Hirdetés
Hirdetés
  • Kezdőlap
  • Hírek
  • Túl a városon
  • Az elásott töltőtoll – sportújságíró kérdez sportújságírót, mindenről: Sinkovics Gábor interjúja Jakab Józseffel
Túl a városon 2020. május 27. 11:17

Az elásott töltőtoll – sportújságíró kérdez sportújságírót, mindenről: Sinkovics Gábor interjúja Jakab Józseffel

Már nem ír semmit. Talán még annyit sem, egy unalmas, esős kedd délutánon, hogy: „Leszaladtam a közértbe, veszek fél kiló krinolint, meg málnaszörpöt, majd jövök...” Pedig mást sem csinált, mint szellemes, olykor nagyon is vitriolos mondatokat fabrikált, elszórakoztatva, elgondolkodtatva az olvasókat. Jakab József immár hatvannyolc esztendősen visszavonult a közélettől, réges-rég letette a tollat, a szekrény mélyére pakolta az Erika írógépet, és nem használja a klaviatúrát sem. Pedig, s ezt elfogultság nélkül mondhatom, ő volt az egyik legjobb, legkarakteresebb sportújságíró, a Népszabadság rovatvezetője. Interjú újságírásról, véleményformálásról, a körülöttünk lévő világról és a rügyező almafákról.

Hirdetés

„Olyan társadalomban, ahol különféle politikai irányzatok élnek egymás mellett, melyek kölcsönösen kioltják, vagy korlátozzák a másik befolyását, még úgy, ahogy megmenekülhetünk, a giccs inkvizíciójától. az ember megőrizheti egyéniségét, a művész váratlan alkotásokat hozhat létre. Ott azonban, ahol minden hatalmat egyetlen politikai mozgalom birtokol, egycsapásra a totális giccs birodalmában találjuk magunkat.”
Milan Kundera

– Azt gondoltam naiv módon, hogy az újságírásból nem lehet kiöregedni. Az ember csak leül egy árnyas diófa alá, esetleg egy csendes dolgozószobában, aztán csak fabrikálja a jobbnál jobb mondatokat, kortól, nemtől függetlenül. Itt nem kell betonkeverőt tologatni, maltert keverni, izgő-mozgó, zakatoló esztergagép mögött állni, falétrán ágaskodni pemzlivel a kézben, hogy almazöldre fesse a plafont. Ám a jelek szerint tévedtem.

– Lehet, hogy furcsa, amit most mondok, de néha már azon kapom magam, hogy kutatok az emlékképeimben, amikor még valóban újságíróként dolgoztam és éltem. Olyan távolinak, annyira messzinek tűnik már mindez. 2013 óta egyetlen sort sem írtam. Ennek már hét éve.

– Nem hiányzik?

– Az elmúlt hét esztendőben háromszor éreztem késztetést, erős vágyat arra, hogy papír fűzzek az írógépembe, ahogy mondani szokták, és megírjak valamit, talán egy cikket, vagy csak magamnak, a magam szórakoztatására. Meg nem mondom milyen apropó után éreztem ezt, talán a közéletben történt események voltak rám ilyen hatással, de aztán hagytam az egészet. Nem lettem megkeseredett ember, mielőtt megkérdezné, csupán már egészen más dolgok fontosak a számomra, mint az írás.

– Például?

– Például, hogy a szomszédban milyen lesz a mézhozam, s hogy a fagy milyen kárt okozott az almafáimban. Szeretem ezt a... hogy is fogalmazzak, vidékies életet, a csendet, a nyugalmat. Olykor persze ellenállhatatlan vágyat érzek a hírek iránt, tudni akarom mi történik a világban, néha belesek a parlamenti közvetítésekben, aztán elborzadok a hangnemtől, a stílustól, a közbeszédtől. Előfordult például, hogy csak úgy kalandvágyból bekapcsoltam a köztelevízió hírműsorát, aztán megláttam öles betűkkel a feliratot: „Halálgyár a Pesti úton” és már kapcsoltam is tovább, nagyjából nyolc másodpercig bírtam az üres, hatásvadász, hazug propagandát.

– Sok minden kavarog bennem, ahogy beszélgetünk, a pályafutásunk nagyjából párhuzamosan futott, én a sportnapilapot, Ön pedig a Népszabadságot szolgálta, mindketten úgy „nőttünk fel” hogy tiszteltük a szakmát, fantasztikus elődöktől tanultunk rengeteget, és isteni szerencsének tartottuk, hogy egyáltalán ott, és úgy dolgozhattunk. Ezért is kérdezem, mi a véleménye a ma újságírásáról. Egy olyan korban és olyan rendszerben, amelyben azt mondhatja büntetlenül, immár hivatalosan is büntetlenül, a rendszer valamelyik seggnyalója az ellenzéki tollforgatóra, hogy: „szardarab”.

