tukmálni az „igét”, jóllehet picinyke kereszt van a nyakamban, és a magam módján barátkozom az Úrral.

Ön akkor azt mondta, sokan, nagyon sokan nem szeretik ebben az országban.

Én pedig ott a felcsúti mezőn díjaztam az önkritikáját, az óvatosságát. Azóta mindketten megváltoztunk. Én munkanélkülivé, üldözötté váltam az ön seggnyalóinak köszönhetően, ön pedig diktátorrá az ellenzék szemében.

Pedig még most is futballszurkolók vagyunk mindketten.

Beszélgethetnénk Törőcsik Andrisról, Fazekas Laciról, az Újpestről, az ön gyermekkori kedvenc csapatáról egy korsó sör mellett. Bár lehetne az fröccs is. És akkor nosztalgiáznánk mind a ketten. Mesélne a dalról, amely úgy szólt, hogy „Táncolj Törő” én pedig lelkesen bólogatnék, hogy láttam, bizony lelátóról láttam, ahogy az ön Dózsája 8–3-ra veri a Ferencvárost.

De már nincs összekötő kapocs közöttünk.

Néhány napja ezt nyilatkozta: „A magyar futball alapvetően a zseniális megsejtések és ihletettség története, vagyis maga a művészet, maga az élet. Igazságos, nyíltsisakos játék, amelyet szabályok mentén vívnak a felek, és mindig a pályán dőlnek el a dolgok...”

Maga az élet.

Ebben most nem téved, miniszterelnök úr, a futball ma Magyarországon pontosan „leképezi” a valóságot. Írhatnám most Milan Kundera regénycímét Az élet máshol vant, de hagyjuk az irodalmat, hagyjuk a filozófiát, bár szívesen és fennhangon szavalnám el Önnek David Herbert Lawrence versét, amely úgy szól: „A vágy lehet halott, az ember marad tovább esőnek, s napnak otthona, s kint is túlélő csoda akár a téli fák...”

A téli fák szomorúak, miniszterelnök úr. Már nincs rajtuk hó, ami befedné, tavaszig betakarná őket. Már nincs tavasz, nincs ősz, csak az idegbetegen rángatózó le és föl ugráló időjárás maradt nekünk. De már ez sem a miénk, már ezt sem élvezzük – kiszolgáltatottá váltunk. Engedje el ezt a futball nevű játékot, miniszterelnök úr. Engedje el azt a megrögzött, és egyre inkább nevetséges teóriát, hogy mi sportnemzet vagyunk. Ne nyomja, ne pumpálja, ne parancsolja oda a pénzt például az egri vízilabdacsapathoz, az ön csókosainak, a falusi nagyságos uraknak, a nézők nélküli újgazdagoknak, mert semmi értelme. Újabb és még újabb ellenségeket szerez ezzel. Ne kapaszkodjon Rákosi pajtás módjára a futballba, ne büszkélkedjen egy-egy győzelemmel, legyen szó válogatottról, vagy valamelyik klubcsapatról, mert elveszi, elrabolja az átlagembertől a szurkolás, a siker varázsát.

Na ugye.

Ezt írta aprócska bejegyzésben, amikor a labdarúgó válogatott bejutott a 2016-os franciaországi Európa-bajnokság döntőjébe. Könyörögve kérem, hogy ezt ne ismételje meg, ha mondjuk Szilágyi Áron harmadik olimpiai aranyát nyeri jövőre, ha valamelyik kajakosunk elsőként siklik át a célvonalon. Ne vegye el tőlünk a rajongás, a magyarság érzését.

Apám csókoltatja önt, miniszterelnök úr, pedig fogalma sincs róla, hogy az ön senkiházi talpnyalói eltüntették a fiát. Ha tudná, alighanem másként gondolkodna a nemzeti együttműködés rendszeréről. Arról a rendszerről, ami most megoldást kínál a hitehagyottaknak. Lehetünk katonák, közmunkások, programozók, talán még űrhajósok is.

Szánalmas perspektíva.

Hazugság, a mellébeszélés perspektívája.

Talán nézi, miniszterelnök úr, a híreket, olvassa a különböző jelentéseket, és szembesülnie kell az egyre népesebb munkanélküliek táborával, a panaszkodó, kétségbeesett melósok jajkiáltásával, a lenézett, semmibe vett közszolgálati alkalmazottak sokaságával, a végsőkig kizsigerelt ápolónők, és orvosok társadalmával.

Rájuk költse a pénzt, miniszterelnök úr.

Demagógia, igaz?

Hagyjuk a futballt, költsük a pénzt az egészségügyre, slágertéma, amit már unhat. Ön, meg a kiszolgáló seggnyalók kollaboráns személyzete a tévében, az újságokban, az internetes portálokon „magyarkodó” senkiháziak gyülekezete. Ha nem sértem meg vele, miniszterelnök úr, én nem szeretnék katona lenni. Úgy vagyok ezzel, mint Woody Allen: háború esetén túsz. Mit kínál valójában a munkanélkülieknek? Az állásukat, lassan otthonukat elvesztő embereknek? Ragadjanak fegyvert, legyenek tizedesek, őrmesterek, alhadnagyok? Vagy közmunkások, akik lefestik a lekopott játszótéri hinta vastraverzét?

Nem fél, miniszterelnök úr?

Nem tart attól, hogy ősszel, jövő nyáron, vagy ahogy a közgazdászok mondják, 2022-ben csúcsosodik majd a munkanélküliség, és akkor az üres lózungjai, hamis ígéretei, a századik nemzeti konzultációjában megfogalmazott gagyi kérdései eltűnnek, semmivé foszlanak, és helyettük jön majd a barikád?

Ne legyen így.

Lehet, hogy furcsa ezt egy egykori sportújságírótól hallani, aki harminc évig szolgálta a kedvenc napilapját, de a futball nem segít. Önt és a hatalmát még véletlenül sem segíti. Láttam a fotót. Megannyi mosolygós ember ott Felcsúton, egy friss könyv, egy tudományos könyv bemutatóján. Még véletlenül sem szeretném az alkotógárdát minősíteni, a munkájukat lenézni, de talán túlzás azt mondani, azt állítani, hogy ez a mű majd megreformálja, megváltoztatja az utánpótlás-nevelést. Legyen szó gombfociról, távolbanézésről, vagy uszonyosbúvár-bajnokságról. Milyen jó lenne mindezt lelkesen fogadni, nekem egykori sportújságírónak különösen, ha nem lennék immár másfél éve munkanélküli, ha nem élném át hétről-hétre, hogy „nemzetellenes” vagyok, hogy ne kelljen azt hallgatnom a hírekben, hogy a rendőrség, az ön hűséges rendőrsége, miniszterelnök úr, az utolsó pénzét is elveszi annak, aki dudálni mer, aki Facebook-bejegyzést ír, kritizál, aki ellenáll, aki másként gondolkodik.

Nem vagyunk egy csapatban, miniszterelnök úr.

És apámnak, aki egyre lassabb, aki egyre inkább keresi a szavakat, aki már óvatosan sétál ki a szobájából, és aki egyre kevesebbet eszik 92 esztendősen – erről fogalma sincs.

Ő csak mondja és mondja, hogy ön az igazi vezér, a magyarok, a magyarság vezetője, aki irányt mutat, aki harcol, aki megvédi a mocskos komcsiktól az ő népét, és aki megmondja merre, hová induljunk tovább.

Hová – a végtelenbe.

Öreg fejjel nem leszek katona, miniszterelnök úr. Csábító az ajánlat, de nem kérek belőle. Írogatnék futballról, nőkről, zenéről, irodalomról, az életről, de lassan már nincs hol. Már az összes felület, az összes négyzetcentiméter az öné – és innen Szegedről messzinek, magasnak tűnik a Karmelita Kolostor, ahol felgyűrt ingujjal ácsorog.

Milyen országot vezet, miniszterelnök úr?

Milyen kettéosztott, szétszabdalt, ellenséges légkörben élő országot?

Hagyja a futballt, és ezt én mondom önnek az egykori sportújságíró. Ne küldjön „szponzorokat”, ne irányítsa oda a tao-pénzeket, mert láthatta, a „maszkabál” után a labdarúgásra kiéhezett emberek, néhány százan ücsörögtek unott képpel a lelátókon. Már nem vagyunk futballnemzet, és ez nekem legalább annyira fáj, mint önnek. Az élet maga, már nem a futball. Sokkal inkább a túlélés, az életben maradásért folytatott harc, a reménykedés. Szerb Antal így fejezte be az Utas és holdvilág című remekművét: „Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. S ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami...”

Innen a romok közül kívánok önnek boldog születésnapot, miniszterelnök úr, mint futballszurkoló a futballszurkolónak. Van egy jó hírem, az imádott sportágunk hamarosan visszanyerheti régi fényét. Ahogy haladunk előre az időben az ígérgetések ellenére nő majd a munkanélküliek, az elszegényedettek száma. Egy ilyen világban nem mindenki alkalmas bankrablásra, unokázós csalásra, a közpénzek folyamatos elnyelésére, a rendszer seggnyalására, így aztán megint a futball nyújthat majd kitörési lehetőséget, mint annak idején, Puskás Öcsiék idejében. Éppen ezért érdemes még jobban megemelni, a csillagok közé feltornázni a mi labdarúgóink fizetését. És kérem, szinte követelem, hogy emeljék a pályák számát, és tao-támogatást Felcsúton.

Mert ez maga az élet.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Felcsút labdarúgás miniszterelnök Orbán Viktor Sinkovics Gábor tao