– Ami az újságírást illeti: ez a szakma megszűnt létezni. Néha összefutok fiatalemberekkel, akik azt mondják nekem: újságíró vagyok. Én pedig kijavítom, mondván, nem, nem, Te barátom újságnál dolgozol. És ez nem ugyanaz. Ahogy az imént is mondtam, a közbeszéd egészen megdöbbentő színvonalra süllyedt, a fizetett propagandisták gyártják és fröcskölik magukból a gyűlöletet, provokálnak, és a hatalom kegyeltjeiként formálnak véleményt, ami köszönőviszonyban sincs a valósággal. Sajnálom a maradékot, mert én így hívom a még mindig tisztességes szándékkal mondatokat gyártó kollégákat. Szélmalomharc amit csinálnak, végignéztem egy volt kolléganőm pályafutását, valamelyik portálon oknyomozó riporterként dolgozott, vagy talán dolgozik most is, láttam, olvastam, éreztem azt a hihetetlen energiát, amit beletett a melóba, adatokkal támasztotta alá mindazt amit írt, szó nem volt vagdalkozásról, leleplező anyagot tett le az asztalra, amit aztán elolvastak százan, ezren, ki tudja mennyien és nem történt semmi. Az égvilágon semmi. Illetve... Azért nem maradt hatás nélkül a munkája, mert a kommentekben a névtelen fröcsögésben rohadt hazaárulónak titulálták. Itt tartunk, ilyen világban élünk.

– Azt mondja, következmények nélküli ország a miénk, és ezzel aligha lehet vitatkozni. Kivéve, ha a rendszerrel, a kormánnyal kritikus pártokról, újságírókról, civilekről beszélünk. A legsötétebb Kádár-kort hozta vissza, ahogy bevittek két embert egy-egy Facebook-bejegyzés miatt, rendőrök hallgatták ki őket, mint a köztörvényesekkel, úgy bántak velük.

– Van hasonlóság a Kádár-kor, és az Orbán-rendszer között. Jelenlegi miniszterelnökünk remek érzékkel bánik a népével, ügyes retorikát használ, ezt nem lehet elvenni tőle. Pontosan tudja, ha rövid tőmondatokban beszél, azt még a legeslegutolsó tanyán is megértik. Lényegre törően mondja el a hatásvadász semmit és jelöli ki az ellenséget, mindig és mindig mást. És az ő népének egy része ezt lelkesen hallgatja, mert a magyar már csak olyan, hogy szereti, ha irányítják. Ha az állam gondoskodik róla, ha nem kell gondolkodnia.

– Azt gondoltam, hogy majd egykori szakmánkról, a sportújságírásról is beszélgetünk.

– Jutalomjáték volt az életem. Nincs erre jobb szó. Fiatalon kerültem annak idején a Népsporthoz, az úgynevezett olimpiai rovatba tettek, és olyan népszerű sportágakról írhattam, mint a sakk, a sportlövészet, de ezt is csak két esztendő után. Soha nem felejtem el, a szerkesztő azt kérte tőlem, hogy írjak hatvan sort, aztán amikor hetven sikerült, tízet vastag filccel kihúzott. Belém nevelték a szakma szeretetét, a pontosságot, és a tiszteletet. A Népsporttól átkerülve a Népszabadsághoz pedig új otthonra, leltem, s huszonhat évig dolgoztam a napilapnál. Hatvan éves voltam, amikor véget ért a történet, nem sok jót ígér, ha az ember nincs jóban a főszerkesztőjével, és a három főszerkesztő-helyettes közül kettővel. A véghajrában már azt gondoltam, s egyre többet mondogattam magamban, ha a tankhajó a part felé közelít, akkor előbb-utóbb be kell húzni a féket, hogy a végén meg tudjon állni.

– Azért Ön sem volt könnyű ember...

– Kár lenne tagadni. Próbáltam mindig maximalista lenni, és sportrovatvezetőként is arra törekedtem, hogy a legjobbat hozzuk ki abból az oldalból, abból az újságoldalból, amit ránk, rám testáltak. Kiváló újságírók dolgoztak mellettem, idősebbek fiatalabbak. Büszkén mondhatom, hogy Murányi András, aki később főszerkesztő lett, vagy Pető Péter, aki jelenleg is a 24.hu főszerkesztője, velem, mellettem tanulta a szakmát.

– Muszáj még egyszer megkérdeznem: nem hiányzik az írás? Biztosan jó döntés volt elásni azt az elegáns töltőtollat?

– Bejártam a világot, Elég ha csak annyit mondok, hogy huszonegy tenisz Grand Slam tornáról tudósítottam, három olimpián melóztam, fontos és kevésbé fontos sporteseményekről tudósíthattam. Szerettem amit csináltam, legyen szó kétsoros hírről, vagy egész oldalas riportról, azt mondogattam, hogy: „Dolgozott bennem a mondat. Ennél talán nincs találóbb kifejezés arra, ahogy az ember rákészül, megformál, egy cikket, volt néhány olyan írásom, amelynek komoly utóélete lett, és talán ez a legfontosabb egy újságíró életében. Minden nap friss lap, az előző az már a kukában landol, vagy épp pucolják vele az ablakot, de ha egy írás tovább él, hetek, hónapok múltán is beszélnek róla, akkor már nem volt hiábavaló az egész.

– A lötyögés a semmibe című Magyar Ifjúságban megjelent írása valóban évtizedek múltán is témát jelent. Magam is foglalkoztam ezzel, ezeken a hasábokon, a Kardos Józseffel készült interjúban. Az fénykorát élő Újpest edzéséről írt riportja alaposan felkavarta a közvéleményt.

– Olyannyira, hogy nem sokkal később a legendás edzőt, Várhidi Pált, a segítőjét, és a szakosztályvezetőt is kirúgták Újpestről. Később aztán mindent tisztáztam Várhidival, bár ő soha nem bocsátott meg.

– Azt tudom, hogy az Újpest a kedvenc klubja. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mikor volt legutóbb a Megyeri úti pályán...

– Soha nem találná ki.

– Ajjajj... akkor az nem mostanában lehetett. Talán 1998-ban, amikor az Újpest az eddigi utolsó futballbajnoki címét szerezte, akkor ment ki egy meccsre?

– Mondom, hogy nem találná ki. 1989-ben voltam legutóbb a Megyeri úti stadionban. Jól hallotta. Az Újpest egyébként akkor is bajnoki címet nyert, az utolsó fordulóban a Honvéd elleni győzelemmel sikerült kiharcolni az aranyérmet, alig néhány ezer ember előtt. Azóta nem mentem ki.

– Azért az szomorú, ha az emberből eltűnik, elvész a lelkesedés, vagy mondjuk ki fanatizmus.

– Tudja milyen fanatikus voltam én, amikor az Újpest a hetvenes évek közepén a Juventusszal játszott kupameccset a Megyeri úton, én épp sorkatonai szolgálatot teljesítettem, de annyira ki akartam menni a meccsre, annyira vártam a Juvét, hogy egy haverommal kilógtunk a laktanyából. Úgy ahogy voltunk gyakorló ruhában, szereztünk valahonnan két gumibotot, és úgy csináltunk mintha valamiféle katonai járőrök lennénk, amikor odaértünk a Megyeri úti stadionhoz, gondolhatja ember-ember hátán, harmincezren zsúfolódtak össze a lelátón. Minket a rendezők annak rendje és módja szerint beengedtek. Mondták, hogy parancsoljanak honvéd elvtársak, azt gondolták, hogy mi valami fontos küldetésen vagyunk a gumibottal. A haverom annyira belelkesedett, hiszi vagy sem, a Juventus kispadjáról nézte végig a meccset. Az olaszok úgy meglepődtek, magyar gumibotos egyenruhás láttán, hogy meg sem kérdezték ki ő és mit csinál itt. Már azon sem csodálkoztam volna, ha a meccs végén becserélik, Altafini helyére. De mondja meg, most kiért, vagy miért lelkesedjek? A Fidesz-bajnokságért? Lassan már nincs olyan klub az első osztályban, de már talán a másodikban sem, ahol ne lenne ott valami pártkatona, odavezényelt szponzor, mű-támogató. Aztán se néző, se színvonal. Mindig elmosolyodok, amikor a Felcsútról úgy beszélnek, mint valami akadémiai csapatról, lassan már nincs is magyar játékosuk.

– Jól tudom, hogy hosszú pályafutása alatt egyszer sem kapott semmilyen díjat?

– Valóban így van. Még 1997-ben felterjesztettek Táncsics-díjra, ami óriási megtiszteltetés, és valódi elismerés lett volna, ám épp a saját főszerkesztő-helyettesem szavazott ellenem, és fúrt meg. Épp külföldön voltam, talán Ausztráliában, és ideges lett, miközben ő itthon izzad, én jutalomtúrán veszek részt. Jól esik az embernek az elismerés, bármiféle díj, de innen most visszatekintve, nincs bennem hiányérzet. Nem ez a fontos az életben.

– Hogy élte meg a Népszabadság legyilkolását, megszüntetését, eltiprását, nem is tudom milyen jelzővel illessen azt a végtelenül sunyi akciót, amit volt szerencsém végignézni az ablakból, mint a sportnapilap akkori főmunkatársa.

– Én ugye akkor már évek óta nem dolgoztam ott, de mélyen érintett mindaz, ami akkor és ott történt. A Népszabadság fénykora számomra 1990 és 2004 között volt Eötvös Pál főszerkesztősége idején. Amikor ő távozott, a helyére egy teszetosza ember került, akivel már egészen más volt a kapcsolatom. Aztán az utolsó három évemben már sehogyan sem találtam a helyem, nem tetszett sem a vezetés, sem a lap stílusa, s azt mondogattam, ez már nem az én újságom. De a bezárása, a megszüntetése ugyanúgy megviselt, mintha még mindig odatartoznék.

– Azt mondja szélmalomharc, amit az ellenzéki újságírók csinálnak, én pedig úgy gondolom, hogy nagyon is szükség van rájuk, mert különben marad a köztévé meg a megszámlálhatatlan propagandaképződmény kioktató, szájbarágó stílusa, hogy majd ők megmondják nekünk, mit is kell tudnunk a világról és benne a szerencsétlen sorsú országunkról. Autózom olykor-olykor kiszabadulva a karanténból, és látom a hatalmas plakátokat, rajta nagy betűkkel, Orbán kedvenc híradója, és nézem a fotót, rajta az Orbán-hívő táncdalénekessel, aki riporterként a választások előtt megmondta, hogy a Fideszre kell szavazni. Ez ám az objektív újságírás. Szóval ne ezeket nézzük, hanem azt a kevés maradék tisztességes embert, aki nem hódolt be a rendszernek, s aki még ki meri nyitni a száját.

– Mindent elmond a rendszerről, hogy egy hivatalosan is hírhamisító ember van vezető beosztásban a köztévénél. Én nem az újságírók munkáját minősítettem, csupán azt próbáltam érzékeltetni, hogy mennyire egyenlőtlen ez a harc, ami most folyik az országban, és ebben az ellenzék is alaposan benne van. Úgy vélem be sem kellene járniuk a Parlamentbe. Talán ezzel jeleznék leginkább, hogy milyen demokrácia ez. Túl sok amatőr tevékenykedik a politikában. Szánalmas például hallgatni, ahogy Bangóné üvöltözik a tettetett nyugalomban üldögélő Kásler miniszterrel. Három higgadt kérdés helyett rikácsol. Szegénynek senki ne mondta meg, hogy minél dühödtebben követeli a miniszter lemondását, annál hosszabban marad hivatalában. De amatőrök, igazi amatőrök is. Emlékszem, 2011. március 15-én volt egy komoly összejövetel az Erzsébet hídnál. Nagy tömeg, viszonylag jó beszédek, forró hangulat. A tömeg a hogyan továbbra volt kíváncsi. A végén színpadra pattant Juhász Péter, aki elmondta, hogy most születik a gyereke, szeretné békében felnevelni, amúgy pedig menjen mindenki békében haza, találkozunk október 23-án A tömeg döbbenten állt, most akkor ennyi? Juhász pestiesen szólva megölte a bulit, csoda, ha őszre elmúlt a lelkesedés?

– Megbukhat ez a rendszer valaha?

– Nem sok esélyét látom a békés átmenetnek, a Fidesz-hívők nem vennék egykönnyen tudomásul a rendszer bukását. Bár még csak az kéne, hogy magyar a magyarnak feszüljön. Az végképp elkeserít, hogy emberek közömbösen hallgatják a milliárdos lenyúlásokat, igaz, akinek ennek a töredéke sem volt még a kezében, annak fogalma sincs milyen irdatlan összegekről van szó. Sokszor gondoltam, hogy ennél nincs már lejjebb, aztán mégis volt. És lesz is még.

– Egyébként milyen a közérzete?

– Ha nem kapcsolom be a híreket, akkor tökéletesen vagyok, és egyre gyakrabban sulykolom magamba, mondván, ezek miatt kapjak én agyvérzést közel a hetvenhez. A járvány alatt is elvoltam, alig mozdultam ki, és most csak egy dolog bánt igazán, ha jön valamikor megint a Rolling Stones, hogy fogunk mi ott állni nyolcvanezren a színpad előtt...?

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Sinkovics Gábor Jakab József Nemzeti Sport Népszabadság
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés